I. oldal

Újabb indie gyöngyszemre bukkantunk, ezúttal a gondolkodtatóbb fajtából. Az Unmechanical egy svéd játékversenyen kezdte életét, mint egy alig tízperces minijáték. Az ott aratott sikert végül egy teljes értékű program koronázta meg, mely bár azért tovább tart tíz percnél, tény, hogy még így is nagyon-nagyon rövid: a végigjátszás felülről karcolja a három órát, ami még egy független fejlesztés esetében sem túl rózsás eredmény. Szerencsére ezt a nyúlfarknyi időt azért kellemes szórakozással töltjük, mely elsősorban a jópofa feladványoknak és a jó hangulatnak köszönhető.

Géptelenség

Persze a rövidség csak az érem egyik oldala, mely túl sok mással nem is igen osztozik. Történet mondjuk nem igazán van, csak minimális, vizuális narratíva, mely szerint egy szerelőrobotot irányítva kell megjavítanunk hatalmas berendezéseket. Hogy kicsoda ez a szorgos kis masina, sajnos nem derül ki, noha jobban belegondolva ez nem is baj, mert a legtöbb logikai játék története alatt úgyis kilóg a lóláb. Elég annyit tudni, hogy őgépessége tündéri teremtés, és minden vele töltött pillanatért áldhatjuk az eget.

Még úgy is, hogy képességeket tekintve nincs eleresztve. A fejére szerelt propeller segítségével tud repülni, apró lábaival pedig mindenféle tárgyakat, objektumokat emelhet a magasba (legtöbbször köveket). A játék célja, hogy az adott pálya logikai feladványait leküzdve továbbjussunk, azaz minden berendezést működésbe hozzunk és befejezzük a játékot.

Ráadásul a stílus rokon játékaival ellentétben az Unmechanicalban nem lehet meghalni. Maximum elakadni tudunk, ahogy egy klasszikus kalandjátékban szokás. Mivel a feladványok között akad egy-egy nehezebb, ezért előfordulhat, hogy hosszasan egy rossz megoldással kísérletezünk, ám olyannyira elszúrni sosem sikerült a dolgot a teszt alatt, hogy a játék remek tervezése lehetetlenné tette volna a továbbjutást - nekünk legalábbis minden szorult helyzetből volt kiút, és nagyon úgy festett, hogy a puzzle-öknek egynél több opcionális megoldása van.

II. oldal

Gépszabadság

És ha már szóba kerültek a puzzle-ök, érdemes kiemelni, hogy milyen gondosan megkomponált feladatokról is van szó. Nehézségük fokozatosan emelkedik, a megtanult képességeinket pedig kellemes arányban kell hasznosítanunk az elkövetkezendő szakaszokon. Ha például egy ponton elsajátítottuk, hogyan dobhatjuk el a dolgokat, akkor egy ideig biztos, hogy hajigálni fogunk, hogy később is emlékezzünk rá, hogyan kell. Az Unmechanicalban pedig elkél majd a jó memória, mert a feladványok alaposan megtornáztatják az agytekervényeket.

A játék egy vizes barlangrendszerben játszódik, így adja magát a puzzle-ök sokfélesége. Lesznek vízen, gyorsaságon, emlékezeten, súlyon, pontosságon alapuló feladatok, és persze a józan paraszti ész is jó szolgálatot tehet. Persze tény, hogy időnként frusztráló tud lenni, ha az ember elakad, de ez már csak egy ilyen játék. Általános jótanács következik: ha valami harmadjára sem jön össze, akkor próbáljátok meg másképp, mert valószínűleg nem jó az elv.

A feladatok megoldása egyébként roppantmód kielégítő. Nehéz szavakba önteni az érzést, amikor valami végre összejön. Ráadásul az öröm ilyenkor bizarr módon egybeforr a játék magányos atmoszférájával. Bár a robot nagyon aranyos, a sötét kamrák, a nagy, látszólag funkciójukat vesztett gépek, és a tény, hogy egyedül vagyunk, akár a kisujjunk (még a háttérben repkedő pajtások ellenében is)... Ránk telepszik az egyedüllét kellemetlen, nyomasztó bánata. Furcsa játék az Unmechanical. Kedves, de furcsa. Éppen ezért nem is baj, hogy nem hosszabb három óránál. A Limbóval sem szívesen barangoltunk volna tovább, ha jobban belegondolunk.

III. oldal

"Robotszerelem"

A látványért az Unreal Engine 3 felel, így gondolom mondanom sem kell, hogy a játék külseje kifogástalan. A textúrák szép élesek, a fényeffektek látványosak, a modellek pedig sok-sok poligont számlálnak. Mindez viszont csak a technikai szépséget fedi, a többi már a pályatervezők érdeme. A játék dizájnja rajzfilmes, meseszerű, így még a rideg, technokrata környezet sem megy az agyunkra. Ami azt illeti, egy kis változatosság azért még elkélt volna a hátterek frontján, de ez már tényleg csak kukacoskodás, hisz a hangsúly itt a játékmeneten, és nem a külcsínen van. Mivel viszont ez egy komplett 3D-s motor, a gépigény magasabb az átlag indie címeknél. A tesztgépnek (AMD Athlon II X2 @ 3,4 GHz; 6 GB RAM; ATI HD5770) persze meg se kottyant, de egy gyengébb notebooknak nem lesz barátja az Unmechanical.

A zene és a hangok kiválóak, sokat tesznek azért, hogy a játék hangulata végig a maximumon legyen. Nélküle viszont már nem állnák meg a helyüket, aminek ékes bizonyítéka, hogy e sorok írása közben sem jut eszembe egy röpke dallam sem. Robotunk csipogásai viszont tündériek - tudom, ezt más sokszor elmondtam.

Ennek is megvan viszont az oka. Az Unmechanical egy nagyon jó játék, és már csak ismételni tudom magam a sok dicséret közepette. A hossza persze megoszthatja a vásárlókat, és az atmoszféra is lesz, akinek nem jön be, de ha az Insanely Twisted Shadow Planetet kedvelte az olvasó, akkor az Unmechanicalt is szeretni fogja. A játék jelenleg csak PC-re kapható Steamen (9 euró) és GoG-on, (10 dollár) ám a fejlesztők már dolgoznak a beígért iOS változaton, így egy-egy metróút során is tornáztathatjuk majd kicsit a szürkeállományunkat.

[bold]

9/10 (a hangulat miatt)[/bold]

Platformok: PC, később iOS

Tesztelt platform: PC