Több száz órányi majomrikoltás meghallgatása után egy kutatócsoport azt állítja, hogy felfedezték az emberi nyelv egyik jellegzetességét egy másik főemlősfajnál: azt a képességet, hogy hangjelekből összeállított sorozatokkal új jelentéseket tudunk életre hívni. A Science című folyóiratban csütörtökön közzétett provokatív tanulmány egyes szakértőktől dicséretet kapott, másokból azonban szkepticizmust váltott ki.

Federica Amici, a Lipcsei Egyetem primatológusa szerint a vizsgálat nyomán a nyelv gyökereit az eddig véltnél is korábbra, a fajunk kialakulása előtti évmilliókra lehet visszavezetni.

– mondja a szakértő. Más kutatók ugyanakkor úgy vélik, hogy a kutatás, amelyet bonobókon, a csimpánzok közeli rokonain végeztek, nem sokat árul el arról, hogyan használjuk a szavakat. „A mostani eredmények semmit sem mondanak a nyelv evolúciójáról” – magyarázza Johan Bolhuis, az Utrechti Egyetem neurobiológusa.

Kombinálók

Számos faj képes hangokkal kommunikálni. De amikor egy állat hangot ad ki, az általában csak egyetlen dolgot jelent. A majmok például képesek lehetnek egy leopárdra utaló figyelmeztető hangot kiadni, míg egy másikkal egy közeledő, lecsapó sasra figyelmeztetnek. Ezzel szemben mi, emberek úgy tudjuk egymás mellé fűzni a szavakat, hogy a különálló jelentésekből valami újat alkotunk. Tegyük fel, hogy azt mondja valaki: „rossz táncos vagyok”. Amikor összekapcsolja a „rossz” és a „táncos” szavakat, már nem önállóan kell értelmezni ezeket: nem azt mondja, hogy „rossz (ember) vagyok, aki történetesen táncol is”. Ehelyett úgy érti, hogy nem táncol jól.

A nyelvészek ezt kompozicionalitásnak nevezik, és már elég régóta a nyelv lényegi összetevőjének tartják. „Ez hajtja a nyelv kreativitását és produktivitását” – mondja Simon Townsend, a Zürichi Egyetem összehasonlító pszichológusa. „Elméletileg mindig lehet olyan mondatot alkotni, amelyet még soha nem mondtak ki.”

Egy ugandai erdőben Townsend csapata több mint 330 órán át rögzítette a csimpánzok mindennapi életét, és a felvételek alapján egy tucat különböző hangot azonosítottak. A képzetlen fül számára a felvételek véletlenszerű káosznak tűnhetnek. Townsend és kutatótársai azonban észrevették, hogy bizonyos hangjelzések gyakrabban követnek másokat, mint ahogyan az pusztán a véletlen alapján várható lenne. Összesen 15 jellegzetes „hangpárt” azonosítottak.

A szakértők arra voltak kíváncsiak, hogy vajon egy-egy hangpár más jelentést hordoz-e, mint két különálló hang önmagában. A hipotézis tesztelése érdekében két éven át tanulmányozták az egyik párt: a „waa” nevű hangot, amelyet gyakran követ egy másik, a „huu”.

A csimpánzok az ugatásszerű „waa” hangot azért adják ki, hogy fajtársaikat magukhoz hívják. Ezzel szólítják például meg a többieket vadászat közben, vagy akkor, amikor szövetségesekre van szükségük valamilyen konfliktus során. A „huu” hangot pedig akkor adják ki, ha megijednek vagy meglepődnek, a kiváltó ok változatos lehet: egy földrengés vagy egy kutató esőkabátjának váratlan látványa nyomán is elhangozhat a kiáltás.

Townsend és kollégái azon tűnődtek, hogy a „huu” vajon mást jelent-e, amikor a „waa” hangot követi, mint amikor önmagában áll. Két olyan esetre figyeltek fel, amikor egy csimpánz párosította a kiáltásokat, amikor egy kígyóval találkozott, miközben más csimpánzok hallótávolságon belül voltak. A szakértők úgy gondolták, hogy a két kiáltás együtt talán valami olyasmit jelenthet, hogy „Gyertek ide, és segítsetek elintézni ezt a kígyót!”

Kígyók és kiáltások

Az ötletet kísérletek követték. Az egyik során a kutatók egy műkígyót húztak át egy ösvényen, miközben a csimpánzok elhaladtak mellettük. A főemlősök, ahogy azt a kutatók várták, az ingerre gyakran a „huu” hanggal válaszoltak, amit a „waa” is követett. A szakértők ezután hangszórókon keresztül játszották le a hangpárt, és figyelték, hogyan reagálnak a csimpánzok. Az állatok hajlamosak voltak sokáig, majdnem egy percig a hangszórót nézni. Ha viszont csak a „huu” vagy a „waa” hangot játszották le egyedül, a csimpánzok csak néhány másodpercig néztek oda.

Bármennyire is izgalmasak voltak azonban ezek az elképzelések, tesztelésük lassan haladt. A kutatás kiterjesztése és felgyorsítása érdekében Townsend elkezdett együttműködni Martin Surbeckkel, a Harvard viselkedésökológusával, aki specifikusan a bonobókat tanulmányozza. Ennek a fajnak a fejlődése kétmillió évvel ezelőtt vált külön a csimpánzokétól. Surbeck és kollégái éveken át követték az állatokat a Kongói Demokratikus Köztársaságban található Kokolopori Bonobórezervátumban.

2022-ben Melissa Berthet, Townsend laboratóriumának posztdoktori kutatója is csatlakozott hozzájuk, hogy „lehallgassa” a majmokat.

Berthet azt is feljegyezte, hogy mi történt közvetlenül a kiáltások előtt. Egy fa dőlt ki? Az állat fészket készített éjszakára, vagy éppen egy barátját ápolta? A kutatók minden egyes híváshoz egy 336 tételből álló ellenőrzőlistát töltöttek ki.

Shane Steinert-Threlkeld, a Washington Egyetem számítógépes nyelvésze, aki nem vett részt a vizsgálatban, azt mondja, hogy fontos leszögezni, hogy az összegyűjtött adatok nagyságrendje páratlan ezen a kutatási területen. „Emiatt én is nagyon izgatott vagyok” – állítja.

Egy nyelv térképe?

Zürichbe visszatérve Berthet újra meghallgatta a felvételeket, és a kiáltásokat egy tucat különböző típusba sorolta. Jelentésük elemzéséhez pedig az ellenőrzőlistát analizálták kollégáival. Végül olyan matematikai technikákat alkalmaztak, amelyeket a ChatGPT-hez hasonló mesterségesintelligencia-rendszerek használnak arra, hogy megtanulják, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a szavak. Ez az elemzés lehetővé tette a kutatók számára, hogy vizuálisan is feltérképezzék a bonobók kiáltásai. Minél közelebbinek tűntek egymáshoz a hívások a térképen, annál közelebbinek ítélték a jelentésüket is.

A kutatók azt is megállapították, hogy a bonobók gyakran használtak 16 konkrét hangpárt, és a legtöbb pár ugyanabban a „szomszédságban” jelent meg a térképen, mint az őket alkotó két különálló hang. Ez arra utalt, hogy a kombináció nem közvetített különleges, megváltozott jelentést.

Az egyik ilyen kombináció egy magas huhogást tartalmazott, amelyet általában akkor adnak ki a bonobók, amikor messziről próbálják meg felhívni valaki figyelmét, valamint egy mély huhogást, amelyet akkor adnak ki, amikor valamilyen érzelem miatt izgatottak. Úgy tűnik, hogy a két hang kombinálva valami mást fejez ki, talán egy segélykérést a távoli bonobóknak, amikor támadás éri a kiáltozót. „Olyan, mintha azt mondanák: „Figyeljetek rám, mert bajban vagyok”” – mondja Berthet.

Berthet szerint az új eredmények eloszlatják a Townsend korábbi, csimpánzokon végzett tanulmányával kapcsolatos kételyeket. „Megmutattuk, hogy a bonobóknak valójában több összetett hangjelszerkezetük is van, és ezeket sokat használják” – mondja a szakértő. A bonobókon és a csimpánzokon végzett két vizsgálat pedig együttesen azt sugallja, hogy az ezekkel a főemlősökkel közös ősünk is rendelkezhetett kompozicionalitással, állítják a kutatók.

***

Bolhuis ugyanakkor továbbra is megkérdőjelezi, hogy az új vizsgálat valóban kimutathatja-e a bonobóknál a kompozicionalitást. „Ez nem csak két szó kombinálásáról szól” – mondja. A szavak mondatokká és nagyobb jelentésegységekké való összerakása érdekében valamiféle szintaxis szabályainak is érvényesülniük kell. Townsend erre viszont azt mondja, hogy talán a kiáltások párosítása lehetett az egyik első lépés volt a később, a korai emberekben kialakuló teljes értékű kompozicionalitás felé.

Steinert-Threlkeld szerint a következő lépés az lehet, hogy a kutatók kifinomultabb módszerekkel elemzik a bonobók hangadásait, hogy lássák, valóban megállják-e a helyüket ezek az eredmények. Talán egy számítógépet be lehetne tanítani arra, hogy megtanulja az egyes hívások jelentését, majd tesztelni lehetne, hogy meg tudja-e jósolni olyan hangpárok jelentését, amelyeket még soha nem hallott.