A kaméleonok leginkább arról híresek, hogy képesek utánozni környezetük színeit, de a második legismertebb tény róluk, hogy kidülledő szemeik vannak, amelyek egymástól függetlenül mozognak. Bár ez már régóta ismert, csak most derült fény arra, hogy hogyan lehetséges: olyan különleges, hurkos látóideggel, ami példátlan a hüllők között.

„A kaméleonok szemei olyanok, mint a biztonsági kamerák, minden irányba mozognak” – mondja az eredményekről beszámoló tanulmány szerzője, Juan Daza, a Sam Houston State University munkatársa. „Egymástól függetlenül mozgatják a szemeiket, miközben a környezetüket pásztázzák, hogy megtalálják a zsákmányt. Amint megtalálják, a szemeik összehangolódnak, és egy irányba fordulnak, hogy kiszámíthassák, hova kell kinyújtani a nyelvüket.”

Daza és Edward Stanley, a Floridai Természettudományi Múzeum munkatársa CT-vizsgálatot végzett egy apró kaméleonon (Brookesia minima), amikor észrevették, hogy a látóidege hurkokat tartalmaz. Rájöttek, hogy ez lehet a megoldás a rejtélyre, de nem voltak biztosak benne, hogy új információra tettek szert. „Meglepett maga a szerkezet, de még nagyobb meglepetés volt, hogy eddig senki más nem vette észre” – mondja Daza. „A kaméleonokat alaposan tanulmányozták, és már régóta végeznek rajtuk anatómiai vizsgálatokat.”

A tudományos szakirodalomban végzett kiterjedt kutatások azonban nem hoztak eredményt. A csapat még a modern lektori rendszer bevezetése előtt megjelent régi szövegeket is átvizsgálta, lefordítva a latin és más nyelvű leírásokat. A kaméleonok kérdésében az évezredek során sokan megnyilvánultak, Arisztotelész például kijelentette, hogy a kaméleonoknak egyáltalán nincs látóidegük. Szemgolyóik közvetlenül az agyhoz kapcsolódnak, és az ókori tudósok el is fogadták ezt a kijelentést.

Miután Galileo nyomán Olaszországban divattá vált Arisztotelész megkérdőjelezése, Domenico Panaroli római orvos úgy döntött, hogy ellenőrzi a dolgot, és bejelentette, hogy a kaméleonoknak mégis vannak látóidegeik. A legtöbb állattól eltérően azonban idegeik nem keresztezik egymást. Panaroli szerint ez a közvetlen kapcsolat elegendő ahhoz, hogy megmagyarázza a szemek független mozgásának képességét. Claude Perrault francia anatómus nem értett egyet ezzel, és le is rajzolta a kaméleon látóidegeinek kereszteződését. Isaac Newtont viszont annyira meggyőzte Panaroli munkája, hogy az ő elképzelését népszerűsítette saját műveiben.

Ahogy Daza és Stanley csapata mélyebbre ásott, felfedezték, hogy a 19. század közepén Johann Fischer kaméleon látóidegeiről készült rajza egészen közel állt az igazsághoz, mivel a spirális terület egy részét megmutatja. A többi rész azonban nem volt látható, és senki sem gondolt arra, hogy megvizsgálja. Még 2015-ben is „C alakúnak” nevezte az ideget egy diplomamunka szerzője, ami egyáltalán nem tükrözi a valóságot.

Mindezek a kutatók azért tévedhettek ekkorát, mert halott kaméleonokat boncoltak fel, ahelyett, hogy élőket vizsgáltak volna. „Az emberek a történelem során sokat vizsgálták a kaméleonok szemét, mert nagyon érdekes” – mondja Stanley. „De ha fizikailag felboncoljuk az állatot, elveszítjük azokat az információkat, amelyek a teljes képet adják.”

Miután felfedezték az igazságot egy kaméleonfajról, a szerzőknek megvizsgálták, hogy a család összes tagja hasonló-e. Stanley saját múzeuma számos hüllő szkennfelvételeit tárolja, köztük három kaméleonfajét, amelyek elég távoli rokonok ahhoz, hogy reprezentatívak legyenek. A szerzők megállapították, hogy mindháromnak hosszú, spirális látóidege van, ellentétben a összehasonlításként használt más gyíkokkal.

A szerzők még azt is vizsgálták, hogyan fejlődik az ideg a sisakos kaméleon (Chamaeleo calyptratus) embrióiban, és megállapították, hogy az ideg eleinte egyenes, mint más gyíkoknál, de a kikelés idejére elegendő hurkot képez ahhoz, hogy a szemek egymástól függetlenül működhessenek.

A kaméleonokról valószínűleg a harmadik legismertebb tény, hogy a nyelvük kétszer olyan hosszú, mint testük, így a levegőből tudják elkapni a zsákmányt. A szerzők úgy vélik, hogy a tekervényes idegek a kaméleon az ehhez szükséges merev nyakra válaszul alakultak ki. Mivel nem tudják a fejüket arra fordítani, amerre kell, olyan alakú látóidegeket fejlesztettek ki, amelyeket csak egyes rovaroknál láthatunk, de gerinceseknél nem találtak meg. Egyes halak, madarak és más gyíkok is képesek a szemeik független mozgatására, de amennyire tudjuk, ehhez más belső struktúrát használnak.

„A látóidegeket a régi telefonokhoz lehet hasonlítani” – mondja Daza. „Az első telefonoknál csak egy egyszerű, egyenes kábel volt csatlakoztatva a kagylóhoz, de aztán valakinek az az ötlete támadt, hogy tekercseljük fel a kábelt, hogy az emberek távolabbra tudjanak menni, miközben fogják azt. Ezek az állatok is ezt teszik: maximalizálják a szem mozgásterét azáltal, hogy ezt a spirális szerkezetet használják.”