A kérdéses békák a Brachycephalus nembe tartoznak, és Brazíliában őshonosak. A kisméretű kétéltűek számára az elrugaszkodás még egészen jól megy, de a talajfogással nagyon komoly gondjaik vannak, ugyanis egyáltalán nem tudják kontrollálni a földet érést. Egy kutatócsoport közelebbről is megvizsgálta, mi az oka a békák ügyetlenségének, és nemrégiben közzétették eredményeiket.

A háttérben, mint kiderült a vesztibuláris rendszer mérete áll: az egyensúlyozásban kulcsszerepet játszó rendszer a belsőfülben kap helyet a gerincesekben, de jelen esetben annyira kicsi, hogy nem működik megfelelően. Ezért a békák a levegőben teljesen irányt vesztenek, ami azzal jár, hogy minden egyes ugrás után irányítatlanul bucskáznak a földre.

Richard Essner és kollégái szerint egyszerűen arról van szó, hogy a mozgás irányát detektáló félkörös ívjáratok nem képesek a lekövetni a békák helyzetét a levegőben, így azok a kiinduló ugrópózban maradnak, ahelyett, hogy a levegőben behajlítanák hátsó lábaikat, mint a többi a béka.

Így a békák orra nem lefelé irányul, hanem egyre jobban hátrabillen, amíg egyszerűen becsapódnak. A kinyújtott lábak kapcsán elképzelhető, hogy már ez is adaptáció a helyzethez, és az a célja, hogy az állatok kevésbé pörögjenek a levegőben. A békák egyébként az esetek harmadában így is a hátukon kötöttek ki a vizsgálatok során, szóval a stratégia sikere mérsékeltnek mondható. Essner elmondása szerint még egy békacsoport van, amely hasonlóan rossz ugró, ezek az új-zélandi ősbékák.

A belsőfül félkörös ívjárataiban található folyadék mozgáskor ide-oda áramlik, ingerelve az ott található receptorokat. A kutatók szerint viszont a kérdéses békák esetében az ívjáratok apró mérete miatt a folyadék és a járatok fala közti súrlódás szinte teljesen lecsökkenti a szerv érzékenységét, így a békák nem érzik, hogy merre haladnak, és azt sem, hogy milyen gyorsan.

A kutatók 147 békafajról készítettek CT-felvételeket, köztük több Brachycephalus-fajról is. A vizsgálatok alapján valóban a kérdéses békákban a legkisebb a félkörös ívjáratok mérete nemcsak a békák között, de minden ismert gerinces között is. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a békák természetes körülmények között ritkán ugranak, és helyette inkább sétálva változtatnak helyet. Ez viszont kifejezetten jól megy nekik, és a legtöbbet gyalogló békafajok tartoznak közéjük.

Érdekes módon nem minden apró békafaj rossz az ugrásban, vagyis úgy tűnik, hogy a vesztibuláris szerv méretének lehet valamiféle minimuma, ami fölött megfelelően tud működni. A szintén egészen pici Microhylidae-fajok között például vannak olyanok, amelyek saját testhosszuk 20-szorosára képesek pontos ugrásokat végrehajtani.

A Brachycephalus-fajoknál ugyanakkor más következménye is van az apró méretnek. Egy 2017-es vizsgálat szerint a nem két fajának egyedei nem hallják a saját maguk által kibocsátott hangokat, valószínűleg szintén a kis fülméretnek köszönhetően. A békák egyébként a jelek szerint maguk is tisztában vannak azzal, hogy mennyire rossz ugrók. A sok séta mellett úgy alkalmazkodtak a helyzethez, hogy ha mégis ugraniuk kell, a földre zuhanást követően akár 30 percig is mozdulatlanul fekszenek, gyakorlatilag teljesen beleolvadva környezetükbe.