- Az én kezem gyilkos fegyverként van regisztrálva!
Nagyon kíváncsi leszek, hogy ki fog filmet (vagy az annak megfelelő akármit) forgatni úgy 50-60 év múlva a jó öreg, klasszikus, nosztalgikus 2019-es évekről. Egész pontosan az akkor élt mozihősökről, híres arcokról vagy hírhedt eseményekről – egybegyúrva az egészet egy olyan történetbe, ami bő 2 órára a mozivászon (vagy hasonló) elé szegezi a nézőket. Nos, erre az eszmefuttatásra még nincsen válasz, esetleg az ipon archivumából előásható majd a cikk és az 50 év múlva már nem létező hozzászólások között megvitathatjuk a filmipar jövőjét is. Ami biztos, hogy Tarantino ismét alkotott és a helyszín a színes, dekadens, csillogó 60-as évek vége és Hollywood.
Az 50-es évek western sorozatának főszereplője és hű barátja, valamint dublőre mostanában nem azért tűnik porosnak és kopottnak, mert új film készítésébe vágták a fejszéjüket ( vagy Bowie késüket) – a helyzet sajnos pont fordított. A 8 éve elválaszthatatlan páros szerencsecsillaga leáldozóban van. Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) már csak epizódszerepeket kap, ráadásul a rettegett fejvadász szerepét az egyszer népszerű színész kénytelen volt piti bűnözők megformálására és énekes/szórakoztató beugrásokra cserélni. Az ő kálváriája, lecsúszása, felemelkedési kísérletei és gyötrődése adja a film egyik fő cselekményszálát. A már emlegetett társa, Cliff Booth (Brad Pitt) mindenesként segíti főnöke életét, mivel alig talál munkát, de így legalább van ideje mindenféle zűrbe keveredni, hogy a kedves néző ne unatkozzon. Míg Rick a fősodorból kikerülő, öregedő filmcsillag érzelmi problémáit hozza a vászonra, Cliff aktív „kalandorként” egyfajta sodródást is szimbolizál. Egymásra utaltságuk főként Cliffet sújtja és a függőség is a kaszkadőr életét teszi a szakadék szélén billegéshez hasonlatossá.
Ez a két karakter már elegendő lehetne egy jó filmhez, de Tarantinoról beszélünk, úgyhogy biztos, ami biztos alapon felsorakoztat még egy marék figurát és körülményt, ami elegendő csavart visz a sztoriba. Polanski és Sharon Tate (Margot Robbie) párosa előre vetíti annak a brutális mészárlásnak az előszelét, ami a Manson szekta számlájára írható és amiben ugyan a szektavezér maga nem vett részt, de felbújtóként egyértelmű felelőse volt a történteknek és haláláig börtönben rohadt. A hippi kommunaként bemutatott szekta erős mellékszálként jelenik meg, és az aranyos-cuki, fiatal lányok énekelnek és szexik vonalból hamarosan valami hátborzongatóan sötét sejlik elő. De a rendező nem szereti a nyílegyenes megoldásokat, ezért én sem lövöm le azt, hogy milyen módon kúszik bele a történetbe ez a szál. Láthatunk még egy vicces verekedést Bruce Leevel, ami miatt most épp áll a bál a harcművész örökösei és családtagjai, valamint Tarantino között. Megjegyzem, én is amellett vagyok, zseniális film ide vagy oda, hogy az itt ábrázolt Lee karakter egy elnagyolt, nagypofájú ,elszállt figura lett, de mindez egy flashback csak Cliff memóriájából, vagyis egy visszaemlékezésben bármi megtörténhet. Hogy ez mennyire tiszteletlen vagy irreális az már egy másik kérdés.
DiCaprio és Pitt lazán elviszik a hátukon az egész filmet, főleg ez utóbbi laza mégis kemény karaktere az, ami a tipikus Tarantinos vonalat behozza. Shanon Tate és a többiek apró epizódszerepeikkel inkább színt és ízt adnak a filmnek, de ők is jól hozzák azt, amit kell. A Ponyvaregénnyel sok ponton hasonlóságot mutat a Volt egyszer, de mintha egy lehiggadtabb verzió lenne, ami inkább a beállításokban és a helyszínekben, a 60-as évek miliőjében szeretne tobzódni a vérengzés és a kemény dumák helyett.
Azért, aki agressziót keres, az se hagyja ki a filmet, hiszen hiába a 9. film, a rendező puskapora azért nem fogyott el – inkább csak tartogatja jó ideig a majd 3 órás film vége felére.
Két olyan része van még a Volt egyszer egy… Hollywoodnak, ami biztosan szót érdemel: az egyik, a visszapillantások és az idősíkban tett ugrálások, amik nem csak számos filmfajtába engednek pár perces bepillantást, de főhajtásként is értelmezhetőek a háborús filmek, a spagettiwestern és a 60-as évek hangulata csak úgy ömlik a filmből. A másik a zseniálisan eltalált zenék, amire ugye volt már példa máskor is. Belesimulnak a hangulatba, a cselekménybe és úgymond mindenbe – igen, ilyen a jó filmzene.
A rajongóknak filmünnep a bemutató dátuma, aki pedig nem a rendező nevéért ülne be a moziba az is menjen nyugodtan, mert minőséget kap a pénzéért. Akik a western és/vagy a 60-as évekre hasonlóképpen rá vannak kattanva, mint Tarantino azoknak is irány a mozi, mert ezzel a filmmel nem tévedhetnek. Úgy tűnik vége a nyári uborkaszezonnak, vagy ha mégsem, üdítő színfolt egy olyan filmre beülni, ami elejétől a végéig szórakoztat. Ennél több talán nem is kell.
