Tisztelt Recotechnology S.L.!
Annak dacára, hogy egyes, gyárilag rosszmájú ismerőseim azzal próbálták meg elvenni kedvemet művüktől, hogy eredményeiket szerénynek is maximum a kifejezés indokolatlanul megengedő értelmezésével nevezhetjük, én kitartottam az elhatározásom mellett. Hogy az ágazat egy szürke-sablonos tucatcsapataként korábban főként rétegtémákat dolgoztak fel a középszert is alig-alig megütő színvonalon? No és akkor mi van? A Dead By Daylight-tal berobbanó Behaviour Interactive jórészt az igénytelen és a jelentéktelen között ingadozó platformerekből álló portfóliójától egy gyakorló élőszentet is heves-gúnyos röhögőgörcs rázna. De az ott dolgozók mégis megemberelték maguk, és szakmájuk megkérdőjelezhetetlen élvonalába ugrottak.
Az sem izgatott, hogy a zöldségninjás Yasai Ninja élvezeti értéke pariban van azzal, hogy a saját, érzéstelenítés nélkül lefűrészelt lábunkkal vernek halálra egy sósavval és génmódosított, oldódásálló piranhákkal teli kádban. Ahogy azzal sem törődtem, hogy a római birodalom korába elkalauzoló Numantia jobb pillanataiban hozza egy alsópolcos budget-marhaság szintjét, és Kyurinaga's Revenge-ről, illetve a Toro-ról sanszosan már önök is megfeledkeztek.
Hiszen az 1971 Project Helios Steam-adatlapja módfelett meggyőzőre sikerült. A grafika ugyan PS1 éra végét idézi, ám tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: rég elmúltak azok az idők, mikor a külcsín döntő súllyal esett latba egy-egy program értékelésénél. Elvégre ilyen alapon jobbnál jobb etalonokat bélyegezhetnénk érdektelennek, a CRPG-ket új szintre emelő Disco Elysium-tól kezdve a Minecrafton át az Undertale-ig. Éppen ezért a gyalázatosan gyatra külcsínre fittyet hányva a jóval kecsegtetőbb belbecsre fókuszáltam, mert a sztori roppant ígéretesnek tűnt.
Az, hogy planétánkat egy kataklizma egy fagyos-kíméletlen átokföldjévé változtatta, ahol tort ül a téboly, önmagában nem éppen újító. De az a kis csavar, hogy egy olajozottan tevékenykedő baráti kompánia helyett más-más elveket valló csapatok tagjainak kell egyesíteniük az erejüket ahhoz, hogy visszafordítsák a katasztrófát, ötletes. Kósza banditák, az ügybe véletlenül belekeveredő pechvogelek és kötelességtudó katonák kényes-kelletlen szövetsége, iszonytató titkok, kiskirályként élő, a szociáldarwinistákat érzelgős széplelkeknek valló, gyakorló elmebetegek, szűkös készletek, no meg válogatott veszélyek. Több sem kell ennél.
Azaz nem csoda, hogy tűkön ülve vártam, hogy befejeződjön a telepítés, és annak végeztével egyből belevetettem magam a kalandokba. Örömöm azonban tiszavirág-életű volt. Mivel szomorúan konstatáltam, hogy hűséges fejhallgatóm megadta magát az enyészetnek, és egy torz, leginkább a pokolban kínzott háborús bűnösök sikolyait techo-remixként feldolgozó, kakofón hangorkán közösült síkosító nélkül a dobhártyámmal. Majd bánatom vörösen izzó haraggá hevült, mert a tartalék füles is ezeket a tüneteket produkálta. Ám nem sokkal később kissé lehiggadva felidéztem Sir Arthus Conan Doyle bölcs meglátását. Jelesül, hogy ha minden lehetséges verzió lehetetlen, akkor ami marad, bármilyen valószínűtlen is, az kell, hogy legyen az igazság.
Sietve kihalásztam hát a szemetesből a készülékeket, és gondos fertőtlenítést követően egy gyors Youtube-teszttel megbizonyosodtam arról, hogy nincs tévedés. A rémálmaimban napokig kísértő audio-terrormerényletet nem műszaki hiba idézte elő, hanem, legyen ez akármilyen ijesztő is, egy zeneszerző munkájának gyümölcse. Miután jogi képviselőm megnyugtatott, hogy nem terhel feljelentési kötelezettség, vállat vontam, és eltökéltem, hogy nem hagyom, hogy ez az apróság lelombozzon. Egy, a megtakarításait egy nigériai hercegnek átutaló, aztán obszcén szavak kíséretében felmondó milliomosjelölt kikezdhetetlen optimizmusával haladtam tovább a már megkezdett úton, és nem csalódtam.
Az első örömforrás maga az alkotás a stúdiójuk ars poeticáját parádésan összegző, körökre osztott harc. Mivel normális körülmények között egy taktikai cím ilyen-olyan opciók valóságos áradatával igyekszik kényeztetni a felhasználókat, balga módon figyelmen kívül hagyva az ezzel járó nyomást. Ékes példája ennek a kevésbé tapasztaltakat már csupán a kasztjaival is sajgó-fájó frusztrációra, vagy zavarodott tétlenségre kárhoztató, 1997-es Final Fantasy Tactics. Mert ki bírja ki ép ésszel, hogy jó három tucat, egymással tetszésünk szerint kombinálható, markánsan eltérő osztály rejtelmeit ismerheti ki, a kompániánkba besorozható szörnyeket nem is említve?
Az oroszlánok háborújaként emlegetett konfliktusban elmerülők hosszasan mesélhetnének egy hatékony parti kialakításának gyötrelmeiről, az álmatlan, koncepcióteszteléssel töltött éjszakákról és a függőséget okozó fejlődési spirálról. Vajon az idézőmágia kombinálása a lovagok tárgytörésével és a pisztolyforgatással jobb, mint a varázstánc-geomancia-gyógyitalhasználat trió? Esetleg egy szerzetesbe oltott dragonyossal, vagy egy tolvaj-mediátor hibriddel kéne kísérletezni? De a Jagged Alliance-franchise jobb felvonásai, vagy az idegenek elleni küzdelem gazdasági-technológiai vonulatára is ügyelő XCOM epizódjai is százezrek önbizalmát őrölték fel. Tervezés, szervezés, agyalás, egységelemzés: mélyen elitista, rákkeltő stresszforrások.
Micsoda hecc!
Itt viszont ilyesmiről szerencsére szó sincs. Ha felbukkan az ellen, az osztagunkban lévők automatikusan felveszik az adott ütközethez rendelt kezdőpozíciót, és megkezdődhet a haddelhadd. A képlet egyszerű: legényeink és leányaink fejenként négy kunsztból gazdálkodva morzsolhatják fel az ellenséget. Ám ebben a mozgás is benne van, sőt, akad, akinél a futás is külön képzettség, ergo, a tényleges trükkök száma alacsonyabb.
Pláne, mivel azok bő ötven százaléka fölösleges, így akad olyan hősaspiráns, akivel kizárólag egyfajta kunsztot ajánlott bevetnünk. Tisztességes, testünk-lelkünk felüdítő szisztéma, és érdemeit tovább fokozza, hogy alázatra tanítva segít, hogy felfedezzük kényszerből takaréklángon égő spirituális-szakrális énünket. Ennek oka, hogy a fedezékek típusa teljesen mellékes: ha védve vagyunk, felére csökken a találati esély, és ennyi.
Mindegy, hogy egy koszlott-csoffadt habszivacs-matrac mögé húzódunk be, vagy egy vaskos vasbeton oszlop takarásából osztjuk az áldást. Ezért, mert egyrészt rosszakaróink tízből kilencszer durva túlerőben vannak, másrészt jellemzően hordában támadnak, le kell számolnunk azzal az avítt-molyrágta téveszmével, hogy pusztán a kognitív képességeink támaszkodva diadalmaskodhatunk. A kulcs az, hogy kitárjuk a szívünk egy nálunk nagyobb, tetteink felett őrködő hatalom előtt, és elfogadjuk, hogy egyedül az ő akaratától függ, hogy győzünk-e. Ha ránk mosolyog, a gazfickók ostobábbnál ostobább húzásokkal puskázzák el a legnyilvánvalóbb ziccereket is, de ha haragvó arcát mutatja felénk, nincs mese, felmossák velünk a tundrát. Vagyis szellemi kvalitásai oly büszke, dölyfös-gőgös hadvezérből egy jóindulatú, ám minket néha önnön tökéletlenségünkre és halandóságunkra emlékeztető entitás akaratának eszközévé avanzsálunk.
Ez persze még kevés lenne az üdvösséghez, de mérhetetlen mázlinkra önök más területeken is a konkurencia fölé magasodtak. A felszerelési tárgyakra építő, pillesúlyú fejlődési szisztéma nem terheli kis szürke sejtjeinket, és az is külön öröm, hogy a pályakialakításnál sem bíztak semmit a sors szeszélyeire. A House of the Dead-hez hasonló, lineáris lövöldéket rafinált metroidvaniává emelő szakaszokon sétálva nem kell attól rettegnünk, hogy nem veszünk észre egy alternatív útvonalat, vagy fondorlatosan elrejtett kincset.
Ám a koronát az egészre vitathatatlan, hogy a dialógusok és a cselekmény teszik fel. Papundekli-ízű, a Barátok köztben is legfeljebb pironkodva előadott szövegek biztosítják, hogy szabadidőnk óvandó semmiféle, non-stop játékra serkentő érzelmi kötődés ne alakulhasson ki a karakterekkel. Míg az érkezésüket lézershow-ba oltott metálkoncerttel tudató álfordulatoknak hála, nem kell amiatt aggódnunk, hogy a túlzott izgalom megárt a nyári kánikulában eleve megterhelt szívünknek. Békés-csendes rezignáltsággal könyveljük el, hogy minden pontosan úgy történik, ahogy azt sejtettük, pulzusunk beáll egy kívánatos középértékre, és az alvással sincsenek gondjaink.
Összességében tehát okvetlenül gratulálnom kell, mivel akárhogy is nézzük, fáradozásaik nem voltak hiábavalók, mert egy merőben új al-zsánert hoztak létre. Ám az is tagadhatatlan, hogy a rossz nyelvek által rusnya-fülbántó-fapados-hótunalmas miafrancnak keresztelt stílus középtávú túlélési esélyein egy, a meteoritbecsapódás előtti perceket orosz rulettel mulató dinoszaurusz is szánakozva kacarászna. Ez azonban ne vegye el a kedvüket fékezhetetlen kreativitásuk, kiérlelt műfajismeretük és a maximumra törekvés kendőzetlen-leplezetlen szándéka előbb-utóbb ki fog fizetődni.
