Bevezető

Az Intel Z68-as lapkakészlete számos tekintetben előrelépés a P67-es és a H67-es alaplapokhoz képest, így érkezését rendkívül pozitívan fogadta a piac. Az új lapkakészlet esetében már az első alaplapok is mentesek a korábban felismert, hatos sorozatú lapkakészleteket érintő SATA 3 Gbps-os hibától, amely január végén hatalmas port kavart fel, de azóta szerencsére már lecsendesedtek a kedélyek, ugyanis régen forgalomba kerültek a B3-as revíziójú PCH-val ellátott P67-es és H67-es alaplapok, illetve megkezdődött a hibás termékek cseréje is, egyszóval minden szép és jó.

A gyártó legfrissebb lapkakészletéről, a Z68 Express-ről a hivatalos megjelenés napján már írtunk egy részletes, minden főbb újításra kiterjedő hírt, amelyet itt lehet elolvasni, de azért biztos, ami biztos alapon átismételjük az újdonsággal kapcsolatos legfőbb tudnivalókat.

A Z68-as lapkakészlet ugyanúgy egyetlen egy chipből áll, mint P67-es és H67-es társai, és egyesíti azok előnyeit. A Z68-esetében - a P67-tel ellentétben - elérhető az FDI link, amelynek segítségével az adott Sandy Bridge processzorban lapuló második generációs Intel HD Grahics videó vezérlőt könnyedén munkára foghatjuk, már ha az adott gyártó videó kimeneteket is elhelyezett az alaplap hátlapi csatlakozói között (ha végignézünk a kínálaton vannak kimenet nélküli lapok is). A P67-hez hasonlóan ennél a terméknél is van lehetőség a multi-GPU technológia igénybe vételére, azaz a processzorban lapuló PCI Express 2.0-s hub 16 darab PCIe 2.0-s sávja kétfelé osztható, ami ugye a H67 esetében nem lehetséges. További előny, hogy a P67-hez hasonlóan a Z68-as lapkakészlet is gazdag tuning opciókat kínál.

A Z68-as PCH (Platform Controller Hub) a P67-es és H67-es megoldásokhoz hasonlóan szintén egy SATA 3 Gbps-os és egy SATA 6 Gbps-os vezérlőt tartalmaz, amelyek közül az első négy SATA 3 Gbps-os, a második pedig két SATA 6 Gbps-os portot kínál. Natív USB 3.0-s támogatás ugyan nem áll rendelkezésre, de az alaplapgyártók nyugodtan alkalmazhatnak külső USB 3.0-s vezérlőt annak érdekében, hogy kettő, vagy akár több USB 3.0-s portot is kínálhasson az adott alaplap a felhasználók számára. Emellett természetesen plusz SATA 3 Gbps-os és plusz SATA 6 Gbps-os vezérlők alkalmazására is lehetőség van és ezzel a lehetőséggel bizony élnek is a gyártók, főleg a drágább Z68-as alaplapoknál.

Az új lapkakészlet a fentieket leszámítva ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint elődei, azaz a PCH ugyanannyi USB 2.0-s portot és PCIe sávot kínál, mint P és H szériás társai, és természetesen a támogatott foglalat is maradt az LGA-1155.

Tesztünk főszereplője, az ASUS P8Z68-V Pro

A Z68-as lapkakészlet tulajdonságainak bemutatásához és kipróbálásához az ASUS egyik Z68-as alaplapját használjuk majd, amely a P8Z68-V Pro nevet viseli. A jól feszerelt alaplap legfontosabb specifikációit az alábbi táblázat tartalmazza.

Mielőtt belevetnénk magunkat az újdonságok ismeretetésébe, vegyük szemügyre az ASUS lapját, ez az első Z68-as alaplap, ami nálunk jár.

ASUS P8Z68-V Pro

Az ASUS Z68-as újdonsága egy tetszetős és szokás szerint rendkívül informatív dobozban érkezett meg hozzánk, amely az alaplappal kapcsolatos összes fontosabb információt tartalmazza. Az alaplap rendelkezik Virtu támogatással is, amiről a doboz elején egy Virtu logó árulkodik, de emellett sok egyéb érdekességet is rejt a termék, amelyekről az alábbiakban lerántjuk a leplet.

A Digi+ VRM tápellátó rendszerrel érkező alaplap természetesen az energiatakarékos működésről gondoskodó EPU processzort és a TPU chipet is magán hordozza, amelyek közül az utóbbi most is a hatékony automatikus és manuális rendszer tuningért felel. A tápellátó áramkör 12 fázisú tápellátással áll a processzor rendelkezésére, míg a memóriamodulok 4 fázisú tápellátással gazdálkodhatnak. A P8Z68V-Pro grafikus kezelőfelülettel ellátott UEFI BIOS-szal érkezik, amelyről a későbbiekben egy videót is mutatunk. Most pedig, mielőtt még elkezdenénk a főbb különlegességek ismertetését, nézzük meg, hogy pontosan mi lapul az alaplap dobozában.

A szokásos felhasználói kézikönyv mellé most is megkapjuk a drivereket és segédprogramokat tartalmazó telepítő lemezt. Érdemes a gyártó hivatalos weblapjára is ellátogatni, mert sokszor sokkal frissebb illesztőprogramokat és alkalmazásokat találhatunk az adott termékhez, mint ami a telepítő lemezen van. Rendszertelepítés előtt egy BIOS frissítést is jó megejteni annak érdekében, hogy minden a lehető legjobb legyen és ne keserítsék meg az életünket különböző rendellenességek, amelyek az elavult BIOS-ból fakadnak (pl.: nem megfelelő memóriatámogatás).

A dobozban találunk még négy darab SATA adatkábelt két külön csomagban, valamint egy CrossfireX hidat, egy hátlapi takarólemezt és két tüskesort is, amelyek a házhoz tartozó kapcsolók és ledek bekötését segítik. Extraként kapunk egy USB 3.0-s hátlapi kivezetést is, amellyel kiaknázható az alaplapon található plusz két USB 3.0-s port. Ezeket a portokat - amennyiben számítógépházunk erre lehetőséget ad - előlapi USB 3.0-s portként is használhatjuk.

Most pedig nézzük, mit is kínál az alaplap. Az LGA-1155-ös processzorfoglalattal rendelkező újdonság négy darab DDR3-as memóriafoglalattal bír, ezekben maximum 32 GB-nyi DDR3-2133 MHz-es rendszermemória elhelyezésére van mód. A bővítőhelyek között három darab PCI Express 2.0 x16-os slot lapul, közülük a fekete csak x4-es sávszélességet kínál, míg a másik kettő kétkártyás módban x8-as sávszélesség mellett üzemel. Az alaplap mind CrossfireX, mind pedig SLI alapú multi GPU konfiguráció építésére alkalmas. A bővítőhelyek sorát két PCI Express x1-es és két PCI foglalat zárja.

SATA 3 Gbps-os portból négyet kapunk, amelyeknek a vezérléséről a Z68-as PCH gondoskodik. Rajtuk kívül a lapkakészlet jóvoltából két darab SATA 6 Gbps-os port is rendelkezésre áll, sőt, egy külső Marvell PCIe SATA 6 Gbps-os vezérlőchipnek köszönhetően további két SATA 6 Gbps-os portot is kapunk. A hátlapi kivezetések között megbújó eSATA 3 Gbps-os csatlakozó egy JMicron JMB362-es vezérlő végén lóg.

Az audió vezérlő szerepét ennél az alaplapnál egy nyolccsatornás Realtek ALC892-es HD audió kodekre bízták, a Gigabites Ethernet vezérlő szerepét pedig egy Intel 82579-es sorozatú megoldás tölti be. Az USB 3.0-s csatlakozókat az ASMedia USB 3.0-s vezérlőchipje kezeli. A VIA 6308Ptípusú FireWire vezérlőjének köszönhetően két IEEE 1394-es kivezetés is rendelkezésre áll.

Az alaplap felépítés tekintetében teljesen rendben van, egyetlen apróságot leszámítva, amely minden olyan alaplapnál jelentkezik, ami magasabb hűtőbordákat alkalmaz a VRM áramkör komponenseinek hűtésére. Ez a hiba gyakorlatilag annyi, hogy a push-pin rendszerű  (bepattintós) Intel processzorhűtőkhűtők esetében a két hűtőborda találkozásánál lévő rögzítő fül kioldása nehézkes, ugyanis  a VRM hűtőbordáitól nem lehet normálisan hozzáférni.

A hátlapi kiveietések között PS/2-es csatlakozókat ne is keressünk, itt már ugyanis teljesen átvették a helyüket az USB 2.0-s portok, így ha még PS/2-es billentyűzettel és egérrel rendelkezünk, az alaplap mellé mindenképpen kell vásárolunk egy USB 2.0-s billentyűzet-egér párost, amennyiben jelenlegi perfériáinkhoz nincsenek PS/2-> USB 2.0 átalakító adapterek. USB 2.0-s portból egyébként összesen hatot találunk az alaplap hátulján. USB 3.0-s portból kettő, eSATA + USB kombó portból pedig egy áll rendelkezésre. A Realtek ALC892-es HD audió vezérlőhöz a szokásos 3,5 mm-es Jack audió csatlakozók mellett optikai audió kimenetet is kapunk. A sorban megtaláljuk a második generációs Intel HD Graphics videó vezérlőhöz tartozó a videó kimeneteket (HDMI, D-Sub, DVI), valamint az Intel 82759-es Gigabites Ethernet vezérlő RJ45-ös csatlakozóját is.

Szoftverek és BIOS

Az ASUS Z68-as újdonságához szoftver tekintetében - a Virtu-t és az Intel Smart Response Technology driverét leszámítva - ugyanazokat az alkalmazásokat kapjuk, mint amelyekkel a P67-es és H67-es alaplapokat bemutató cikk akalmával már kitárgyaltunk. Az alkalmazások között az EPU működését befolyásoló szoftver éppúgy jelen van, mint a tuningszoftver, a ventilátorfordulatszám-szabályzó szoftver és a különböző szenzorok adatait rögzítő alkalmazás. Aki az említett programokra kíváncsi, látogasson el ide.

A Virtu és SRT szoftvereket - tesztekkel együtt - a következő oldalak folyamán mutatjuk be. Most pedig nézzük, hogy a Z68-as alaplap BIOS-a pontosan hogyan néz ki. Nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk: egy olyan UEFI alapú, grafikus kezelőfelülettel ellátott BIOS tárul elénk a lenti videón, amely a H67-es és P67-es alaplapoknál már látott BIOS-ok beállításait ötvözi.

 

Virtu - alapok

Célkeresztben a LucidLogix Virtu technológiája

A LucidLogix Virtu névre keresztelt technológiája egy rendkívül hasznos megoldás, amely kétféle üzemmódot kínál. Mielőtt ezekbe belevágnánk, nézzük meg egy picit közelebbről, hogy pontosan milyen elv szerint üzemel a szoftver.

A Virtu egy GPU virtualizációs szoftver, amely előre létrehozott profilok alapján dönti el, hogy az adott alkalmazás esetében az integrált videó vezérlőt, vagy a rendszerben elhelyezett videokártyát érdemes-e használni. A profilok szerkeszthetőek, így saját magunk is létrehozhatunk szabályokat, ha az általunk használni kívánt alkalmazás esetleg még nem szerepelne a Virtu szoftver folyamatosan, rendkívül gyorsan frissülő listájában. A szoftver azáltal, hogy eldönti, hogy az adott terhelés melyik GPU-nak "fekszik jobban", nem csak az adott alkalmazás hatékony futtatását segíti elő, de hozzájárul ahhoz is, hogy a konfiguráció hatékony energiafelhasználás mellett, energiatakarékosan működjön. A megoldás a Z68 mellett a H67-es alaplapokat is támogatja, hiszen azok is rendelkeznek FDI linkkel, de napjainkban egyetlen kezünkön is meg tudjuk számlálni azokat a H67-es megoldásokat, amelyeknél gyártójuk kifizette a Virtu licenccel járó plusz költséget.

A szoftver eddig csak az Intel hatos sorozatú lapkakészleteit, illetve a Sandy Bridge processzorokban elhelyezett második generációs Intel HD Graphics videó vezérlőt támogatta, de a nemrégiben megjelent hírek szerint a helyzet hamarosan megváltozik és az alkalmazás az AMD Llano APU egységeivel is képes lesz együttműködni, ami tulajdonképpen csak akkor előnyös, ha a Llano APU mellé GeForce videokártyát választunk (ellenkező esetben kártyától függően sokkal jobban járhatunk az AMD saját driverével). A témáról szóló hírünket itt találják az érdeklődők.

No, de térjünk vissza a Z68-as lapkakészlethez, illetve a Virtu működési módjaihoz. A Virtu alapvetően kétféle felhasználási módot tesz lehetővé, amelyek közül az adott mód által kínált tulajdonságok, illetve az általunk támasztott igények alapján kell kiválasztanunk, hogy nekünk éppen melyik a megfelelő. Ezeket a módokat i-módnak és d-módnak hívják: előbbinél az integrált videó vezérlő által kínált videó kimenetre kell csatlakoztatnunk a monitort, míg utóbbinál a videokártyára, illetve a videokártyák valamelyikére, ha multi-GPU rendszerben gondolkodunk.

Az i-mód esetében - amelynél ugye az alaplapon található videó kimenetek valamelyikét kell használnunk - nem áll rendelkezésre a multi-gpu támogatás, így ha SLI vagy CrossfireX rendszer építésén gondolkodunk, akkor ezt a módot kapásból el is felejthetjük. Cserébe viszont kapunk energiatakarékos módot, azaz az IGP használatakor a videokártya GPU-ja a lehető legalacsonyabb fogyasztás mellett üzemel mindaddig, míg a Virtu a GPU virtualizációs API-n keresztül munkára nem fogja a videokártyát. A videokártya használatára játékok vagy egyéb GPU intenzív alkalmazás elindításakor kerül sor, amely alól kivételek a QuickSync támogatással rendelkező videó transzkódoló alkalmazások, illetve a hardveres videó gyorsítás mellett üzemelő videó lejátszó alkalmazások. A QuickSync technológia használatakor az adott Sandy Bridge processzorban található IGP-re hárul a videó transzkódolásával kapcsolatos feladat, azaz a videokártya továbbra is a lehető legmélyebb készenléti állapotban várja, hogy munkát kapjon. HD videó lejátszásakor ugyanez a helyzet, kivéve, ha az IGP-t éppen QuickSnyc alapú videó kódolással terheljük, ekkor ugyanis a videokártya GPU-ja jut szerephez.

Amennyiben az előre létrehozott profiloknak megfelelően i-módban a videokártyát kezdjük használni - például egy játék elindítása miatt - , akkor az IGP egyszerű kijelző vezérlőként működik, a videokártya GPU-ja pedig a rendereléssel kapcsolatos munkákat végzi. Vagyis a videokártya GPU-ja által lerenderelt tartalmat a rendszer az IGP framebufferébe másolja, majd ezután megjelenik a tartalom a kijelzőn is. Ahogy azt sokan sejthetik, bizony ez a folyamat némi teljesítményveszteséggel jár. A veszteség mértéke játéktól eltérően alakul és nagy átlagban 10-20% közötti, de egyes esetekben akár 40%-os lassulás is tapasztalható volt a kezdeti időszakban. Szerencsére utóbbira tömegesen nem kell számítani, inkább előbbi jellemző. Teljesítmény csökkenés ide vagy oda, cserébe alacsony üresjárati fogyasztást kapunk, ugyanis a rendszer az IGP-re támaszkodik, ha nincs komolyabb 3D-s terhelés.

Nézzük a d-módot. Ez a mód azoknak való, akik maximális 3D teljesítményre vágynak, azaz akiket egyszerűen nem érdekel az a néhány wattnyi energia megtakarítás, amit i-módban meg lehet spórolni. A maximális 3D teljesítmény mellett az is a d-mód mellett szól, hogy csak ez az üzemmód biztosít lehetőséget CrossfireX, illetve SLI multi-GPU rendszer építésére, az i-mód nem. Ennél a módnál tehát a multi-GPU támogatásért és a maximális 3D teljesítményért (nincs framebufferek közötti másolgatás, ami csökkentené a teljesítményt) fel kell adnunk a kedvezőbb üresjárati fogyasztást, viszont a QuickSync itt is elérhető marad. A d-mód esetében értelemszerűen az elsődleges videokártya valamelyik szabad videó kimenetére csatlakozik az adott monitor.

Most, hogy már tisztában vagyunk a rendszer működésével, a következő oldalon nézzük meg, hogy pontosan mire számíthatunk az egyes módok esetében, már ami a játékokkal, illetve a QuickSync alapú videó kódolással kapcsolatos teljesítményt illeti.

Virtu - teszt

LucidLogix Virtu: a puding próbája az evés

A Virtu esetében a két sarkalatos pontot vizsgáltuk meg: egyrészt arra voltunk kíváncsiak, hogy az i-mód pontosan mennyire nyomja rá bélyegét a rendszer játékok alatt nyújtott teljesítményére, másrészt az is érdekelt minket, hogy a natív QuickSync támogatás esetében tapasztalt videó transzkódolási sebesség romlik-e, ha használni kezdjük a Virtu-t.

Annak érdekében, hogy meglehetősen pontos referencia értékeink legyenek, még azelőtt készítettünk egy-egy tesztet, hogy a rendszerre felkerült volna a Virtu - mind a játékok esetében, mind pedig a videó kódolás esetében.

Ahogy az a fenti diagramból is kiderül, d-módban és Virtu nélkül közel azonos teljesítményt mértünk, míg az i-módnál belefutottunk a várt teljesítménycsökkenésbe, ami Crysis alatt 10% körül volt.

Nézzük meg akkor azt is, hogy mennyiben változik a videó transzkódolás teljesítménye, ha nem natív módban kódolunk videót, hanem a Virtu alkalmazásával működő rendszeren. A különbségekről az alábbi diagram ad tájékoztatást.

A legfelső kék sáv a GeForce GTX 470-es videokártya CUDA gyorsítás mellett felmutatott sebességét ábrázolja, ugyanazon videófájl esetében, amit a Virtu alapú rendszerekhez használtunk. Látványos, hogy mennyit nyerhetünk a QuickSync alkalmazásával, ráadásul a QuickSync technológia a CUDA-val ellentétben jobb minőségű videót eredményez, így duplán jól jáunk vele, ha alkalmazzuk.

Az egyes eredmények között minimális különbségek mutatkoznak, de azért egyértelmű tendenciát mutatnak. D-módban 1 másodperc körüli, i-módban pedig 2,4 másodperc körüli lassulást mértünk a natív módhoz képest, ami így első ránézésre ugyan nem jelentős, de komolyabb feladatok esetében a natív módhoz képest már számolhatunk néhány másodpercnyi plusz várakozással, ha a Virtu használatára adjuk a fejünket. A kényelem érdekében ekkora áldozat véleményünk szerint bőven belefér.

 

Fogyasztás Virtu-val és Virtu nélkül

Természetesen, mivel az egyes hírek alkalmával előszeretettel hangoztatták a LucidLogix illetékesei, hogy a Virtu nem csak a QuickSync technológia alkalmazására, hanem i-módban energiatakarékos működésre is használható, így mindenképpen meg akartuk nézni, hogy pontosan mi a helyzet a fogyasztás kérdésében. A méréseket szokásunkhoz híven háromféle módon végeztük el, majd a részeredmények átlagolásával megszülettek az alábbi diagramon látható végeredmények.

Mint látható a különbségek nem egetrengetőek, a Virtu nem tudja úgy lekapcsolni a diszkrét VGA-kat, mint például az Optimus. Pár watt a Virtu előnyére így is látható itt-ott, de az igazi előnyöket néhány ritka helyzet jelenti, mint például Quicksync használata CUDA helyett, vagy az IGP használható videó gyorsításra. A diszkrét videókártya üresjárati fogyasztása nem fog eltűnni, csak többet időt tölt majd el legkisebb órajelén a GPU, azaz maximálisan energiatakarékos módban.

Smart Response Technology - alapok

Intel Smart Response Technology

A Z68-as lapkakészlet megjelenésével a GPU virtualizációs technológiára alapozó Virtu mellett egy másik hasznos szolgáltatás is bemutatkozott, amelyet ingyen, külön licencdíj megfizetése nélkül is el lehet érni, így a Virtu-val ellentétben ez a szolgáltatás nem csak azokon az alaplapokon érhető el, amelyek gyártói kifizették a licencdíjat, hanem az összes Z68-as modellen.

A Smart Response Technology a merevlemezek és SSD-k kedvező tulajdonságait próbálja ötvözni, hogy egy gyors, nagy adattároló kapacitással rendelkező, alacsony elérési idő mellett üzemelő hibrid adattárat hozhassunk létre, amely költségek tekintetében is versenyképes. A technológia esetében nem túl meglepő módon hátrányok is társulnak az előnyökhöz, amelyekről szintén szót ejtünk majd. Előtte azonban beszéljünk az alapokról.

Az SRT úgy működik, hogy az SSD meghajtót egyfajta gyorsítótárként használja. A szoftver monitorozza, hogy a merevlemez mely részeit használjuk és azokat a blokkokat felpakolja az SSD meghajtóra is. Ha olyan adatot kell olvasni ami már fent van az SSD-n, akkor a rendszer onnan fogja kezdeményezni az olvasást, ezzel jelentősen lecsökkentve az elérési időt, és egy jó SSD esetében megnövelve az olvasási sebességet is. Hogy az írásokat hogyan kezelje az SRT azt mi dönthetjük el, de erről bövebben a szoftveres résznél beszélünk.

Merevlemezből bármekkora adattároló kapacitással rendelkező példányt használhatunk, felső határ nincs, SSD meghajtó esetében viszont már vannak kötöttségek. Az SRT alkalmazásához legalább 18,6 GB-nyi NAND Flash alapú tárhelyre van szükség, maximum pedig 64GB-ot kezel a rendszer. Használhatunk nagyobb meghajtót, de a limit akkor is marad, viszont a plusz tárterület nem megy kárba, használható külön meghajtóként.

Az SRT eljáráshoz az Intel készített egy 20 GB-os Larson Creek SSD meghajtót, amely 100 dollár körüli ajánlott végfelhasználói áron érhető el és tökéletesen alkalmas a technológiában rejlő lehetőségek kiaknázáshoz. Egyes gyártók már olyan alaplapot is kínálnak, amelyen alap esetben is találunk SSD meghajtót, ami kényelmes megoldás, viszont az alaplap ennyivel drágább is lesz. Természetesen nem csak az említett SSD-t használhatjuk a cél érdekében, hanem gyakorlatilag bármilyet. Arra azért érdemes odafigyelni, hogy lehetőleg egy gyors, magas adatátviteli sebességeket kínáló példányt válasszunk, különben nem lesz érezhető a gyorsulás.

Ha a fenti kritériumok teljesültek, akkor az első és legfontosabb, hogy az alaplap BIOS-án belül a SATA vezérlőt RAID módra kell átállítani, ugyanis IDE és AHCI módban nem működik az SRT technológia. SSD meghajtóból egyet, HDD meghajtóból pedig egyet vagy akár egy merevlemezekből álló RAID tömböt is munkába állíthatunk. A merevlemez(ek) és az SSD meghajtó csatlakoztatása, valamint a SATA vezérlő RAID módba kapcsolása után telepíthetjük a Windows-t az adott merevlemezre, illetve RAID tömbre, majd a telepítés végeztével és a szükséges driverek telepítésével már neki is láthatunk a Smart Response Technológia aktiválásának. A szoftver kezelőfelülete nem túl bonyolult.

Ahogy arról már fent beszéltünk, az SRT kétféle módot kínál, amik az írási műveletek kezelésében térnek el. Az egyik opció az Enhanced, amit a magyar szoftver Kiterjesztett módként emleget. Ennek annyi a lényege, hogy ha olyan blokkokra írunk, amik a merevlemezen és az SSD meghajtón is fent vannak, akkor mindkettőn végrehajtja a változtatásokat. Ez írások esetében némi teljesítménycsökkenéshez is vezethet, de az olvasás még mindig gyors marad, és így biztonságosabb a működés, mert egy fagyás vagy áramkimaradás után nem lesznek inkozisztens adatok a két meghajtón és nem lesz adatvesztés. A lényeg tehét, hogy a teljesítménynövekedésre maximális biztonság mellett tehetünk szert. Egyébként a teljesítmény növekedését nem is nevezhetjük szerénynek, de erről részletesebben majd a következő oldalon beszélünk.

Aki az Enhanced módnál többet szeretne kicsikarni az SRT-ből, annak a Maximized módra, azaz a maximális gyorsításra van szüksége. Ennél a módnál az írási műveleteket a rendszer nem hajtja azonnal végre a merevlemezen is, csak az SSD-t használja, és később írja tovább az adatokat, ha épp kisebb üresjáratot tapasztal. A sebességnövekedés még jobb lesz, hiszen írásnál is észrevehetjük majd, cserébe viszont némi veszélyt vállalunk. Áramszünet/fagyás/SSD meghibásodás esetén adatvesztésre számíthatunk, extrém esetben, akár a rendszer se indul majd el. Persze ennek az esélye nem sok, de jó tudni róla, hogy ilyen is van, a sebességnek ára van.

Mi természetesen mindkét üzemmódot kipróbáltuk, sőt, még egy SSD meghajtóra telepített rendszeren is lefuttattuk a teszteket, hogy rendes összehasonlítási alapunk legyen. Az eredményekről a következő oldalon számolunk be.

MIelőtt azonban rátérnénk a lényegre, egy fontos dolgot még meg kell említenünk. A hibrid adattároló rendszert a fenti szoftveren belül kikapcsolhatjuk, azaz a merevlemezt és az SSD meghajtót szétválaszthatjuk, ha szükséges. Fontos, hogy csak a szoftveren belül kezdeményezzük a technológia kikapcsolását és a hibrid adattároló rendszer megszűntetését - főleg Maximized módban. Enhanced mód alkalmával is érdemes törekedni a szabályos SRT kikapcsolásról, ha szükséges. Érdekesség, hogy az SRT technológia kikapcsolása önmagában nem elég, hanem a szoftveren belül láthatóvá, illetve használhatóvá kell tennünk egy külön menüpont segítségével a leválasztott SSD meghajtót, különben az a rendszer számára nem lesz látható. Nem tudunk majd például Windows-t telepíteni, mert az SSD a telepítőben meg sem jelenik. Ezt saját tapasztalataink alapján írjuk le, hátha sokaknak megspórolunk majd egy-két kellemetlen percet.

No, most viszont lehet lapozni, ugyanis a következő oldalon kiderül, hogy mire képes a kétféle hibrid adattároló rendszer a merevlemezzel és az SSD meghajtóval szemben.

Smart Response Technology - teszt

A tesztek alkalmával több szempontból is megvizsgáltuk, hogy az SRT pontosan milyen hatással van a különböző alkalmazások sebességére. Első körben azt néztük meg, hogy mennyi időt kell várni a rendszer bootolására az egyes adattároló konfigurációk esetében. A mérést merevlemezzel (Seagate 500 GB SATA 3 Gbps), külön SSD meghajtóval, valamint Enhanced módban és Maximized módban is elvégeztük, így meglehetősen jó képet kaptunk az SRT előnyéről. SSD meghajtóként minden esetben egy Kingston SSDNow V+100-as sorozatú, 128 GB-os adattároló kapacitást kínáló egységet használtunk, amely viszonylag jó adatátviteli sebességeket kínál, így SRT-hez mindenképpen használható, de ahogy írtuk, a szoftver csak a felét fogja kihasználni gyorsításra. Az igazán jó választás a 20 GB-os Larson Creek SSD lenne, amelyet az Intel kifejezetten SRT-hez ajánl, méghozzá 100 dollár körüli ajánlott végfelhasználói áron, ott csak méretbeli problémáink lehetnek.

[bold]Boot idők

[/bold]

A kis kitérő után nézzük végre a boot idő mérésekor kapott eredményeket. Íme:

A fenti diagram eredményei az alaplap bekapcsoló gombjának megnyomásától a rendszer betöltődésének végéig eltelt időt jelzik. Minden mód esetében háromszor mértük le a boot folyamat hosszát, de az SRT technológiát használó rendszereknél már 5 eredményt átlagoltunk, hogy a rendszernek legyen ideje normálisan gyorsítótárazni a boot folyamat alatt betöltődő fájlokat. A merevlemezzel ellátott rendszerhez képest a kiterjesztett módban (Enhanced) futó, Smart Response Technology alapú konfiguráció jelentősen gyorsabb volt, 20 másodperccel hamarabb töltötte be az operációs rendszert, de ezen az eredményen jelentősebb mértékben már nem tudott javítani a maximális gyorsítást alkalmazó (Maximized) mód sem, ahogy az a fentiekből is kiderül. A pusztán csak SSD-re támaszkodó konfiguráció tekintélyt parancsoló 44,9 másodperces boot időt produkált, ami az Enhanced módnál 11 másodperccel, a maximized módnál pedig nagyjából 7,5 másodperccel jobb eredmény. A merevlemezes rendszernél jelentősen gyorsabbak az SRT eljárást alkalmazó konfigurációk, viszont az SSD alapú rendszer eredményét nem tudják elérni, ami persze nem is csoda.

Alkalmazások betöltődésének ideje

Természetesen az SRT előnye nem pusztán a boot folyamat alkalmával, hanem az egyes alkalmazások betöltődésekor is kifejti jótékony hatását, tulajdonképpen ez is lenne az eljárás lényege, az alkalmazások betöltődésének gyorsítása. Az Adobe CS4-es szoftversorozatának két tagját hívtuk segítségül az alkalmazás-betöltődési idők leméréséhez: az egyik szoftver az Adobe Photoshop CS4, míg a másik az Adobe Premiere Pro CS4 volt. A szoftvereket ötször indítottuk el - minden egyes indítás után újraindítást végeztünk - így a Smart Response Technology számára volt elég idő, hogy gyorsítótárazza a szoftverek betöltődésekor szükséges fájlokat. A mérések szokásos átlagolása után az alábbi eredményeket kaptuk.

Ebben a feladatban már sokkal jobban muzsikált a Smart Response Technology-vel felvértezett két rendszer a pusztán csak SSD-re támaszkodó konfigurációhoz képest, de azért némi különbség még maradt, ahogy az sejthető is volt. A merevlemezzel szembeni előny egyértelmű, viszont az Enhanced és a Maximized mód között ezúttal sem sikerült jelentősebb különbséget kimutatni. Jó hír, hogy az SRT-re támaszkodó rendszerek az SSD-t alkalmazó PC-hez képest ebben a feladatban rendkívül jól szerepeltek: néhol szinte alig mértünk különbséget, amit pedig sikerült kimutatni, az a mindennapi életben egyáltalán nem minősül szignifikánsnak, szinte észre sem vehető, kivéve, ha kifejezetten ennek vizsgálata a cél.

Írás, másolás, szintetikus tesztek

Próbaképpen elvégeztünk pár egyéb tesztet is, de csak azt mutatták amit vártunk (káoszt), így a diagramba foglalástól eltekintenénk. Az SRT tesztelésekor például a szintetikus teszteknek azért nincs sok értelme, mert a legtöbb teszt a merevlemez ugyanazon részét használja a mérések elvégzéséhez. Ez azért gond, mert útközben az SRT az SSD-re tükrözi azokat a blokkokat és elkezd gyorsítani rajta, aminek eredményeképpen ami először lassú volt, másodjára már gyors lesz. Ugyanez a helyzet a fájlok másolásával: mivel a célterület jó eséllyel nincs becache-selve ezért semmi gyorsulást nem fogunk látni. Ha viszont többször is másolgatjuk ugyanazt az adatot, akkor az indító terület biztos az SSD-re kerül és csak azért gyorsul az egész, mert olvasni már onnan fog. Valós felhasználásban viszont ilyet nem igazán látunk, tehát kár lenne hamisan bemutatni az egészet.

Az írást azért nehéz tesztelni, mert viszonylag kevés tesztelhető dolog kerül az SSD-re, amire sűrűn írnánk is. Példák persze vannak arra, amikor jól jöhet a technológia (például Photoshop munkafájl), de ezeket nem nagyon lehet mérni. Amire számíthatunk azt már az előző oldalon leírtuk, Maximized módban némi sebességnövekedés, Enhancedben pedig jó esetben ugyanaz a sebesség írásra mintha csak a merevlemezt használnánk.

Ami viszont még nagyon fontos, az a megfelelő méretű SSD megválasztása. Az Intel 20GB-os megoldása olcsó alternatíva lehet, de ha valaki napi rendszerességgel használ nagy programokat, akkor azt fogja észrevenni, hogy a cache tartalma állandóan cserélődik így valami mindig hiányozni fog belőle, és az lassú lesz. Például néhány nagyobb Adobe program elindítása után a rendszerfájlok kikerülnek a cache-ből, így a következő bootolás olyan lesz, mintha ott se lenne az SSD. Éppen ezért fontos, hogy átgondoljuk mekkora meghajtóra lenne szükségünk. Aki csak netezik, office alkalmazásokat használ, cseveg, stb. az a 20GB-ból sem fog kifogyni, bármikor villámgyorsan indul majd neki a Word, de aki nagyobb szoftverekkel dolgozik már érezni fogja, hogy ez kevés. Az általunk használt 64GB persze mindenre elég, ekkora méretnél igazából viszont már azon érdemes gondolkozni, hogy nem lenne-e jobb SRT helyett a rendszert az SSD-re rakni.

Fogyasztás, vezérlők, hőmérséklet

Most pedig vissza egy kicsit az alaplaphoz. Ahogy azt a P67-es és H67-es alaplapoknál is tettük, úgy most is elvégeztük a szokásos teszteket, immár Virtu és SRT nélkül, hogy az alaplappal is foglalkozzunk egy kicsit, ha már nálunk járt. Első körben a konfigurációk fogyasztását vizsgáltuk meg, majd a SATA és USB vezérlők képességeit tettük próbára. Végül azt is megnéztük, hogy a PCH mennyire melegszik üresjáratban és komolyabb terhelés közben. 

Fogyasztás

Az egyes vezérlők képességei

A HDTune és HDTach alkalmazásokkal a SATA 3 Gbps-os, USB 2.0-s és USB 3.0-s vezérlők képességeit vizsgáltuk. Az egyes alaplapok vezérlői között nincsenek jelentősebb különbségek, ahogy az a lenti képekről is látszik.

[bold]SATA 3 Gbps

[/bold]

[bold]

USB 2.0

[/bold]

[bold]

USB 3.0

[/bold]

A PCH hőmérsékletének alakulása

A fogyasztás és a különböző vezérlők képességeinek tesztelése mellett a PCH (Platform Controller Hub) hőmérsékletét is mértük, mind üresjáratban, mind pedig komolyabb terhelés alkalmával.

A P8Z68-V Pro esetében hasonló hőfokokat mértünk, mint anno a P67 Extreme4-es ASRock alaplapnál, ami jó eredmény. Nem kell attól tartanunk, hogy nyáron megsül a PCH.

Végszó

A Z68-as lapkakészlet és az ASUS P8Z68-V Pro alaplapja egyaránt jól szerepeltek a teszt során. Az új lapkakészletben rejlő lehetőségek igen vonzóak. A Smart Response Technology átlagfelhasználói szemmel nézve áldás, ha nem dolgozunk olyan alkalmazásokkal, amelyek nagy gyorsítótár mozgást generálnak, pontosabban az adott SSD meghajtó adattároló kapacitásánál nagyobbat. Utóbbi esetben érdemesebb a rendszert eleve egy gyorsabb, felsőkategóriás SSD-re telepíteni, de mivel ez költséges móka még manapság is, így mindenképpen van létjogosultsága az SRT-nek. A tesztek alkalmával tárgyaltak miatt egy felsőkategóriás SSD-vel szemben természetesen nem versenyképes az SRT technológia, de ez nem is célja. El kell dönteni, mi a fontos, mennyit szánunk rá és már meg is van a válasz, hogy gyors SSD kell-e nekünk, vagy költséghatékonyabb megoldás. 

A Virtu technológia szintén hasznos, legyen szó a QuickSync használatáról, vagy akár az IGP és a videokártya közötti automatikus váltás lehetőségéről. Az i-mód energiatakarékos működést kínál, amely átlagfelhasználók számára mindenképpen jól jöhet, de ha valaki többkártyás rendszerben gondokodik, annak csak a d-mód jöhet szóba. Utóbbit is csak akkor kötelező használni, ha időként szeretnénk a QuickSync technológiában rejlő lehetőségeket is kihasználni, ellenkező esetben multi-GPU rendszereknél nincs igazán szükség Virtu-ra.

A Virtu alkalmazásából fakadó teljesítmény veszteségnél elmondhatjuk, hogy a LucidLogix korábbi marketing szövege bejött: i-módban elérhető a pusztán csak videokártyával üzemelő rendszer teljesítményének nagyjából 90%-a. Természetesen az idő előrehaladtával a Virtu is fejlődik és az optimalizációknak köszönhetően egyre zökkenőmentesebben, egyre kisebb teljesítménycsökkenés mellett használatjuk majd a technológiát. Ha minden játéknál csak maximum 10% körüli teljesítménycsökkenéssel kell majd számolni, akkor az már bőven jó lesz.

Maga a Z68-as lapkakészlet egyébként nem csak a Virtu és a Smart Response Technology miatt jó, hanem azért is, mert mint azt már a bevezetőben is írtuk, egyesíti a H67-es és P67-es lapkakészletek előnyeit. Az FDI linknek hála használható az integrált videó vezérlő, miközben nem kell lemondanunk a jobb tuningopciókról és a multi-GPU lehetőségéről sem.

De nem mindenhol igaz ez. A Gigabyte termékpalettájára például jellemző, hogy egyes (olcsóbb) Z68-as alaplapokon egyszerűen nincs videó kimenet, így azoknál a termékeknél az integrált VGA kihasználatlan marad. Vásárlás előtt mindenképpen érdemes ezt ellenőrizni, amennyiben mindenképpen szeretnénk az Intel HD Graphics videó vezérlőt is használatba venni, vagy akár akkor is, ha később biztosan szükségünk lesz a Virtu technológiára, méghozzá i-mód mellett. D-mód esetében nem létszükséglet az alaplapi videó kimenet, sőt, teljesen felesleges, hiszen nélküle is használhatjuk a QuickSync technológiát, amennyiben az cél. 

Az ASUS P8Z68-V Pro alaplapja összességében mind felszereltség, mind szolgáltatások, mind pedig működés tekintetében jól vizsgázott. Ajánlott plecsnit azért nem kap, mert még nincs összehasonlítási alapunk hozzá. A P67-es és H67-es tesztek alatt összeszedett tapasztalataink alapján viszont úgy gondoljuk a többi Z68-as alaplap ismerete nélkül is, hogy nem rossz vétel.

A tesztben szereplő ASUS P8Z68-V Pro alaplapot és az Intel Core i7-2600K processzort az ASUS magyarországi képviseletétől, a Kingston SSDNow V+100-as SSD meghajtót pedig a Ramiris Kft.-től kaptuk kölcsön, ezúton is köszönet értük![bold]

[/bold]