A madáretetők kihelyezése és figyelése a háztáji madarászok millióinak kedvelt időtöltése, ezek ráadásul gyakran nagyon fontos ellátóhelyek a madarak számára. Az Anna-kolibri, az Egyesült Államok nyugati részén elterjedt faj számára azonban etetőknek ennél még lényegesebb szerepük lett, az evolúció egyik legfontosabb tényezőjévé váltak. A Global Change Biology című folyóiratban a napokban megjelent tanulmány szerzői szerint a mesterséges etetők lehetővé tették, hogy a madarak kiterjesszék elterjedési területüket Dél-Kaliforniából egészen az állam északi részéig. Az etetők ráadásul madarak testét is megváltoztatták. Néhány generáció alatt csőrük mérete és alakja is drámaian átalakult.

„Úgy tűnik, hogy oda költöznek, ahová mi megyünk, és elég gyorsan változnak, hogy sikeresek legyenek az új környezetükben” – mondja Nicolas Alexandre, a tanulmány társszerzője, aki a Kaliforniai Egyetem végzős hallgatója volt, amikor részt vett a kutatásban, azóta pedig a Colossal Biosciences nevű dallasi biotechnológiai vállalat genetikusa.

Nem világos, hogy mikor jelentek meg a legkorábbi kolibrietetők. Az biztos, hogy egy 1928-as National Geographic-cikkben már van útmutatás a kolibrik megfigyelésére szolgáló, barkácsolt etetők építéséhez, de a jelenség valószínűleg már korábban is létezett. Az azonban egyértelmű, hogy a kolibrietetők divatja a II. világháború után indult be igazán. Amikor Alexandre és kollégái 1880-ig visszamenőleg feltárták az újságarchívumok szövegét, azt találták, hogy az etetőkre vonatkozó hirdetések azután szaporodtak el, hogy 1947-ben piacra került az első szabadalmaztatott típus.

Hogy megvizsgálják, hogyan reagáltak az Anna-kolibrik az etetők fellendülésére, a kutatók egy éves madárfigyelő felmérés adatait kezdték vizsgálni. A felmérés adatai megmutatták, hogy Kalifornia 58 megyéje közül melyekben fordult elő a madár 1938 és 2019 között. Az amerikai népszámlálási adatok alapján megvizsgálták az emberi népsűrűséget ugyanezekben a körzetekben, míg az etetőkre vonatkozó újsághirdetések az etetősűrűség helyettesítőjeként szolgáltak. Emellett a csapat vizsgálta a kolibrik preparált múzeumi példányait is, hogy felmérje a csőrük változásait. Végül egy olyan modellt készítettek a kolibrik elterjedésének felvázolására, amely nemcsak a mesterséges etetőket, hanem más tényezőket is figyelembe vett, beleértve a például a betelepített eukaliptuszfák helyét is, amelyek egész évben nektárt biztosíthatnak a madaraknak.

Az eredmények arra utalnak, hogy az eukaliptuszfák – amelyeket az 1800-as évek végén tömegesen telepítettek be Kaliforniába – az Anna-kolibrik egyes populációi számára az első lépcsőfokként szolgálhattak elterjedési területük kiterjesztéséhez. A legnagyobb szerepet azonban a kolibrietetők játszották abban, hogy a madarak észak felé is elterjedtek. „Az etetők jelentik a valódi különbséget” – mondja Alejandro Rico-Guevara, a Washingtoni Egyetem evolúcióbiológusa, a tanulmány vezető szerzője.

A kutatók azt is megállapították, hogy az etetők elszaporodásával az Anna-kolibrik csőre hosszabb és nagyobb lett, ami azt az alkalmazkodást tükrözheti, hogy ezzel sokkal több nektárt tudnak felszippantani, mint amennyit a virágok természetes módon nyújtani tudnak.

Ez a változás még kifejezettebb volt azokon a területeken, ahol sűrűn voltak etetők. A faj történelmi elterjedési területétől északra fekvő, hidegebb régiókban élő madaraknál azonban a kutatók az ellenkező tendenciát tapasztalták: a csőrük rövidebb és kisebb lett. Ennek a megállapításnak is van értelme: a kutatók infravörös kamerával azt mutatták ki, hogy a kolibrik a csőrüket hőszabályozásra használják. A kisebb csőr kisebb felülettel rendelkezik, és ezért segíthet a testhő megőrzésében.

Nem csak a csőr mérete és alakja változott. Azokon a területeken, ahol sűrűn vannak etetők, a hím kolibrik csőre a szokásosnál hegyesebb és élesebb lett. A hegyes csőr a kolibrifajoknál gyakran agresszivitásra utal, és a kutatók szerint az etetők feletti uralomért folytatott csetepaték miatt ezek a madarak harciasabbak lettek. „Bárki, akinek van etetője, tudja, hogy a kolibrik őrülten harcolnak” – mondja Rico-Guevara.

A legmeglepőbb eredmény azonban az volt, hogy milyen gyorsan mentek végbe ezek a változások. Alexandre szerint az 1950-es évekre a kolibrik már észrevehetően különböztek az 1930-as évekbeli kolibriktől: ez mindössze 10 madárgenerációnyi idő, mondja Alexandre.