A tintahalak ráadásul egy kapcsolódó tanulási teszten is kiemelkedően teljesítettek a Cambridge-i Egyetem kutatóinak vizsgálatai szerint. Késleltetett szükségkielégítésre jelenlegi ismereteink szerint csak egy szűk csoport képes az élővilágban, olyan fajok, amelyek egyébként is magas szintű intelligenciával rendelkeznek. Ilyenek az emberszabású majmok, a varjúfélék és a papagájok. Mások, így a rágcsálók, a tyúkok és a galambok kifejezetten rosszak abban, hogy kivárjanak egy jobb lehetőséget, ha elérhető számukra egy megfelelőnek ítélt opció.

A mályvacukor-tesztet a stanfordi Walter Mischel használta elsőként 1972-ben. Ennek során 600 négy és hat év közötti gyerekkel játszotta el a következő jelenetet: adott nekik egy mályvacukrot, majd azt mondta, hogy ha kivárnak 15 percet, és nem eszik meg rögtön, kapnak egy másik cukrot is jutalmul. A gyerekek egy része rögtön befalta a cukrot, míg durván egyharmaduk azonban kitartott a második cukor megkapásáig. Mischel később is nyomon követte a gyerekek sorsát, és úgy találta, hogy összefüggés van a szükségletkielégítés óvodáskori késleltetésének képessége és a gyerekek későbbi iskolai és egyéb sikerei között.

A szakértő ugyanakkor sietett hangsúlyozni, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a várakozók biztosan jól boldogulnak majd, a mályvacukrot rögtön megevők kudarcra vannak ítélve az életben, és hogy az eredményekből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. Egy 2018-as kutatás során megismételték a kísérletet, és bár ismét korreláció mutatkozott a késleltetés képessége és a sikeresség között, az összefüggés az egyéb tényezők (pl. családi háttér) figyelembe vételével sokkal kevésbé tűnik szignifikánsnak. Egy 2020-as, hasonló német kísérletből pedig az derült ki, hogy a gyerekek hajlamosabbak késleltetni a cukorevést, ha egymásra vannak utalva.

Ami a más fajokat illeti, köztük is vannak olyanok, amelyek későbbi kiadósabb zsákmány érdekében hajlandóak lemondani azonnali evésről. A nem emberi főemlősök és a varjúfélék például úgy alkalmazkodnak a kiszámíthatatlan táplálékellátottsághoz, hogy félreteszik a zsákmány egy részét, felkészülve a szűkösebb időkre. Alexandra Schnell és társai arra voltak kíváncsiak, hogy vajon ugyanez igaz lehet-e a tintahalakra is, amelyekről korábbi kutatások igazolták, hogy nagy fokon képesek optimalizálni a táplálékkeresést és kiváló memóriával rendelkeznek.

A fő kérdés az volt, hogy vajon a tintahalak képesek-e elég önuralmat gyakorolni ahhoz, hogy elhalasszák éhségük kielégítését. Ennek érdekében először is azt derítették ki a kutatók, hogy a mi a kedvenc csemegéje a 9 hónapos tintahalaknak. A hat vizsgált állat elég válogatósnak bizonyult, a legkevésbé a japán parti rákot kedvelték (ezt volt olyan állat, amely nem is volt hajlandó megenni), a királyrákot többnyire kedvelték, de a legjobban mindannyian az élő üveggarnéláért rajongtak.

Ezt követően egy kétkamrás szerkezetet helyeztek az akváriumba, amelynek kamráiban különböző táplálékot kínáltak a tintahalaknak, amit az állatok láthattak is. A kamrákat a táplálék jellegétől függően különböző jelzésekkel is ellátták. A betanulási fázisban az állatokat arra edzették, hogy a különböző jelzéseket eltérő nehézségű megközelítéssel kapcsolják össze. Az egyik jelzés esetén például azonnal elérhető volt a zsákmány, míg egy második jelzés esetén a zsákmányt tároló fiók csak késleltetve nyílt ki, a harmadik jelzésnél pedig egyáltalán nem nyílt ki. A második fázisban a választásra trenírozták az állatokat: két jelöletlen kamrát prezentáltak nekik, és amikor az adott állat megközelítette az egyiket, a másikból rögtön eltávolították a zsákmányt.

A tényleges kísérlet során a tintahalaknak két különböző zsákmány közül kellett választaniuk: vagy rögtön hozzáfértek egy királyrákos fiókhoz, vagy késleltetve csemegézhettek az üveggarnélák közül. A kísérletnek volt továbbá egy tanulási eleme is, miután az állatok megtanulták azonosítani a különféle zsákmányokat egy-egy jelzéssel, a kutatók összekeverték a fiókok címkéit.

A teszt alapján a tintahalak 50–130 másodpercig is hajlandóak voltak várni a finomabb zsákmány érdekében, ami abszolút „versenyképes” a csimpánzok, varjúfélék és papagájok hasonló vizsgálatok során tapasztalt teljesítményével. Az is kiderült továbbá, hogy azok az egyedek vártak ki a leghosszabban, amelyek a  leggyorsabban megtanulták a zsákmányokhoz köthető jelzéseket.

A szakértők elmondása szerint a szükségletkielégítés késleltetését általában két tényező vezérli: a kiszámíthatatlan táplálékutánpótlás, illetve a társas kapcsolatok megerősítése, amikor fontosabb, hogy a csoport együtt boldoguljon az egyes egyedek helyett. A tintahalak esetében azonban sem társas kapcsolatokról, sem a táplálék eltárolásáról nem beszélhetünk, vagyis nekik más okuk lehet a türelem gyakorlására. Schnell szerint az állhat a háttérben, hogy az állatok életük javát álcázva töltik, amit rövid zsákmányszerző utakkal szakítanak meg. Ha feladják az álcát, ki vannak téve a ragadozóknak, így jól meg kell gondolniuk, miért érdemes ezt meglépni. A késleltetett szükségletkielégítés tehát része lehet a zsákmányszerzés optimalizálásának, vagyis hogy mindig a lehető legjobb táplálékhoz jussanak.