- Nők az ír maffia élén!
1924 és 1929 között Cesare Mori főprefektus nevéhez fűződik az a tisztogatás, ami a maffia kiirtását célozta. Az így menekülésre kényszerített családok a 20-as és 30-as években főként az Egyesült Államok felé vették a sátorfájukat és a szicíliai kivándorlás eredményeképp nemcsak, hogy földrajzilag is szétszóródtak, de egyre komolyabb erőt képviseltek az USA-ban. A kivándorolt maffiózók kezdetben a keleti parton telepedtek le, majd New Yorkban az 1930-as években Salvatore „Lucky” Luciano összehívta az Öt Család a Bonanno, a Colombo, a Gambino, a Genovese, és a Lucchese család vezetőit, hogy felosszák az országot és közösen irányítsák a maffia működését. Idővel maffiacsaládok alakultak még New Jerseyben, Chicagóban, Pennsylvaniában, szerte Új-Anglia területén, Clevelandben, Kaliforniában, New Orleansban, St. Louisban, Kansasban, Floridában, Detroitban, Seattle-ben, Wisconsinban és Kanadában is.
Az ír maffia történetének egyik csúcspontját a Fekete Mise dolgozta fel, és elég jó kritikákat kapott érte. Egy lépéssel közelebb kerülve A bűn királynőihez, a tavalyi Nyughatatlan özvegyek juthat eszünkbe és nehezen letagadható, hogy ezt a vonalat követte az idei alkotás is. A történet hamar belevág a lecsóba: az ír maffia 3 legnagyobb családjának a fejét elkapja az FBI. A férjek lekapcsolása után a feleségeik szorult helyzetbe kerülnek. A kenyérkeresők (most ne foglalkozzunk azzal, miből is telik arra a bizonyos kenyérre) a hűvösre kerülnek a családjaik pedig bajba, mivel a pénz és a megélhetés a pasikkal együtt eltűnt, de a talpraesett feleségek átveszik az irányítást és az uralmat.
Mindez New York egyik legrosszabb negyedében a Hell’s Kitchenben (beszédes a név) játszódik 1978 körül. Azért fontos a helyszín és a dátum, mert a film, ha már komoly hangsúlyt helyezett a női főszereplőkre, úgy tűnik pár „apróságot” elfelejtett. Tehát a családok élén új vezetők lettek, de ez természetesen nem tetszik mindenkinek és a riválisok, a feltörekvők igyekeznek a feleségeket minél előbb kivonni a forgalomból. Melissa McCarthyt főként (nagyon változó minőségű) vígjátékokból ismerhetjük, de itt a szerepben nagyon magára talált és megmutatja az érzelmes, mégis kemény oldalát. Elizabeth Moss átalakulása a jó alakítás és a furcsa között imbolyog, ugyanis a visszafogott, megszeppent nő végül rutinos gyilkológéppé válik, de a miértekkel és a hogyanokkal nem ér rá foglalkozni a film. De még Tiffany Haddish is nagyon hamar magára talál, a karakterfejlődése pedig valamelyik elfeledett sarokban porosodik, vagyis bevallhatóan az akció és a „kemények ezek a nők” felülírta azt, hogy kidolgozott karaktereket és árnyalt jellemábrázolásokat kapjunk. Vagy legalább egyértelmű állásfoglalást amellet, hogy ez most vígjáték vagy dráma.
A történet maga amúgy izgalmas és még azzal sincsen semmi baj, hogy nők kapták a főszerepet, elvégre nem a Szellemírtók remakeről van itt szó. Azonban olyan kérdéseket hagy megválaszolatlanul, amelyekkel izgalmasabbá és mélyebbé tehették volna a filmet. A 70-es évek végén hogyan reagál a világ és az ír maffia közössége a nők hatalomátvételére, főleg úgy, hogy az egyikük fekete bőrű. hogyan fér össze a feminizmus, a kemény-nők-megoldják és a bűnöző életmód? Ugyan nem olvastam a 2015-ös Vertigo képregény feldolgozást, amiből a történet ötlete jött, de kíváncsi lennék, az itt felsorolt hiányosságokkal ott mi a helyzet. Addig is a gengszter/maffia film fanatikusoknak ajánlhatom csak a filmet jó szívvel, vagy azoknak, akik filmes babérokra törnek és szeretnének a rossz példából tanulni. Esetleg azoknak, akiknek van feles 102 percük és nincs jobb ötletük.
