1. oldal - Egy kalandos élet
A nagy tudósokra könnyű úgy gondolni, mint holmi éteri tisztaságú lényekre, akiknek mindennapjait kizárólag választott szakterületük előre vitele kötötte le. Azonban, ahogy azt a hol pénzhamisítókra vadászó, hol pedig a bölcsek kövének előállításánés a Biblia titkainak felfedésén fáradozó Newton esetében láthattuk, kevés dolog áll távolabb az igazságtól. A legnagyobb lángelmék is érző, szenvedéllyel, szerelemmel és szenvedéssel teli, hús-vér emberek voltak, akiket álmaik, vágyaik, hóbortjaik és szenvedélyeik hajtottak.
A csillagászat úttörője, Tycho Brahe életét sem csupán az ég vizsgálata töltötte ki, hanem lenyűgöző felfedezési közben jócskán maradt ideje arra is, hogy élvezze kalandregénybe illő életét. Nem mindennapi gyermekkora után büszkeségéért majdnem az életével fizetett egy párbaj során és szerencsésnek mondhatta magát, hogy csak arca ékét vesztette el, amit aztán különféle orrprotézisekkel pótolt. Később, híres-hírhedt, alighanem a halálát is okozó tivornyái során előszeretettel parádézott hűséges, de teljesen őrült törpéjével, akitől semmi szín alatt nem vált volna meg és egy borzalmas baleset után őszintén megsiratta legjobb cimboráját, egy alkoholfüggő jávorszarvast. Lássuk hát, miként élt, alkotott és halt meg a színpompás pályát befutó, nemesi rigolyáihoz még a halála árán is ragaszkodó, kékvérű férfiú!
2. oldal - Elrabolva
Otte Brahe egyike volt a Dániát vezető nemesi elit krémjének és felesége, Beate Bille is befolyásos családból származott. A pár békében és szeretetben élte mindennapjait, örömüket csupán az árnyékolta be, hogy 1546. december 14-én született ikerfiaik közül az egyik pár nappal a születése után jobblétre szenderült. A gyászt követően minden visszatért a megszokott kerékvágásba, egészen 1548-ig, amikor Otte bátyja, Jørgen Thygesen egyszerűen elrabolta az életben maradt Tyge-t, mert egy korábbi megállapodás értelmében öccse vállalta, hogy ha egyszer két fia születik, akkor az egyik az idősebb, gyermektelen testvért illeti majd meg. Ottenak esélye sem volt arra, hogy bármit tegyen a drasztikus lépés ellen, mert Jørgen még nála is jobb kapcsolatokkal rendelkezett, jogi úton tehát nem sokat tehetett ellene, ráadásul kötötte a becsületszava, ami alól nem bújhatott ki, mert neje tényszerűen két fiúnak adott életet.
Így bár eleinte azzal fenyegetőzött, hogy más választása nem révén, testvérgyilkossá lesz, idővel megbékült a helyzettel, már csak azért is, mert Jørgen világossá tette, hogy még az öccsén is túltevő, krőzusi vagyonának egyetlen örökösének fogadott fiát szemelte ki. Ráadásul mivel a báty szíve nem volt kőből, miután úgy-ahogy helyreállt a béke, a jogásznak szánt Tyge, aki neve latin változatát használva Tychonak nevezte magát, találkozhatott vér szerinti szüleivel és húgával. A fiatal fiú, aki már hatévesen elmélyedt a tudományokban, szokatlanul értelmesnek bizonyult, bár jellemének nem tett túl jót, hogy tudta, családja szavának az egész országban súlya van. Még a kor mércéje szerint is elképesztő hangot engedett meg magának a közrendűekkel, illetve a nála alacsonyabb rangban lévő nemesekkel szemben is.
1560. augusztus 21-ig úgy tűnt, Tycho teljesíti Jørgen kérését és ügyvédként tesz majd szert hírnévre, de mivel ezen a napon megannyi más, a Koppenhágai Egyetemen tanuló társával együtt ámuldozva nézte végig az előre megjósolt részleges napfogyatkozást, érdeklődése a paragrafusok helyett az ég felé fordult. Nagybátyja azonban hallani sem akart efféle, szerinte ostoba tanulmányokról és úgy döntött, Európa más országaiban lévő egyetemekre küldi a fiút, hogy az az utazások során új élményekkel legyen gazdagabb és kiverje a fejéből a nevelőapja által nevetséges kényszerképzeteknek tartott terveit. Mivel azonban óvatos ember volt, felbérelte a később kiváló történészként számtalan érdekes munkát jegyző Anders Sørensen Vedel-t, hogy névleg privát oktatóként, gyakorlatilag azonban kémként jelentsen leendő örököse ügyleteiről. A gondos és ravasz nagybácsi azonban nem számolt az elképzelhetetlennel, jelesül azzal, hogy a dölyfös és közutálat tárgyának számító Brahe és a szelíd Vedel az együtt töltött idő alatt barátokká lettek és ezen kapcsolatukat életük végéig fenntartották. Így a spionnak szánt tanár újdonsült komája hűséges cinkosává lett és segítette csillagászi álmai elérésében.
3. oldal - Párbaj a sötétben
Brahe, aki a nagybátyja iránti lojalitásból továbbra is úgy tett, mintha érdekelné a jog, jóformán soha nem aludt, hiszen a csillagok rendszeres vizsgálata, a tanulás és a társadalmi eseményeken, valamint a diákság életének szerves részét képező, féktelen tivornyákon való részvétel kitöltötte a napjait. Egy esetben viszont alaposan megbánta, hogy a pihentető szunyókálás helyett inkább a zamatos borokat, illatos húsokat és a léha szórakozást választotta.
1566. december 10-én Rostock városának egyik legtekintélyesebb polgárának, a helyi egyetemen tanító Lucas Bachmeisternek a házában vidám táncmulatságot tartottak, ám az egyik vendég, Brahe harmadunokatestvére, a hozzá hasonlóan gazdag aranyifjak életét élő Manderup Parsberg mindent megtett annak érdekében, hogy rokona felpaprikázásával botrányba fullassza a boldog eseményt. Hogy pontosan mivel igyekezett felbosszantani a neveltetése miatt életveszélyesen büszke férfit, arról számtalan eltérő információ maradt fent. A legszórakoztatóbb elmélet szerint Parsberg azzal heccelte Brahet, hogy csapnivaló csillagjós, mert mai értelemben vett tudományos megfigyelések mellett a jövendőmondással is kacérkodó világfi az általa az Antikrisztusnak tekintett I. Szulejmán halálának megjóslásával óhajtott hírnévre szert tenni. Azt viszont nem tudta, hogy a császár kutatásai kezdetén már hetek óta halott volt, így amikor közölte a szerinte garantáltan pontos időpontot a többiekkel, azokat csak a jólneveltségük tartotta vissza attól, hogy kikacagják. Más források szerint a két ifjú egy matematikai tételen veszett össze, illetve az okozta a konfliktust, hogy nem tudták észérvekkel eldönteni, hogy melyikük is ért jobban a számok művészetéhez. A pontos ok tehát a múlt ködébe vész, két dolog azonban biztos: Brahe a források szerint nem egy számára kedves hölgy nevének bemocskolása, vagy valami hasonlóképpen romantikus idea miatt hívta ki párbajra unokatestvérét, hanem szellemi felsőbbrendűsége bizonyítása végett akart kardot ragadni.
Az ügy a kötelező békítésekkel és a részletek nemesemberhez méltó tisztázásával együtt majdnem három hétig tartott, mígnem december 29-én az érintett felek egy félreeső mezőn találkoztak, hogy tisztázzák a becsületbeli ügyet. Mivel a bajvívásra este került sor, a sötétség, illetve a harcosok kapatossága miatt a csörte meglehetősen komikusra sikerült, mert az alaposan elázott nemesek vígjátékba illő mozdulatokkal estek egymásnak. Ám végül Parsberg egy inkább a véletlennek és az alkoholnak, mintsem a tudásának köszönhető, elemi erejű csapással levágta Brahe orrának egy jókora részét. Az ügyet ezt követően a lovagiasság szabályainak megfelelően letudottnak tekintették, de a fiatal férfi értelemszerűen mindent megtett annak érdekében, hogy valahogy helyreállítsa elcsúfított ábrázatát. Mivel a sebészet még gyerekcipőben járt és egy műtéti beavatkozás megkérdőjelezhető eredmény mellett tíz részegen megvívott párbajnál is nagyobb veszélyeket rejtett volna magában, Brahe inkább egy sárgaréz, valamint egy ünnepi alkalmakkor felvett, aranyból és ezüstből készült protézis mellett döntött, amiket saját maga által kevert ragasztóanyagokkal tartott a helyén.
A kortársak visszaemlékezései szerint a pót-orrok annyira élethűen hatottak, hogy alig lehetett észrevenni a különbséget, mert az ötvözetek közel bőrszerű benyomást keltettek.
4. oldal - Az el nem vett feleség
Míg unokaöccse minden olyan estéjét, amelyen nem az alkohol nyújtotta örömöknek hódolt, az ég tanulmányozásával töltötte, Jørgen a hadi tudományok terén tüntette ki magát és aktív résztvevője volt a hétéves háborúnak. Legjelentősebb, életét követelő cselekedeteként nem kisebb hőstettet hajtott végre, mint hogy 1565-ben megmentette II. Frigyes dán királyt a biztosra vehető haláltól és kirángatta az egy hídról a lovával együtt vízbe zuhanó uralkodót a folyóból, ahol a koronás fő majdnem megfulladt. Jørgennel még ebben az évben végzett az itt összeszedett tüdőgyulladás, ezért Brahe egy kicsit szabadabban élhetett és 1567 áprilisában haza is tért, de nyughatatlan természete miatt egészen 1570 végéig folytatta utazásait, amiknek az vetett véget, hogy értesült apja betegségéről, akit végül 1571 májusában ragadott el a halál.
A csillagász biológiai és nevelőapja elhunytát követően olyan mesés vagyon birtokosává lett, ami önmagában is lehetővé tette volna számára, hogy kiélje az égbolt iránti onthatatlan szenvedélyét, de mindezen túl a hálás II. Frigyes is kitüntető figyelmével halmozta el megmentőjének fogadott fiát.
Brahe számára elérkezett az aranykor, mert az élete minden területén oly mértékű szerencse és siker kísérte, ami folyamatos diadalmenetté tette a napjait. A magánéletére nem lehetett panasza, mert Kristen Hansen, egy lutheránus lelkész lánya bizarr sérülése ellenére is őszintén vonzódott hozzá és ez kölcsönös volt. Paradox módon azonban Tycho maga állt a boldogsága útjában, mert hiába érzett heves és múlhatatlan szerelmet választottja iránt, öntudatos nemesként nem vehette el egy látványos ceremónia kíséretében, hiszen óriási felhördülést keltett volna jobb körökben, hogy egy egyszerű lelkipásztor lánya egyik napról a másikra Dánia legjelesebb nemesei közé emelkedett volna.
Ezért jobb híján a szokásjoghoz fordultak, ami lehetővé tette, hogy három évnyi, egyértelműen kinyilvánított együttélést követően az asszony a jog betűje szerint is a feleségének számítson, viszont sem ő, sem pedig a gyermekei nem számítottak nemesnek. Brahe ezért ettől kezdve folyamatosan azon volt, hogy a törvények kreatív értelmezésével lehetővé tegye fiai számára, hogy megörököljék a vagyonát, de nagy bánatára ebben még a király sem tudott neki segíteni, mert bár annak idején maga a felséges úr is kacérkodott a gondolattal, hogy egy előkelő nemesi ház sarját, Anne Corfitzdattert veszi el, végül kénytelen volt egy elrendezett házasság során Mecklenburgi Zsófiával összekötni élete fonalát. Így hát, egyéb lehetőség híján maradt ez a mai szemmel nézve megalázó kényszermegoldás.
5. oldal - Törpék és rénszarvasok
Persze ostobaság lenne azt hinnünk, hogy családi gondjai miatt mélabússá lett volna, mert a Brahe által adott partiknál fényűzőbbeket még maga II. Frigyes sem rendezett, ráadásul a házigazda mindent megtett annak érdekében, hogy ne csak a külsőségek és a felszolgált ínycsiklandó fogások hagyjanak örök emléket a vendégekben, hanem a szórakoztatásukról is gondoskodott.
A megszokott zenészek és csepűrágók mellett gyakran produkáltatta Jeppnek nevezett udvari bolondját. A törpenövésű férfi majdhogynem az egész életét az étkezőasztalok alatt élte le, és gazdája minden lehetőséget megragadott arra, hogy azzal kérkedjen, hogy védence telepatikus, sőt, látnoki képességekkel bír. Ezt minden lehetséges alkalommal igyekezett bebizonyítani és alighanem ki is agyalt pár trükköt, amik Jepp meghökkentő külseje és ügyes előadásmódja miatt lenyűgözték a közönséget.
Az estélyek fénypontját viszont nem az ide-oda rohangászó és kacarászó törpe, hanem Brahe kedvence, egy sajnos feledésbe merült nevű jávorszarvas jelentette. A hatalmas, de kezes állat ugyanis azon túl, hogy be volt idomítva pár kunsztra, nem vetette meg a sört és addig-addig adta elő a tudományát, ameddig valakinek meg nem esett rajta a szíve és adott neki egy kupával kedvenc nedűjéből. A derék jávorszarvas sajnos később az alkohol áldozata lett, amikor egyszer túlitatták és részeg nyargalászása közben lezuhant a lépcsőről, majd kitörte a nyakát. Brahe hetekig vigasztalhatatlan volt a baleset után, de idővel ivócimborái legnagyobb örömére visszatért kicsapongó életmódjához.
6. oldal - Nova Stella
Lényeges, hogy Brahe a vagyon és a csillogás ellenére sem hagyott fel az ég titkainak kutatásával, sőt, gyakorlatilag az egész életét ennek rendelte alá. Nappal aludt, éjjel kelt és mind újabb és újabb felfedezésekkel és talányokkal találta szembe magát. Az első komoly fordulópont 1572. április november 11-én következett be, amikor egy "új" égi tüneményt (valójában egy felrobbanó, a napnál nagyobb tömegű csillagot) dokumentált a Cassiopeia csillagképen, amit nova-nak, azaz újnak keresztelt el.
A tudóst már-már extázis-közeli állapotba hozta a megfigyelt jelenség, mert ekkoriban az általánosan elfogadott és dogmaként tisztelt arisztotelészi tézisek szerint a Holdon túli csillagszférát öröknek és változatlannak tartották, ami ugyanúgy néz majd ki az idők végeztekor is, mint amikor az Úr megteremtette. A felfedezés egy csapásra ismertté és híressé tette Brahe-t, aki szerfelett kényes és frusztráló helyzetben találta magát, mert bár 1573-ban kiadott könyvében, a „De Nova Stella"-ban hitelt érdemlően bizonyította, hogy elgondolásai helyesek, mégis akadtak olyanok, akik kétségbe vonták mindazt, amit a saját két szemével látott. A heves természetű csillagász természetesen válogatott szitkokkal illette riválisait és megfogadta, hogy kerül amibe kerül, de megvédi tanait.
Miután meggyőzte a királyt arról, hogy adja neki Hven szigetét illetve biztosítson a számára egy garantált, évente folyósított apanázst, 1575-ben megindulhatott a korszak leghíresebb obszervatóriumának, Uraniborgnak és az alatta elterülő Stjerneborgnak a felépítése. Brahe valóságos kiskirályként élt az erődnek is beillő monstrumban, aminek a felépítése konzervatív becslések szerint is felemésztette Dánia költségvetésének egy százalékát és aminek a fenntartása is egy kisebb vagyonba került. Ez érthető módon sokakat felháborított, de nem tudtak mit tenni a Frigyessel baráti viszonyt ápoló tudóssal szemben, aki 1577-ben tovább öregbítette hírnevét azzal, hogy egy egész Európában észlelt üstököst megfigyelve egyrészt megerősítette öt évvel korábban leszögezett tézisét, másrészt bebizonyította, hogy a nép által rettegett égi tünemény nem légköri jelenség, harmadrész pedig igazolta, hogy a Holdon túl lévő bolygók nincsenek holmi titokzatos, a mozgásukat gátló, láthatatlan héjak közé szorítva. Igaz, a Földet ő maga is a világmindenség szilárd középpontjának nevezte, valamint nevetségesnek találta az ötletet, hogy keringene, de ez semmit sem változtat azon, hogy új korszakot indított el a csillagok és bolygók mozgásának elemzésében.
7. oldal - Leszámolás és újrakezdés
Brahe joggal érezhette úgy, hogy nincs előtte akadály. Ám 1588. április 4-én jótevője, II. Frigyes elhalálozott és a gyermekkirály, IV. Keresztély nevében kormányzó régenstanács tagjai úgy látták, hogy ennél jobb alkalmuk aligha lesz arra, hogy leszámoljanak az egykori kegyenccel. Eleinte tettek neki kisebb-nagyobb szolgálatokat, például azzal hitegették, hogy sarjai örökölhetnek majd utána, de aztán napról napra egyre tisztábban mutatták ki valós szándékaikat.
A csillagjós bőséges apanázsa eleinte még csak-csak csordogált, majd teljesen elapadt és mivel az építkezések miatt személyes vagyona is megcsappant, úgy tűnt, nem lesz képes arra, hogy további obszervatóriumokat emeltessen, sőt, még a megélhetése is veszélybe került.
Mivel ellenségei mindent megtettek, hogy besározzák a nevét és nevetséges kifogásokra és ürügyekre hivatkozva sorra távolították el magas posztjairól, a büszke Brahe meg sem próbált alkudozni és egyezkedni, hanem arra jutott, hogy ideje elhagynia szülőhazáját. Szerencséjére Rudolf magyar és cseh király, aki II. Rudolf néven német-római császár trónját is elfoglalta, semmit sem törődött az általa nyűgnek tartott kormányzással, hanem az alkímiának, a csillagászatnak és a misztikus, valamint az okkult tanoknak élt, ezért két kézzel kapott az általa hallatlanul nagyra tartott dán után.
Brahe hiúságának hallatlanul hízelgett, hogy a császár birodalmi csillagásznak nevezte ki és mivel hamar nyilvánvaló lett, hogy a hol dührohamoktól szenvedő, hol pedig hetekig tartó búskomorságba eső, ideggyenge koronás fő még korábbi patrónusánál is nagyobb összegeket szán asztronómiára, kétsége sem volt afelől,hogy egy új, még sikeresebb fejezet kezdődik az életében. Első intézkedéseként új csillagvizsgáló építését rendelte el Benátky nad Jizerou-ban, majd épp úgy folytatta a munkáját, mint Dániában. A stílusa sem változott, így még jókedvűen is megalázta beosztottjait ha úgy hozta a kedve, ha pedig bal lábbal kelt fel, nem lehetett elviselni.
A legtöbbet kétségkívül segédje, Johannes Kepler szenvedett tőle, mert Brahe azt ugyan minden további nélkül elismerte, hogy a kiváló matematikusnál jobb asszisztenst keresve sem lehet találni, de alig múlt el úgy nap, hogy ne alázta volna meg a fiatalkorában elszenvedett nélkülözés miatt megromlott látású tudóst. Kepler mivel mást nem tudott tenni, emberfeletti önuralomról tett tanúbizonyságot és nem reagált a permanens provokációra, de több mint valószínű, hogy némi kárörömmel töltötte el, hogy felettese nem konyított annyit a matematikához, mint ő. Ugyanakkor Brahe sajátos jellemének kétségtelen bizonyítéka, hogy míg Keplert, az embert őszintén gyűlölte, matematikusként nagyra tartotta és közbenjárása miatt Rudolf király nem csak a csillagászt, hanem asszisztensét is a kegyébe fogadta. Így az alacsony sorból származó, megélhetését zsoldoskatonaként biztosító apától származó Kepler előtt soha nem látott távlatok nyíltak meg.
8. oldal - Egy ostoba halál
Az anyagi jólét és a király kincset érő védernyőjének megszerzése ellenére idővel gyaníthatóan még Kepler lenyűgöző akaratereje is felőrlődött volna, de Brahe váratlan és tragikusan értelmetlen halála miatt nem került sor összetűzésre. A csillagász idő előtti végét ugyanis az okozta, hogy egy mulatságon nem tartotta nemesemberhez méltónak, hogy megsértse az etikettet és a házigazda előtt álljon fel az asztaltól, így pattanásig feszült húgyhólyagja felrobbant. Brahe ezt követően csak pokoli fájdalmakkal tudott úgy-ahogy könnyíteni magán és lázrohamok kínozták. A büszke dán tizenegy napig a poklok kínját állta ki, agonizált és ritka világos pillanataiban azon kesergett, hogy engedheti meg, hogy hiábavaló legyen az élete. Ezért végakarata részeként tanúk előtt Keplert nevezte meg összegyűjtött adatai egyedüli jogos birtokosának, ezzel elismerve, hogy nézetkülönbségeik ellenére őt tartotta a legtöbbre munkatársai közül. Kepler aligha fogalmazhatta volna meg nevezetes három törvényét Brahe feljegyzései nélkül.
Egyes források szerint a hiú férfiú tisztában volt azzal, mekkora ostobaságot is követett el, ezért szerette volna, ha a sírjára azt vésik fel, hogy „úgy élt mint egy bölcs és úgy halt meg, mint egy bolond”. Hogy ez így volt-e, vagy csupán anekdota, valószínűleg sohasem tudjuk meg, a tény viszont attól még tény marad: a számtalan kalandot megélő és több, korábban axiómaként kezelt tételt megdöntő Tycho Brahe szó szerint az élete árán is ragaszkodott ahhoz, hogy dán nemesként nem csak jogai, hanem kötelezettségei is vannak és hogy a társaságban az etikett utolsó betűjének is engedelmeskednie kell.
Tüskés modora ellenére, amely miatt sokáig pletykálták, hogy a packázásaiba beleunt és életművére pályázó Kepler mérgezte meg, nem vitathatjuk el tőle, hogy valóban a tudomány úttörői közé tartozott. Eredményeit még lenyűgözőbbé teszi, ha figyelembe vesszük, hogy megfigyeléseit kizárólag szabad szemmel, a látását feljavító készségek nélkül végezte. Életpályája pedig örök lecke arról, hogy semmi sem olyan összetett, mint az emberi lélek, hiszen Brahe egyszerre volt közrendű arájához ragaszkodó szerelmes és pökhendi nemes.
