Az első rész ide kattintva olvasható.
Újrakezdés
MacGregor nem esett kétségbe méltatlannak és megalázónak érzett leszerelése után, mivel visszakapta az előremeneteléért kifizetett 1350 fontot, ráadásul fékeveszett költekezése miatt fogyatkozó-apadozó vagyonú nejének csinos apanázst folyósított annak módos családja. A férfi ezért nem nagyon törte magát, hogy civilként fusson be karriert, hanem átadta magát a földi örömöknek. Kórosnak nevezhető feltűnési viszketegségét remekül jelzi, hogy Edinburgh-ban következetesen ezredesként mutatkozott be, és egy ki tudja honnan szerzett, portugál lovagi kitüntetést tűzött a mellére.
Az ottaniak azonban átláttak rajta, és mert nem itt sem nyerte el a jobb körök szeretetét és megbecsülését, Londonba sietett - ám változatlanul önsorsrontó hajlamai irányították. Kizárólag általa ismert okokból bárónak, illetve MacGregor klán fejének hazudta magát, és kisvártatva újfent a legjobb úton haladt afelé, hogy köznevetség tárgyává váljon. De egy hihetetlen véletlen a segítségére sietett: egykori bajtársai ugyanis bátorságukkal és szívósságukkal komoly érdemeket szereztek az albuerai ütközetben.
A sajtó felsőfokú dicséretektől hemzsegő cikkek tucatjaiban számolt be arról, hogy a súlyosan megsebesült William Inglis alezredest a hihetetlen túlerő sem kényszerítette menekülésre. Inkább a Nagy Kaszás képébe kacagott, és azzal tüzelte fel embereit, hogy ne adják olcsón az életüket. Az irtóztató veszteségek dacára egy lépést sem hátráló ötvenhetesek ezt követően dicsőségben fürödtek, és MacGregor megkopott ázsiója is sokat javult.
Az idillnek Maria 1811 decemberében bekövetkezett, váratlan halála vetett véget. Az őt kényszerből megtűrő Bowater-ék és barátaik levették a kezüket az özvegyről, aki egyik pillanatról a másikra protektorok nélkül maradt. A lehető legsivárabb jövő elé néző MacGregor rémülten tapasztalta, hogy bezárulnak előtte a nem is oly rég szélesre tárt ajtók, és fogalma sem volt arról, hogy mit kéne tennie. Megpróbálhatta volna visszakönyörögni magát a gyalogsághoz, hogy tovább szolgáljon, ám mivel botrány közepette távozott, benne volt a pakliban, hogy megtagadják tőle, hogy ismét tiszti rendfokozatot vásároljon magának. Ergo egy újabb házasság reálisabb-csalogatóbb alternatívának tűnt. De miután a nemesség íratlan szabályai szerint szó sem lehetett udvarlásról a gyászesztendő lejárta előtt, nem bízhatott abban, hogy belátható időn belül frigyre léphet egy jól csengő nevű família leányával.
A soha nem alvó nagyvárosok nyüzsgését megszokó aranyifjú tehát kelepcében találta magát. Elvégre komoly esélye volt arra, hogy hátralévő napjait szülei kicsiny birtokának igazgatásával fogja tölteni, és szürke-monoton napjaiba egyedül a londoni bálokat meg sem közelítő ünnepségek csempésznek majd egy kevéske színt. MacGregor ennél iszonytatóbb sorsot elképzelni sem tudott és, hogy kivágja magát a kutyaszorítóból, egy szokatlanul merész lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy hivatásos forradalmár lesz.
Viva la revolución!
Dél-Amerikában a spanyol uralom terhét nyögő gyarmatok egymás után kiáltották ki a függetlenségüket, és örömmel fogadták az őket rabigában tartó elnyomóik ellen segítséget nyújtó veteránokat. Logikus volt tehát MacGregor azon felvetése, hogy ha katonai tanácsadóként beavatkozik valamelyik ország küzdelmeibe, akkor a felkelők diadal esetén nem lesznek hálátlanok. Hovatovább, mert általános volt a káosz, bukás esetén is biztosítva volt a jövője. Hiszen bevett szokásnak számított, hogy ha szorult a hurok, a zsoldosok szívfájdalom nélkül fordítottak egyet a köpönyegükön, és senki sem kérte őket számon. Ha pedig kisül, hogy sehogy sem terem neki babér, akkor sincs baj: egyszerűen fogja a kalapját, hazajön és egzotikus országokban megfordult, kozmopolita világutazóként hízelgi be magát a felső tízezer kegyeibe.
Ötlete papíron parádésan muzsikált, ám Európát maga mögött hagyó svihák útközben kijózanodott, és mivel felfogta, hogy mekkora a kockázat, taktikát változtatva Jamaica krémjére vetette ki mézes-mázos bókokból font hálóját. De mikor vagyonos polgári réteg és a nemesség tagjai megfelelő ajánlólevelek hiányában nem vagy fogadták, vagy jókat kacagtak átlátszó hazugságain, mégis folytatta útját a forrongó Venezuela felé.
Itt a személyét messze túlértékelő, és légből kapott történeteit készpénznek vevő köztársaságpártiak kitörő örömmel üdvözölték: az ex-regimentje hírnevére való tekintettel ezredessé kinevezett kókler egy szempillantás alatt megfellebbezhetetlen-megkérdőjelezhetetlen szavú kiskirállyá avanzsált. Ám sajnos a hadiszerencse messziről elkerülte a rebelliseket: a vereséget vereségre halmozó vezérkar maradékának Curacao holland fennhatóság alatt álló szigetére kellett menekülnie. Némi öröm volt az ürömben, hogy míg MacGregor a harcmezőn nem járt sikerrel, a szív csatáit megnyerte, és házasságot kötött Simon Bolívar unokahúgával, Josefa Antonia Andrea Aristeguieta y Loverával.
Ám annak ellenére, hogy neje hűségesen követte, ritkán élvezhette kedvese társaságát, mert kemény, hajmeresztő fordulatokban bővelkedő évek következtek. A puskaport sose szagolt, léhűtő szélhámos bőségesen bepótolta az anno kihagyott-megúszott kalandokat. Egy rövid új-granadai kitérő után, ahol bár errefelé ismeretlen európai taktikákkal és fegyelmezési módszerekkel növelte a sereg hatékonyságát, de összességében roppant szerény eredményeket ért el, ismét Bolívar oldalán kötött ki. 1816-ban együtt menekültek el Jamaicába, ahol nem kis elégtételt jelentett neki, hogy a sziget őt korábban csak egy nagyszájú és faragatlan skótként kezelő urai valóságos nemzeti hősként ünnepelték. A sors iróniája, hogy hírnevét jórészt az táplálta, hogy Cartagena hős védőjeként tetszelgett. Holott jószerivel semmi köze sem volt az ott folyó eseményekhez, és a lázadók nem is tudták megtartani a várost.
A tények azonban sem MacGregort, sem az új barátait sem érdekelték különösebben, ezért egyöntetű volt a vélekedés, hogy személyében egy modern Hannibállal lett gazdagabb a történelem. A férfi hallatlanul élvezte, hogy az őt nem is oly rég megvető-lenéző arisztokraták a tenyerükön hordozzák, és apránként el is hitte a róla zengett dicshimnuszokat. Így egyre gyakoribb és gyakoribb lett, hogy őt csitító neje kérését figyelmen kívül hagyva vitába szállt a makacs Bolívárral. Aztán végül arra jutott, hogy rokonság ide, támogatás oda, inkább Juan Bautista Arismendi tábornokhoz szegődik. Patrónusa meglepően higgadtan fogadta a pálfordulást, sőt, a neki írt ajánlólevelében őszintén megköszönte MacGregornak, hogy idegen létére képességei legjavát nyújtva segédkezett hazája felszabadításában.
Ezzel cikkünk második részének végére értünk. A harmadik felvonásban a kóros fukarságé a szervezetlenségé, a blöfföké és a gyávaságé lesz a főszerep! A logó Godot13 képének felhasználásával készült.
