A nanostruktúrák létrehozására szolgáló létező módszerek meglehetősen korlázottak, ami a végeredményt illeti. Lézeres megoldásokkal csak 2 dimenziós szerkezeteket lehet egy felületbe karcolni ilyen méretekben, és bár additív technológiával 3D-s struktúrák is létrehozhatók, ez a folyamat nagyon lassú és nehézkes ebben a mérettartományban. Végül vannak módszerek arra is, hogy közvetlenül 3D nyomtassunk nanoobjektumokat, azonban nagyon szűk azon anyagok köre, amiből ez megvalósítható, ami a felhasználást is limitálja. Ráadásul ez a módszer csak olyan szerkezetnél működik, amelyek megtartják magukat, vagyis tömör tárgyakat lehet vele gyártani, de egymásba kapcsolódó láncszemeket vagy üreges dolgokat nem.

A probléma áthidalása érdekében az MIT szakértői Edward Boyden vezetésével egy olyan módszerhez nyúltak, amit ők maguk fejlesztettek ki pár évvel korábban az agyi szövetek nagyfelbontású leképezésére. Az expanziós mikroszkópia során a mintákat gyakorlatilag „felduzzasztják” egy, a pelenkákban is használt nedvszívó anyaggal, így a szövetek normál mikroszkóp alatt is tanulmányozhatók legyenek. Az akrilát nevű vegyületet sűrű térhálót alkotva képes a helyükön tartani a fehérjéket és a minta többi összetevőjét, és mivel jelentős vízmegkötő képességgel rendelkezik, víz jelenlétében a teljes térháló megduzzad. Ha ezt megfelelően kezelt biológiai szövetben teszi, a vizsgált minta minden irányban 4,5-szeresére nő anélkül, hogy struktúrája megváltozna.

Boydenék a nanostruktúrák előállítása érdekében ezt a folyamatot fordították meg, vagyis egy elve felduzzasztott keretre pakolták fel a leendő nanostruktúra elemeit, majd ezt összezsugorították, az egymás mellé kerülő elemekből pedig így összeállt a kívánt picinyke szerkezetet. Ehhez először is akrilátból megalkották a vázat, amelyet lézerrel aktiválható fluoreszcens molekulákkal egészítettek ki. Ezeket a molekulákat horgonyként használva a kívánt helyekre rögzítették annak a szerkezetnek az elemeit (DNS-darabokat, kvantumpontokat vagy arany nanorészecskéket), amelyet nanoméretekben elő akartak állítani.

Végül savat adtak a szerkezethez, amitől az akrilát váz tizedére zsugorodott minden irányban, a korábban erre elhelyezett elemekből pedig létrejött a tervezett, komplex szerkezetű nanostruktúra. Egy 1 köbmilliméteres állapotban összeállított objektumból ilyen ezzel az úgynevezettimplóziós (összeroppantásos) módszerrel50 nanométeres felbontású szerkezet gyártható, de a kutatók szerint a módszer finomításával ennél sokkal részletgazdagabb struktúrák is előállíthatók lehetnek a jövőben.