Az idegkutatásban hagyományosan olyan kísérleteket végeznek, amelyek során szabályozott körülmények között hajtatnak végre specifikus feladatokat az állatokkal, akik ezért valamilyen táplálékot vagy vizet kapnak jutalmul. Ezek a módszerek azonban nem minden kutatási cél esetén hasznosak, így amikor a szakértők a játék neurológiáját akarták vizsgálni, más módszerhez kellett nyúlniuk.
Michael Brecht, a berlini Humboldt Egyetem kutatója ezért egyik tanítványával, Annika Reinholddal kitalálta, hogy megtanítják bújócskázni az állatokat. Ehhez berendeztek egy 28 négyzetméteres szobát, ahol dobozokkal és különböző bútorokkal biztosítottak búvóhelyeket. A patkányok először csak ismerkedtek az új szobával, hogy megszokják a környezetet, majd egy hónap elteltével Reinhold elkezdte őket megtanítani a játékra. Először arra tanította meg őket, hogy megkeressék őt a szobában, egyre nehezebb búvóhelyeket találva magának, érintéssel, simogatással jutalmazva az állatokat, ha megtalálták őt.
Majd elbújni is megtanította őket: egy nyitott dobozban helyezte az állatokat a szobába, és ha a rágcsálók elhagyták azt, és valami jó kis búvóhelyet találtak, jutalmul megsimogatta, megcsiklandozta őket. Kiemelten fontos, hogy a kísérlet során sosem jutalmazta az állatokat a hagyományos kondicionáló eszközökkel, táplálékkal vagy folyadékkal, csak társas érintéssel.
A módszer hatásos volt: a hat patkány mindegyike megtanult keresni, és öten közülük elbújni is. A játékszabályokat is gyorsan megértették, és nagyon átgondoltan játszottak. Amikor kerestek, ezt szisztematikusan tették, először a korábbi búvóhelyeket járva végig. Amikor pedig elbújtak, az átlátszó dobozok helyett a nem átlátszókat választották, és igyekeztek csendben maradni. Ráadásul minden nehézség nélkül váltani is tudtak a két szerep között: tudták, hogy ha a doboz, amelyben a szobába kerültek először zárva volt, akkor ezúttal ők a hunyók, ha viszont nyitott dobozban érkeztek a szobába, akkor az a feladat, hogy elbújjanak.
A patkányok pár hét alatt megtanulták a játékot, ami már önmagában is lenyűgöző teljesítmény, hiszen az ilyen összetett feladatok elsajátítása a klasszikus módszerekkel akár hónapokat is igénybe vehet. A gyors tanulást valószínűleg segítette, hogy a bújócska olyan viselkedési elemekből épül fel, amelyeket a patkányok természetes körülmények között is alkalmaznak, és hogy a vadász és préda közti szerepváltás is része mindennapjaiknak.
De miért mentek bele a patkányok a játékba? Pusztán a társas érintések miatt? A kutatók szerint nem egészen erről van szó. A szakértők évek óta tudják, hogy a patkányok élvezik, ha megcsikizik őket, és ilyenkor magas hangon cincogni kezdenek, ami esetükben a nevetés megfelelője. De Reinhold azt figyelte meg, hogy amikor az állatok belelendültek a játékba, sokszor újra elszaladtak és elbújtak, ha megtalálta őket, késleltetve a csiklandozást, és megnyújtva a játékot.
Az állatok tehát a jelek szerint nem pusztán a jutalmat hajszolták, hanem élvezték a játékot, és ennek öröméért vettek részt abban. Bár egy tudományos publikációban első látásra furcsának tűnhet, ha a kutatók egyik végkövetkeztetése az, hogy „az állatok láthatóan remekül érezték magukat”, jelen esetben tényleg ez az egyik legérdekesebb eredménye a kísérletnek. A rágcsálók egyébként a szobán kívül is látványosan örültek Reinholdnak, ha találkoztak vele, ugrálni kezdtek, és játékosan megközelítették, majd elszaladtak a kutató elől.
További érdekesség, hogy szemben a hagyományosan kondicionált állatokkal, a mostani kísérlet patkányai végig nagyon aktívak, játékosak és hangosak voltak, rengeteget rohangáltak, lelkesen játszottak, és a feladatok végére jól ki is fáradtak. Bár patkányokkal foglalkozó kutatók számára az önmagában nem meglepő, hogy az állatok játékosak, és olykor pusztán a játék öröméért játszanak, igen elterjedt az attól való félelem is, hogy pusztán az állatok antropomorfizálása miatt látunk bele olyan dolgokat a viselkedésükbe, amelyek valójában nincsenek ott.
Bizonyára vannak olyan esetek, amikor ez így van, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy igen is sok olyan viselkedés van, amelyen osztozunk ezekkel az állatokkal. A patkányok esetében ilyen a játék, a fiatal állatok köztudottan a legjátékosabb emlősök közé tartoznak, hangsúlyozzák a szerzők.
Ami a kutatás neurológiai vonatkozásait illeti, a szakértők beültetett elektródákkal vizsgálták az állatok agyát játék közben. Bár az adatok elemzése még folyamatban van, az előzetes eredmények alapján a prefrontális kéreg egyes neuronjai nagyon specifikus helyzetekben sülnek el. Egy idegsejt például mindig csak akkor aktiválódott, amikor az állatok zárt dobozban kezdték a játékot, így ennek az idegsejtnek a működését figyelve az elemzők pontosan meg tudták mondani, hogy hány körben voltak hunyók a patkányok, anélkül, hogy bármi más információval rendelkeztek volna.
