Latin-Amerika állattartói számára a vámpírdenevéreknek méltán rossz a hírük. Harapásaik legyengítik a marhákat, és utat nyitnak a fertőzéseknek. A legrosszabb az egészben, hogy a veszettség, amelyet egyesek közülük hordoznak, megölheti a haszonállatokat, és esetenként az embereket is. Most a szakértők egy innovatív módszert fejlesztettek ki a denevérek vakcinázására a vírus ellen, kihasználva a kölcsönös tisztálkodás iránti rajongásukat.

A biorXiv szerveren preprintként publikált tanulmányban a kutatók arról számolnak be, hogy miután sűrű gél formájában orális vakcinát alkalmaztak egy közönséges vámpírdenevér-kolónia (Desmodus rotundus) néhány tagjának szőrén, a kölcsönös nyalogatás segített a vakcina gyors terjedésében a populációban. „A javasolt ötlet nagyon innovatív – nem ismerek más kísérletet denevérek oltására, nemhogy orális vakcinázásra” – mondja Luis Escobar, a Virginia Tech betegségökológusa, aki nem vett részt a tanulmányban.

A vámpírdenevérek évente átlagosan 450 esetben okoznak veszettségjárványt a szarvasmarhák körében Közép- és Dél-Amerikában, ami a gazdáknak a becslések szerint 50 millió dollárba kerül, és a halálos vírust sertésekre és lovakra is átterjeszthetik. A kisebb gazdaságok különösen súlyosan érintettek. „Egy alacsony jövedelmű család, amelynek csak egy tehene van, sokkal nagyobb csapást szenved, ha a tehene elpusztul, mint egy nagyobb gazdaság” – mondja Escobar.

A fenyegetés elhárítása érdekében az emberek vadásznak a vámpírdenevérekre, felgyújtva a barlangokat és a fákat, ahol élnek, és ezzel gyakran ölnek meg ökológiailag hasznos gyümölcs- és rovarevő denevérfajokat is, mondja Gerald Carter, a Princeton Egyetem denevérkutatója, aki nem vett részt az új kutatásban.

A vámpírirtó mérgező gélek egykor ígéretes megoldásnak tűntek. A közönséges vámpírdenevérek rendkívül társas állatok, amelyek rendszeresen nyalogatják egymást, ezért a kutatók azt remélték, hogy ha néhány denevérre mérgező gélt kennek, az a többihez is eljut. Ez a megoldás azonban nem működik különösebben jól, sőt, akár vissza is üthet. A vámpírirtók gyakran csak a kolónia egy részét pusztítják el, a túlélők pedig tovább terjesztik a veszettséget, amikor új szálláshelyeket keresnek.

A denevérek oltása kíméletesebb megoldás lenne, de nem könnyű. „Nem járhatunk körbe, és olthatunk be vadon élő állatokat” – mondja a tanulmány egyik szerzője, Tonie Rocke, az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata Nemzeti Vadállat-egészségügyi Központjának epidemiológusa. „Ha megpróbálnánk, nem jutnánk sokra.”

Ezért a kutatócsoport a vámpírirtó módszert vette alapul. Vettek egy olyan vakcinát, amelyről kísérletileg igazolt, hogy megakadályozza a denevéreknél a veszettség vírusának terjedését, és ezt karboxi-metil-cellulóz gélhez keverték, ami egy élelmiszerekben is használt sűrítőanyag. A gélhez egy fluoreszkáló vegyületet is adtak, hogy könnyebben nyomon követhessék a kolóniában való eloszlását.

Ezt követően a módszert a mexikói Casimiro Castillo városában tesztelték, egy, a becslések szerint 117 tagú vámpírdenevér-kolónián, amely egy elhagyott tanyaházban lakott. 2024 októberének egyik éjjel hálóval befogták a denevéreket, és 24 állat hátára felvitték a vakcinagélt. Ezután újra szabadon engedték őket.

Három és hét nappal később a kutatók ismét befogtak összesen 48 denevért, és szőrmintákat vettek tőlük, amelyeket fluoreszcencia szempontjából vizsgáltak – feltételezve, hogy ez azt jelzi, hogy egy másik denevér megnyalta és lenyelte a vakcinát. A trükk úgy tűnik, bevált: a kolónia denevérei 88%-ban vakcináltak lettek. A felnőtt hím denevéreknél volt a legkevésbé jellemző, hogy a gél a szőrzetükön megjelent, ami arra utal, hogy a társas tisztálkodás inkább a felnőtt nőstények és a fiatal állatok körében elterjedt.

A szerzők szerint a denevérek számára kifejlesztett veszettség elleni vakcina iránti igény valószínűleg egyre sürgetőbbé válik, mivel sok országban a növekvő állatállomány miatt a denevérpopulációk is növekednek. Ráadásul az éghajlatváltozás is elősegíti a vámpírdenevérek észak felé történő terjedését, már az Egyesült Államok déli határától mindössze 50 kilométerre is találtak példányokat.

Carter és Escobar egyaránt lelkesen támogatja a vakcinázás lehetőségét, bár szerintük a módszert nagyobb kísérletekben is tesztelni kell. Szükség van továbbá olyan vizsgálatokra is, amelyek a vakcinázás denevérpopulációkra gyakorolt hatását vizsgálják. A vakcina megakadályozza, hogy az állatok terjesszék a vírust, de nem világos, hogy ez előnyös-e számukra, ha igen, akkor a populációk még jobban növekedhetnek.

A kutatók szerint a stratégia más veszettséget terjesztő denevérfajoknál is alkalmazható lehet, például az Egyesült Államokban, ahol a veszettség okozta halálesetek 90%-a ember és denevér közötti érintkezés eredménye. Emellett segíthet megvédeni a denevéreket egy egészen más fenyegetéstől is: a fehérorr-szindrómától, egy halálos gombabetegségtől, amely az elmúlt két évtizedben kezdett pusztítani az észak-amerikai denevérek között. Rocke és kollégái némi sikert értek el egy gomba elleni vakcina tesztelésével kis barna denevéreken (Myotis lucifugus). Lehet, hogy a jövőben az ilyen vakcinákat is lehet hasonlóan terjeszteni, mondja Rocke.