A számunkra a térlátásban kulcsszerepet játszó sztereopszist egyáltalán alkalmazza nem magától értetődően minden látó élőlény. Lényegében arról van szó, hogy emberként az előre tekintő szemek miatt ugyan a két szem látómezeje jelentős részben átfedésben van, de szemek közti távolság miatt mindenre két, enyhén eltérő perspektívából látunk rá. Ebből a két vetületből aztán bonyolult számítások nyomán modellezi az agy a különböző objektumok tőlünk és egymástól való távolságát.

A tintahalak kapcsán tehát egyáltalán nem tűnik törvényszerűnek, hogy hasonló módon valósuljon meg a térlátás, hiszen egyrészt közel sem rendelkeznek akkora aggyal, mint az ember, másrészt szemeik nem előre, hanem oldalra tekintenek. Utóbbiból adódóan ugyan gyakorlatilag 360 fokos látótérrel rendelkeznek, de a két szem látómezeje között alapesetben mindössze 8 fokos az átfedés. Ez ugyanakkor növelhető: ha az állat valamit maga előtt néz, szemeit egymástól függetlenül mozgatva 70 fokos átfedést is megvalósíthat.

A Minnesotai Egyetem tintahalak látását vizsgáló kutatói számára tehát egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy az állatok az emberéhez hasonló térlátási módszerrel rendelkezhetnek, a két kép összevetéséhez ugyanis óriási neurális kapacitásra van szükség, a számításokat pedig még bonyolultabbá teszi, ha a szemek függetlenül mozoghatnak, nem pedig együtt, mint ahogy azt az ember esetében teszik.

Más, a tintahalakhoz hasonlóan egymástól függetlenül is mozgatható szemekkel rendelkező fajok esetében többnyire teljesen máshogy valósul meg a térlátás. A kaméleonok például az alapján állapítják meg a távolságokat, hogy mekkora változás szükséges a szemben az adott tárgyra való fókuszáláshoz. A kalmárok jelentős része szintén hasonló taktikát alkalmaz, vagyis egy szemmel lövik be a távolságokat, a polipoknak pedig valószínűsíthetően egyáltalán nincs térlátásuk.

Mark Wardill és kollégái ennek ellenére úgy láttak hozzá a tintahalak teszteléséhez, hogy előzetesen emberi térlátást feltételeztek az állatoknál. Ennek igazolására tépőzárral 3D szemüveget erősítettek 14 közönséges tintahal fejére. Az állatok közül 3 még azelőtt leszedte magáról a piros-kék szemüveget, hogy visszarakták volna a kísérleti tartélyba, de a maradék 11 tintahal egészen jól viselte a szemüveget.

A kísérletek során a tartály egyik fala kijelzőként működött, amelyen virtuális rákokat jelenítettek meg a kutatók. A feltevés az volt, hogy ezeket a szemüvegeket viselő állatok térben, a beállításoknak megfelelően különböző távolságokban látják majd, amennyiben képesek a sztereopszisra. A mellékelt videón látható esetben például először az üveg síkjában látszódott a rák, utána az üveg előtt nagyjából 3 centiméterre, végül pedig az üveg mögött 1 centire.

Hogy a tintahalak ebből mit érzékeltek, azt viselkedésükből szűrték le a szakértők, azt elemezve, hogy hova fókuszálták támadásaikat az állatok. Ahogy a videón látható, az állat először valóban az üveg távolságában próbált valamit megragadni, utána a tartályon belül, maga előtt támadta meg a virtuális rákot, majd az üveg mögé próbált volna nyúlni, de persze támadás közben megakasztotta a fizikai akadály.

Hogy a tintahalak pontosan hogyan képesek a sztereopszisra, az egyelőre rejtély. Wardill szerint valószínűleg valami olyan módszert alkalmazhatnak, amely nem igényel akkora agyi kapacitást, mint az emlősök és a madarak esetében. Ilyen „könnyítő” technikát a sztereopszisra szintén képes imádkozó sáskáknál is megfigyeltek: hasonló, 3D szemüveges kísérletek során a rovarok esetében igazolták, hogy azok csak a képek változó részeit hasonlítják össze, vagyis csak a mozgó tárgyak távolságát tudják megbecsülni.