Erica Cartmill, az Indianai Egyetem kutatója kollégáival néhány éve kezdte tanulmányozni az emberek és az emberszabású majmok közötti ugratást, hogy kiderítsék, ez miért és mikor alakult ki. Az ugratás a játék és az agresszió közötti átmeneti zónába tartozik: néha zaklatáshoz és kiközösítéshez vezethet, de lehet szeretetteljes is. Az emberek számára a játékos ugratás remek lehetőséget nyújt a társas kapcsolatok megismerésére.

Az ugratás révén finoman feszegetjük a társadalmi normák határait, hogy megnézzük, mi fér bele az adott kapcsolatba. És ez a viselkedés egyúttal arra is jó, hogy megmutassa kapcsolataink erejét mások számára (például amikor egy baráti társaságban játékosan sértegetjük egymást). A szakértők úgy sejtik, hogy körülbelül ugyanez igaz a többi emberszabású majomra is.

Piszkálódó orangutánok

Cartmill először 2005-ben kezdett el foglalkozni a humorérzék eredetével, amikor az orangutánok kommunikációját kutatta a disszertációjához. Egy állatkertben vizsgálta, hogyan kommunikálnak az orangutánok gesztusokkal, és egy nap egy lenyűgöző interakció szemtanúja volt, amelyről nem tudta, hogyan kategorizálja vagy elemezze. Egy csecsemő orangután lógott egy kötélen az anyja fölött, aki a hátán feküdt egy halom szalmán. A csecsemő egy nagy fadarabot nyújtott anyja felé, mire anyja utána nyúlt. Az utolsó pillanatban a csecsemő visszarántotta a fakérget anyja markából. Az anya leeresztette a kezét. A csecsemő újra felajánlotta a kérget. Ez a „tessék, fogd meg – hoppá, csak vicceltem” viselkedés még néhányszor megismétlődött, amíg a csecsemő el nem ejtette a kéregdarabot.

A kutató meglepetésére az anya ezután felvette azt, és ugyanazt kezdte el csinálni, amit korábban a csecsemő. Ez a szerepcsere nagyon érdekesnek bizonyult. Itt már nem egyszerűen egy toleráns anyáról volt szó, aki elviseli gyermeke viselkedését, hanem igazi kölcsönös játékról, sőt, inkább egy viccről, mondja Cartmill. A szituáció tartalmazta a viccek két alapvető összetevőjét: a felvezetést (a felajánlást) és a csattanót (a visszavonást). Nem volt persze kiemelkedően jó vicc, de úgy tűnt, hogy egy kis orangután élvezi.

Az emberi gyermekek is hihetetlenül szórakoztatónak találják az ismétlődő fizikai vicceket. A humor középpontjában a meglepetés pillanata áll: valami váratlan dolog történik. Ezekben a szcenáriókban azonban ezek az interakciók általában újra és újra megismétlődnek: a váratlan pillanat a játék elvárt részévé válik, például a kukucsolásnál. Ez a fajta elvárt meglepetés sokféle humoros helyzetnek az alapja. A viccek gyakran hagyományos sémákra épülnek („kopp-kopp ...”, „észrevetted már, hogy ...”, „mi a különbség a ...”), ez a keretezés felkészíti a hallgatót a csattanóra, tudtára adva, hogy az ezt követő nyelvezetet kevésbé kell szó szerint értelmeznie.

A gyerekek már az első születésnapjuk előtt elkezdenek ilyen „váratlan” pillanatokat kreálni, még mielőtt kimondanák az első szavaikat. Vasu Reddy, a Portsmouthi Egyetem pszichológusa ezeket az interakciókat „bohóckodó” viselkedésnek nevezi, és három gyakori típust emel ki: a felajánlást-visszavonást, mások tevékenységének megzavarását és a provokatív meg nem felelést (amikor szándékosan tesznek valamit, ami sért egy normát vagy szabályt). Egy emberi csecsemő felajánlhat egy tárgyat, és az utolsó pillanatban visszahúzhatja, ahogyan azt az orangután csecsemőnél is láttuk. Lehet, hogy úgy demonstrálják engedetlenségüket, hogy a cipőt a lábuk helyett a fejükre teszik, mint egy kalapot, és közben mosolyognak.

A társas intelligencia nyomában

A csecsemő és az anyaorangután közötti játék nem volt ugyan közvetlenül releváns Cartmill akkori témájához, de megragadt az emlékezetében, az ugratás más megfigyelt eseteivel együtt, amelyeket alkalmanként észlelt, miközben tanulmányozta a gesztikulációs kommunikációt ennél a fajnál. Végül a kutatás fókusza eltolódott, mert egyre jobban érdekelte a kommunikációt vezérlő kogníció. Elkezdett gondolkodni azokon a humoros interakciókon, amelyeknek tanúja volt, és felmerült a kutatóban, hogy ezek a viselkedések érdekes nézőpontot kínálhatnak a társas intelligencia evolúciójának tanulmányozásához.

Az orangutánok és az emberek is emberszabású majmok, a csimpánzokkal, bonobókkal és gorillákkal együtt. E csoport tagjai számos közös vonással rendelkeznek. Nagy az agyunk és hosszú a gyermekkorunk. Nevetünk, gyászolunk, féltékenyek és haragtartók vagyunk. Felismerjük magunkat a tükörben, és megértjük, hogy mások olyan dolgokat is tudhatnak, amiket mi nem. Az emberszabású majmok fejlett társas intelligenciával rendelkeznek: nagyon érdeklődünk más egyedek iránt, és sok időt töltünk azzal, hogy játszunk velük, tanulunk tőlük, veszekszünk velük, bosszút állunk rajtuk és összebarátkozunk velük. Lehetséges, hogy a játékos ugratás a mások céljai, érzései és kapcsolatai iránti intenzív érdeklődés részeként fejlődött ki?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjanak a szakértők, szisztematikusan meg kell figyelni az emberszabású majmokat az ugrató viselkedésmódok szempontjából, amire korábban nem került sor. Cartmill ezért csapatával 2020 elején belevágott egy ilyen kutatásba. Eredetileg egy sor állatkerti gyakorlati vizsgálatot terveztek, de közbejött a COVID, amire a nem emberi főemlősök is fogékonyak, ezért a világjárvány tetőpontján a főemlősökkel foglalkozó kutatóközösség szüneteltetett minden olyan vizsgálatot, amelyhez közvetlen kontaktusra lett volna szükség. Ehelyett videókon alapuló vizsgálatot végeztek.

A társas megismerést nehéz tanulmányozni, különösen az olyan komplex állatoknál, mint az emberszabású majmok. Az embereket vizsgáló kutatók kérdőívek segítségével megkérdezhetik alanyaikat, hogy mit gondolnak mások szándékairól vagy meggyőződéséről. A nem emberi emberszabásúak és az emberi csecsemők tanulmányozásához azonban nyelv nélkül kell mérni az alanyok gondolkodását – például a természetes interakciók megfigyelésével, vagy az egyének viselkedésének vizsgálatával, amikor hangokat, képeket vagy rejtvényeket mutatnak nekik.

A szakértők kidolgoztak egy olyan kódolási rendszert az ugratásra. A viselkedéskódolási rendszerek a legelterjedtebb módot jelentik az állatok vagy emberek közötti interakciók tanulmányozásának. Ezek egy sor kódból (alapvetően címkékből) és egy sor szabályból állnak, amelyek arra vonatkoznak, hogyan kell ezeket a kódokat alkalmazni. A kódok szabályoknak megfelelő szisztematikus alkalmazása a való világ rendezetlen interakcióit számszerűsíthető változókká alakítja, amelyek statisztikailag elemezhetőek.

Az új kódolási rendszer kidolgozásakor a kutatók ügyeltek arra, hogy olyan dolgokat is figyelembe vegyenek, mint az ugrató és a célpont személye, az ugrató cselekedetei, hogy várt-e választ a célponttól, volt-e ismétlődő viselkedés, és hogy az interakciók elsősorban egyoldalúak vagy kölcsönösek voltak-e. A játék elemeit is kódolták, beleértve az arckifejezéseket, gesztusokat, a relaxációt és a kölcsönös élvezet bizonyítékát (például, hogy mindkét fél önként folytatja az interakciót).

Az ugratás elemei

A véglegesített kódolási rendszer a játékos ugratás öt fő jellemzőjét azonosította: provokatív viselkedés, főként egyoldalú provokáció, a meglepetés eleme (például az ugrató hátulról közelíti meg a célpontot), az ugrató tekintete a célpont arcára irányul, és a provokatív viselkedés ismétlődése vagy kidolgozottsága. A szakértők által megfigyelt példák közül csak nagyon kevés esetben volt jelen mind az öt jellemző, de 129 esetben legalább hármat megfigyeltek az ötből.

A vizsgált négyféle emberszabású majom nagyon különböző társadalmi csoportokban és természetes környezetben él a vadonban. Az orangutánok nagyrészt magányosak, és idejük nagy részét a fákon töltik. A gorillák a földön élnek, egy felnőtt hímből és több felnőtt nőstényből, valamint a kicsinyekből álló társas csoportokban. A csimpánzok és a bonobók a fákon és a földön egyaránt töltenek időt, és több hímből és több nőstényből álló nagy közösségekben élnek. Míg azonban a csimpánzok társadalmaiban a hímek dominálnak, és a felnőttek között viszonylag sok az agresszió, addig a bonobók többnyire matriarchális társadalmakban élnek, és a konfliktusokra nem harccal, hanem szexszel válaszolnak.

Rengeteget lóbáltak és hadonásztak karjaikkal, lábaikkal és különféle tárgyakkal. Egy alkalommal egy Azibo nevű fiatal csimpánz megközelítette az anyját, miközben az egy másik csimpánzt kurkászott, és hátba vágta, majd visszahúzódott, és biztonságos távolságból szemlélte. Az ifjú ugrató többször is megismételte a provokációt. Az anya válaszul hatástalanul csapkodta a levegőt, és óvatosan Azibo felé kapkodott, miközben folytatta a másik majom kurkászását. Ez a fajta viselkedés különbözik a szokásos játéktól. Amikor két állat játszik, az interakció szimmetrikusabb: közelednek egymáshoz, és együtt maradnak, miközben interakcióba lépnek, vagy üldözik egymást. Azibónál a provokáció, majd a biztos távolságba húzódás mintázata játékos, de egyben provokatív is volt, ami az ugratás jellemzője.

A fiatal majmok nagyobb valószínűséggel voltak ugratók, mint a felnőttek, de a felnőttek is ugrattak. Egy másik interakcióban Azibo egy botot tartott, amellyel megpróbált benyúlni egy etetőbe. Valahányszor a fiatal megpróbálta a botot az etető egyik lyukába dugni, egy felnőtt, Sandra nevű majom megakadályozta a kísérletét azzal, hogy eltakarta a lyukat, vagy megragadta az eszközt, majd a földre dobta. Sandra nem magának akarta a szerszámot, hanem csak ugratni akarta Azibót.

Az ugratást mindig olyan módon alkalmazták az állatok, hogy látszott, kifejezetten a célszemély reakcióját akarták kiváltani. A majmok nem egyszerűen a környezet részeként kezelték a másikat: interakciót vártak tőle. Az ugratások alatt és után az állatok a célpontot figyelték, hogy felmérjék annak reakcióját. Ezután megismételték a cselekedeteiket, vagy továbbfejlesztették azokat. A bökdösésből hajhúzás is lett. A játékból való hadonászásból pedig a fej ütögetése.

Társas navigálás

Ez a provokatív, kitartó, fokozódó ugratás hihetetlenül irritálónak tűnhet, de a többi majom reakciója szinte soha nem volt agresszív. A célpontok általában figyelmen kívül hagyták az ugratókat, vagy megpróbáltak finoman elhúzódni vagy elhessegetni őket. Néha pozitívan reagáltak, és játékkal, öleléssel vagy saját ugratással viszonozták a próbálkozást. Máskor egyszerűen felálltak és odébb mentek. A majmok általában nyugodtak voltak, mielőtt elkezdték az ugratást, és az ugratás nem izgatta fel sem az ugratót, sem a célpontot. Bár az ugratók megpróbálták felbosszantani a célpontjukat, ezt alacsony kockázatú módon tették. A játékos ugratás valószínűleg az unalom, nem pedig a stressz időszakában történik, vélik a szakértők. Gondoljunk csak az utazó gyerekekre egy autó hátsó ülésén, ami szintén ideális környezet a hasonló interakciókhoz.

A játékos ugratás jelenléte mind a négy rokon fajnál azt sugallja, hogy ez fontos előnyökkel jár számukra. A hasonló emberi viselkedést vizsgálva az is sejthető, hogy melyekkel.

Amit például egy közeli barát jól fogad, azt egy idegen nem feltétlenül. A legjobb barátunkat játékosan sértegethetjük, és ő talán vissza is sérteget, de nem valószínű, hogy ugyanezt a választ kapjuk a főnökünktől vagy az adóellenőröktől. De még a közeli barátságok esetén is előfordulhat, hogy valaki egyik nap másképp reagál, az illető hangulatától és korábbi interakcióktól függően. Az, hogy megtanuljuk megjósolni, hogyan fognak mások reagálni ránk, kritikus fontosságú készség az olyan a társas fajok számára, mint amilyenek az emberek és a többi főemlős. A játékos ugratás alacsony kockázatú környezetet biztosít a társas előrejelzések fejlesztéséhez és finomításához, hogy a nagyobb kockázatú helyezetekben aztán magabiztosabban navigáljunk.

Az emberi nyelv és kultúra alapja, hogy folyamatosan próbáljuk megjósolni és megérteni mások céljait, szándékait, tudását és vágyait. Bár a nem emberi főemlősök nem rendelkeznek nyelvvel, néhány ilyen készséggel ők is bírnak – és a játékos ugratás ablakot nyit ezekre. A legtöbb állat játszik, de a játékos ugratás lehetőséget kínál arra, hogy a fizikai játék mellett a mentális játékot is vizsgálják a kutatók.

A szakértők még csak most kezdik megérteni az ugratást és azt, hogy az emberen kívüli más fajoknál hogyan kapcsolódik a társas megismeréshez. Bár a jelenséget egyelőre főemlősöknél vizsgálták szisztematikusan, gyanítják, hogy más állatoknál is előfordul. A szakértők úgy sejtik, hogy más, nagy agyú, kevés ragadozóval és hosszú gyermekkorral rendelkező, társas állatoknál is van ilyen viselkedés. A papagájok, delfinek, elefántok, bálnák és kutyák mind jó jelölteknek tűnnek. Cartmill csapata már meg is kezdte néhány ilyen nem főemlős faj vizsgálatát, de elmondásuk szerint sokkal több megfigyelőre lesz szükség ahhoz, hogy világos képet kapjanak arról, hogyan néz ki a játékos ugratás az egész állatvilágban. Hogy minél több embert bevonjanak, nemrégiben több mint 100 állatkertben keresték meg az állatkerti gondozókat, és most a világ minden tájáról gyűjtik az állati ugratásra utaló jeleneteket. És ha bárki más tanúja volt ilyesminek, szintén megoszthatja tapasztalatait és felvételeit a projekt weboldalán.

Bár lehet, hogy egy mai humorista fellépésén nem keltene nagy feltűnést, az egymást ugrató nem emberi főemlősök erős bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy az első vicc jóval ősibb, mint az első ember, aki a tűz fényében kinyújtotta a kezét, és azt mondta: „Húzd meg az ujjam” – mondja Cartmill.