Az orángutánok, a csimpánzok, a bonobók és a gorillák sokban hasonlítanak az emberre, és most úgy tűnik, hogy az ugratást is hozzáadhatjuk ehhez a listához. Mármint a játékos ugratást vagy piszkálást, azt a fajtát, amely a kisgyerekeknél már azelőtt jelentkezik, hogy beszélni tudnának, és amely az emberek körében döntő szerepet játszik a humorérzék formálódásában.

A játék sokféle viselkedést felölelhet, de az ugratás ezek közül az egyik, amit mi, Homo sapiensek már azelőtt elkezdünk gyakorolni, hogy járni és beszélni tudnánk. Már a nyolc hónapos csecsemőknél is megfigyelhető, és mivel nem szükséges hozzá a nyelv, felvetődik, hogy vajon más fajoknál is előfordul-e a viselkedés.

„Az emberfélék kiváló jelöltek a játékos ugratás vizsgálatára, mivel közeli rokonságban állnak velünk, szociális játékokat játszanak, nevetnek és egészen kifinomult megértést mutatnak, ha mások elvárásairól van szó” – mondja Isabelle Laumer posztdoktori kutató, az új kutatás eredményeiről beszámoló tanulmány első szerzője.

A jó hangulatban telt megfigyeléses vizsgálatban a kutatócsoport tagjai a majmok közötti társas interakciókról készült felvételeket elemeztek, különös figyelmet fordítva az állatok testmozgására, arckifejezésére és cselekedeteire. A szándékosságra utaló jeleket is kerestek, például azt, hogy az „ugrató” várt-e a választ az „ugratottól”, és hogy egy vagy több egyedre irányították-e a viselkedésüket.

A megerősített ugratók között akadtak orángutánok, csimpánzok, bonobók és gorillák is. A kutatók megállapították, hogy az állatok az ugratást más játékos viselkedésekkel együtt folytatják. A játékos ugratások nagy részének a célja valamiféle válaszreakció kiprovokálásáa vagy a másik egyed figyelmének felkeltése volt – egy olyan jelenség, amit bárki, aki valaha is vigyázott egy emberi ötévesre, kétségtelenül ismer.

„Gyakori volt, hogy az ugratók ismétlődően meglengették egy testrészüket vagy egy tárgyat a célegyed látómezejében, ütögették vagy bökdösték a másikat, közelről az arcába bámultak, megzavarták a mozgását, meghúzták a szőrét, vagy más olyan viselkedést mutattak, amelyet a célegyed rendkívül nehezen tudott figyelmen kívül hagyni” – mondta el a tanulmány vezető szerzője, Erica Cartmill. Ismerősnek hangzik, nem?

És hogy miért érdekes vizsgálni, hogyan hülyéskednek egymással más főemlősök? Az eredmények segíthetnek feltárni, hogyan alakul ki a humorérzék, ami saját evolúciónkról és gondolkodásunkról is sokat elárulhat. Tekintettel arra, hogy a viccelődés milyen szerves szerepet játszik a mindennapos emberi interakciókban, logikus, hogy időbe telt, mire a mostani szintre fejlődött.

„A játékos ugratás jelenléte a négy emberfélénél, valamint a vizsgált fajok és az emberi csecsemők játékos ugratásának és viccelődésének hasonlósága arra utal, hogy a viselkedés és annak kognitív előfeltételei már az utolsó közös ősünknél is jelen lehettek, legalább 13 millió évvel ezelőtt” – mondja Laumer.