A palackorrú delfinek elektromos mezőkre való érzékenységének első tudományos vizsgálata alapján szerint egyes delfinek képesek érzékelni az egészen gyenge elektromos egyenáramú (DC) mezőket. Már akár 2,4 mikrovolt/centiméteres mezőket is detektálhatnak, ami még a kacsacsőrű emlősökénél is nagyobb érzékenységet jelent. Bár ezzel még mindig kevésbé érzékenyek, mint a cápák és a ráják, az eredmény azt sugallja, hogy az elektromos mezők érzékelése fontosabb szerepet játszhat a delfinek túlélésében, mint ahogy azt korábban feltételezték.

A delfinek fején apró, idegvégződésekben gazdag gödröcskék vannak, amelyek lehetővé teszik számukra a gyenge elektromos mezők érzékelését. A korábbi vizsgálatok azonban nem adott támpontot arra vonatkozóan, hogy mennyire érzékenyek az állatok. Ez azért is nagy kérdés volt, mert míg a zavaros folyókban vagy torkolatokban élő fajok esetében van értelme a víz alatti látás alternatíváival kísérletezni, a tisztább vizekben élő delfinek esetében az ilyen képességek feleslegesnek tűnnek. Úgy tűnik azonban, hogy a palackorrú delfinek még a gyakran kristálytiszta vizekben is elég hasznosnak találják az elektroszenzitivitást ahhoz, hogy azt jelentős mértékben gyakorolják.

A Rostocki Egyetem kutatói, Tim Hüttner és kollégái két nőstény delfint, Dollyt és Donnát tesztelték, akik a Nürnbergi Állatkert lakói. Élőhelyük kilenc medencéből áll, így bőven van lehetőség arra, hogy a két delfin elkülönüljön egymástól és a többi egyedtől. Naponta egyszer mindkét delfin orrát egy olyan konstrukcióba helyezték, amelyben két elektróda volt, amelyek gyenge elektromos mezőt tudtak generálni a környező vízben. Dollyt és Donnát halfalatokkal idomították arra, hogy hagyják el a terepet, ha elektromos mezőt észlelnek, és maradjanak, ha nem.

A mező erőssége 500 µV/cm-nél kezdődött, és amit fokozatosan csökkentettek. Összehasonlításképpen, a kacsacsőrű emlős, amelyről elsőként állapították meg, hogy emlősként érzékeny az elektromos mezőkre, 25–50 µV/cm-es mezőket képesek érzékelni. Kiderült, hogy a delfinek ennél is érzékenyebbek. Míg a kiindulási erősségénél 96 százalékos sikerességet értek el, a gyengébb mezőknél már kevésbé szerepeltek jól, de a véletlennél még mindig sokkal jobban teljesítettek. Dolly teljesítménye 5,5 µV/cm-nél érte el a véletlen szintjét, és ennél alacsonyabb értéknél elvesztette a motivációját a további játékra. Donna érzékenyebbnek bizonyult: 2,4 µV/cm-ig érzékelte a mezőket, és nem sokkal e fölött is jól teljesített.

Mindkét delfin kevésbé bizonyult ügyesnek a váltakozó áramú (AC) mezők érzékelésében, 1 Hz-en akár tízszer akkora erősségre volt szükségük, és még nagyobb frekvenciák esetén még jobban küzdöttek. „A gyenge bioelektromos mezők megbízható rövidtávú információforrást jelentenek a passzív elektromos érzékelésű állatok számára, mivel minden élőlény egyenáramú elektromos mezőket generál a vízben” – írják a szerzők. Ezeket a mezőket a halak vagy rákfélék ionáramlása hozza létre, és az izomtevékenységből származó alacsony frekvenciájú váltakozó áramú potenciál modulálja.

A ragadozók e mezők segítségével vadászhatnak, különösen akkor, ha más érzékszerveik gátolva vannak. Egyes halak számára az elektromos mezők érzékelésének képessége olyannyira fontos, hogy saját gyenge elektromos kisüléseket generálnak, hogy érzékeljék a mozgó zsákmány általi zavart a mezőkben.

Gyakoribb azonban, hogy az elektromos érzékelés pusztán passzív, és a mások által létrehozott mezők detektálására korlátozódik. A gyanú szerint ez a képesség abban is segíthet egyes fajoknak, hogy a Föld mágneses mezőjében tájékozódni tudjanak. Az elektromos érzékelés olyannyira hasznos, hogy az állati családfa különböző ágain többször is kifejlődött, de az emlősöknél csak a kacsacsőrű emlősöknél, a hangyászsünöknél és néhány delfinfajnál ismert. Ez utóbbi különösen érdekes, mivel a delfinek ekholokációs képessége látszólag szükségtelenné teszi egy újabb érzék fenntartását.

Az elektromos mezők érzékelésére való képességet először folyótorkolatokban élő fajoknál mutatták ki, amelyek zavaros vizekben úsznak. Azóta azonban tiszta vizekben élő fajokról is kiderült, hogy hasonlóan érzékenyek. A szerzők feltételezése szerint az állatok az ekholokációt a távoli zsákmány felderítésére, az elektromos mezőket pedig a közeli célpontok azonosítására használják.