A Valencia közelében lévő fügekaktuszok sűrűjében egy csapat hangya támadásra készül, célpontjuk, a lisztes katica fehér, bozontos bundájú lárvája azonban korántsem védtelen. Ahogy a hangyák támadásba lendülnek, a lárva megfeszíti izmait, és egy csepp élénkvörös folyadékot bocsát ki magából. A hemolimfának nevezett folyadék tele van kárminsavval, egy mérgező vegyi anyaggal, amely vérszerű színt kölcsönöz a folyadéknak, és arra készteti a hangyákat, hogy hagyjanak fel a támadással. Egy új kutatás most kimutatta, hogy a kérdéses lárvák a kárminsavat egy Amerikából Spanyolországba érkezett invazív rovarfajtól lopják – annak ellenére, hogy a két élőlénynek nincs közös evolúciós múltja.
Mivel sok növény és állat védekezik vegyi eszközökkel a ragadozók ellen, egyes ragadozók olyan módszereket fejlesztettek ki, amelyekkel ellenállnak ezeknek a toxinoknak, vagy akár el is tudják őket különíteni, hogy saját védelmükben használják fel őket. A nyílméregbékák például mérgező rovarokat fogyasztva halmozzák fel a káros alkaloidokat. Az ilyen alkalmazkodás általában annak a jele, hogy két faj hosszabb ideig egymás mellett fejlődött.
Ángel Plata entomológus, a valenciai Mezőgazdasági Kutatóintézet doktorandusza a városát körülvevő hegyekben túrázva kezdett el érdeklődni a bíbortetű nevű rovar vegyi védekezése iránt. A bíbortetű a fügekaktuszon él és táplálkozik, amely Amerikából származik, de az egész világon elterjedt – és a mediterrán vidékeket is benépesítette –, magával hozva a bíbortetűt is.
A bíbortetvek arról ismertek, hogy kárminsavat termelnek, amely elriasztja a ragadozókat az őshazájukban, és amelyet az emberek évszázadok óta kinyernek, hogy vörös festéket készítsenek belőle. Plata, aki a biológiai kártevők elleni védekezéssel kapcsolatos kutatásai során gyakran foglalkozik a nem őshonos rovarok szerepével, kíváncsi volt, hogy ezek a „vegyi fegyverek” hogyan válnak be a helyi ragadozókkal szemben.
A kutatócsoport kelet-spanyolországi gyümölcsösökben és erdőkben bíbortetűkkel fertőzött fügekaktuszokat vizsgált, és megfigyelték, hogy milyen rovarok támadták meg a tetveket. Egy helyi hangyafaj kapcsán úgy tűnt, hogy távol tartják magukat a bíbortetvektől, a lisztes katica viszont boldogan falatozott belőlük – és nem mutatott semmilyen káros hatást a kárminsavas étrendre. (Ez a faj, maga is invazív, Ausztráliában őshonos, de ma már legalább 64 országban elterjedt.)
A lisztes katicák lárvái által támadáskor kiválasztott folyadék általában sárga színű. Amikor azonban Plata és kollégái egy finom ecsettel óvatosan megérintették a lárvákat, hogy kiváltsák a védekező viselkedést, a rovarok teste bíborvörös színű folyadékot választott ki. További vizsgálatok megerősítették a kárminsav jelenlétét, amelyet a lárva úgy szerzett be, hogy mérgező bíbortetveket evett. A kutatók azt is megállapították, hogy az így módosított hemolimfa hatékony védekezésnek bizonyult az éhes hangyákkal szemben.
A vizsgálat azt mutatja, hogy nem mindig szükséges hosszas párhuzamos fejlődés ez a fajta méreghasznosítás megvalósuljon, hanem ennél gyorsabban is kialakulhatnak ilyen kapcsolatok. Plata szerint ez a felfedezés jó hír lehet a mezőgazdasági kártevők elleni védekezés szempontjából. Ahogy mondja, a lisztes katica eredetileg azért terjedhetett el a Földközi-tenger térségébe, mert segített megvédeni a citrusültetvényeket az azokat fenyegető éhes lisztbogaraktól. Szerinte számos ökoszisztémában hasznos lehet, de a hangyák és más ragadozók akadályozhatják hatékony működését. Ahogy azonban ez az új kutatás is mutatja, ezek a bogarak más nem őshonos fajokat is ki tudnak használni, hogy erősebben megvethessék a lábukat az ismeretlen környezetben. Az eredmények egyben arra is figyelmeztetnek, hogy az invazív fajok jelenléte olykor egyáltalán nem várt következményekkel járhatnak.
