A 650 fényév átmérőjű gázfelhőből származó nagyenergiájú szubatomi részecskék keletkezése még mindig rejtély, de egy friss kutatásnak köszönhetően azt már tudni lehet, hogy pontosan honnan indulnak.
A Westerhout 50 néven is jegyzett Lamantin-köd, ahogy már említettük, egy szupernóva-maradvány, vagyis úgy jött létre, hogy egy régen felrobbant csillag ledobta magáról a külső rétegeit, amelyek azóta is táguló gázbuborékot alkotnak. A köd azonban nagyon furcsa kinézetű: formája elnyúlt, 350 fényév széles és 650 fényév hosszú, ami sokkal nagyobb, mint a legtöbb hasonló maradvány mérete. A rádiótartományban a felhő finoman strukturáltnak tűnik, és egy úszó lamantinra emlékeztet, innen kapta a nevét.
A struktúra belsejében szintén szokatlan módon egy fekete lyuk található. Az SS 433 katalógusjelű objektum az egykori csillagból jött létre a szupernóva-robbanás nyomán. Amikor a külső rétegek lelökődtek, a hatalmas mag összeomlott, és fekete lyuk jött létre. A csillagnak ráadásul egy társa is volt, amelytől a fekete lyuk folyamatosan anyagot von el. Ez az anyag egy forgó és forró korongot képez a fekete lyuk körül.
A korongot erős mágneses mezők szövik át, amelyek a fekete lyuk pólusainak irányába irányítják az anyag egy részét, ebből poláris nyalábokat képezve. Ezekben a nyalábokban a részecskék óriási sebességgel, a fénysebesség negyedével száguldanak ki a rendszerből. A nyalábok ugyanakkor a szomszédos csillag miatt nem tisztán poláris irányba mutatnak, hanem a közeli égitest gravitációja „rángatja” ezeket, így egy kúp mentén körbe járnak az égbolton, ami miatt a nyalábok a gyakorlatban spirálisak lesznek, mint egy-egy dugóhúzó.
Ez még nem minden: néhány évvel ezelőtt a csillagászok felfedezték, hogy a Lamantin-köd nagyenergiájú röntgensugarakat bocsát ki. Ezek olyankor keletkeznek, amikor az elektronok 300–450 TeV energiára tesznek szert, ami óriási mennyiség egy szubatomi részecskére vetítve. Senki sem értette, hogy honnan jöhetnek ennyire gyors elektronok. A fekete lyuk és mágneses mezői persze jó jelöltnek tűnnek eredetükre, de a szakértők sem értették, hogy hogyan gyorsulhatnak fel ennyire a részecskék.
A kérdés megválaszolásához először is azt próbálták kideríteni, hogy pontosan honnan indulnak ki a röntgensugarak. A Chandra és az új XMM-Newton távcsővel végzett vizsgálatok pedig érdekes módon azt mutatják, hogy ezek a sugarak nem a fekete lyukból érkeznek, legalábbis nem közvetlenül. A forrásuk ehelyett egy furcsa csomó, amely 100 fényévre található a fekete lyuktól.
Az újonnan felfedezett struktúra a poláris anyagnyalábokhoz hasonlóan igazodik a rendszer megnyúlt, elliptikus formájához, és a „lamantin” fejével ellentétes irányban foglal helyet. Ez erősen valószínűsíti, hogy a keletre mutató nyalábnak köze van a jelenséghez, bár az még nem világos, hogy pontosan hogyan.
A szupernóva-maradványokban a gáz különböző sebességekkel tágul, ami időnként ütközéseket eredményez, ahogy az eltérő sebességű csomók egymásba rohannak. Ennek nyomán mindkét csomó összesűrűsödik, látványos felszíneket és szálakat képezve, amelyekből bőven akad ebben a hatalmas űrlamantinban. Az ütközések nyomán az is előfordulhat, hogy az anyagcsomók mágneses mezője által korábban csapdába ejtett elektronok rendkívüli módon felgyorsulnak. Amikor aztán egy ilyen elektron egy fotonnal ütközik, röntgen- vagy gammasugarak bocsátódnak ki.
A szakértők szerint ez magyarázatot jelenthet a megfigyelt jelenségre. Teóriájuk szerint ahogy fekete lyukból kiinduló anyagnyaláb beleütközik a szupernóva-maradvány gázába, rendkívüli lökéshullámokat generál, amelyek ütközéseket, majd ezek nyomán nagyenergiájuk elektronokat és intenzív röntgensugárzást eredményeznek. A folyamat részleteivel kapcsolatban még mindig nagyon sok a bizonytalanság és a feltételezés, és a modellek egyelőre meglehetősen hiányosak. De kétségkívül izgalmas a teória. Az eleve nagyon egzotikus SS 433 kapcsán felfedezése óta rengeteg kérdést sikerült megválaszolni, remélhetőleg ez a rejtély is rövidesen meggyőzően rendezésre kerül.
