1. oldal
Bár a filozófiája középpontjába a kételkedést állító Descartes méltán foglalja el helyét a legnagyobb elmék között, az állatbarátok körében módfelett kétes hírnévnek örvend, sőt, a radikálisabb zöld szervezetek egyenesen átkozzák a nevét. Ennek oka, hogy a francia gondolkodó teljes meggyőződéssel vallotta, hogy egyedül az ember rendelkezik lélekkel és tudattal, ergo a többi faj képviselői csupán szerves automaták, amik semmit sem éreznek. Így meglátása szerint, ha egy kutya szomorúnak tűnik, vagy egy szamár panaszosan bőg, az egyszerű hibajelenség és nem áll mögötte tényleges érzelmi töltet.
Ez a nézet hosszú évszázadokon keresztül egyeduralkodónak számított és annak dacára, hogy az utilitarizmus atyja, Jeremy Bentham az 1800-as évek elején vehemensen támadta a barbár felfogást, még sok időnek kellett eltelnie, mire többé-kevésbé visszaszorult az az elképzelés, hogy kedvenceink érdemi törődést alig igénylő, hús-vér gépezetek lennének, akiket kedvünkre üthetünk-verhetünk. A pozitív folyamatok az eleinte egy szűk, gazdag csoport kikapcsolódását elősegítő, valamint tudományos érdeklődését kielégítő, majd a köznép egyik legkedveltebb szórakozásává váló állatkertek fejlődősénél is megfigyelhetőek. Kezdetben a nézőket elkápráztató páriákra nem várt más, mint rövid, de annál nyomorúságosabb fogság, mert élelmezésük gyakran hagyott maga után kívánnivalót, ketreceikben pedig rendszerint tíz lépést sem tudtak megtenni úgy, hogy ne ütközzenek acélrácsokba. Ám miután az 1890-es években a mai napig működő, patinás Hagenbeck menazsériában egy forradalmi ötletet alkalmazva inkább a sáncárkokkal választották el a vadaktól a látogatókat, sorsukban lassú, ám annál örömtelibb változás állt be, ami nem kis részben az efféle intézmények megváltozott szerepének is köszönhető.
Korunk állatkertjei ugyanis optimális esetben többek, mint pihentető közösségi élményt nyújtó, illetve a különféle fajok jellegzetességeit bemutató parkok, hiszen javuknál nem kizárólag az a cél, hogy látogatók kigyönyörködjék magukat és új ismeretekre tegyenek szert. Az üzemeltetők legalább ilyen fontos küldetésüknek tekintik, hogy a vendégek ne csak csodálják, hanem megszeressék az állatokat, és ha az adott létesítmény anyagi helyzete lehetővé teszi, gyakran megesik, hogy elkötelezett gondozók hadai biztosítják a kihalás szélén álló, vagy veszélyeztetett fajok túlélését. Nélkülük sajnos a vadonban nehéz helyzetben lévő, hosszú távon csoda nélkül biztos pusztulásra ítélt Puerto Ricó-i amazont és az amuri leopárdot a jövő generációi mindössze a történelemkönyvek lapjairól ismerhetnék, a bongóról, az arany oroszlánmajmocskáról vagy a nemzetközi összefogással megmentett arab bejzáról nem is beszélve.
A 2001-ben útjára indult Zoo Tycoon sorozat legutóbbi, 2013-ban megjelent felvonásának Ultimate Animal Collection alcímmel piacra dobott remake-jében mi magunk is kipróbálhatjuk, hogy vajon milyen sikerrel tudnánk megfelelni a modern közönség elvárásainak. Lássuk hát a medvét - és sorban utána a többi bundás, tollas és pikkelyes jószágot!
2. oldal
A játékban három kampány, egy nevéhez méltóan képességeinket egyre komolyabb és komolyabb kihívásokkal próbára tevő, Challenge-nek keresztelt opció, illetve az elmaradhatatlan, gyakorlásnak ideális homokozó-mód közül választhatjuk ki a legszimpatikusabbat, utóbbit leszámítva a játékmenet központi eleme minden esetben az, hogy igazgatóként egyensúlyba tudjuk hozni a nemes eszméket és a gazdasági realitásokat. Parkunk ugyanis a legújabb trendeknek megfelelően nem csupán egy hely, ahol kellemesen el lehet tölteni egy vasárnap délutánt, hanem egyfajta menhely és rezervátum, melynél elsődleges szempont, hogy az állatok jólétének biztosítása mellett felkészítsük őket a szabadban való életre, illetve egy jól átgondolt tenyészprogrammal növeljük a ritkább, emberi beavatkozás nélkül pár esztendőn belül nyom nélkül eltűnő állomány számát.
Ez roppant nemes célkitűzés, ám hamar rájöhetünk, hogy hiába buzog bennünk Gerald Durrell, Jacques Cousteau és Dian Fossey eltitkolt szerelemgyermekének az elszántsága, az „előbb a has, aztán a morál” örök igazsága itt is érvényes. Embereink bármennyire is szeretik a munkájukat, elvárják, hogy a fizetésüket óraműszerű pontossággal megkapják és üres zsebbel nem tudnak lelkesedni a csillogó szemű koalákért és tündéri madárkákért. Hasonlóképpen az új kifutókat felhúzó alvállalkozók is régimódi dolláralapú elszámolás hívei, ezért hiába tartunk nekik hosszas szónoklatot arról, hogy a kiváló életkilátásokkal rendelkező alpakkák hátralévő napjaik során egy percre sem felejtik el a kedvességüket, egy kapavágást sem ejtenek, ha nincsen rá fedezet. Mindez súlyos probléma, mert új attrakciók nélkül nem tudunk fejlődni, és miután számos ritka vad, illetve épülettípus kizárólag akkor érhető el, ha elég magas a reputációnk, elemi érdekünk, hogy bővítsük a kínálatot.
A legfontosabb tehát, hogy nyereséget termeljünk, mégpedig lehetőleg úgy, hogy vendégeinkben fel se merüljön, hogy két lábon járó bugyellárisoknak tartjuk őket. Okosan meg kell hát terveznünk, hogy mibe kerüljön egy jegy, valamint, hogy a szuveníreket és a különféle ételeket, illetve italokat mennyiért is adjuk, ráadásul, ha akarjuk, ha nem, vigyázó szemeinket ajánlott a nép kívánságaira vetnünk. Hiszen, ha az oroszlánok népszerűek, de nálunk még egy koszlott cirmos sincsen, nem hogy a szavannák királyának egy életerős példánya, akkor drasztikusan visszaeshet a látogatószám. Ám, ha engedünk a tömegnek, különféle, hasznosabbnál hasznosabb ideiglenes bónuszokat zsebelhetünk be, sőt, a kampányoknál egyenesen alapfeltétel, hogy bizonyos feladatokat teljesítsünk. A többi esetben viszont elmorfondírozhatunk azon, hogy megéri-e úgy ugranunk, ahogy a publikum fütyül, mivel megeshet, hogy egy új beruházás elhalasztásával kevesebbet vesztünk, mint amennyibe az adott projekt hosszú távon kerülne.
Érdemes hát megtalálnunk az arany középutat, mert ellenkező esetben vagy egy közutálatnak örvendő, lelketlen turistacsapda, vagy egy a lőtéri kutya által sem ismert, már rövidtávon is bezárásra ítélt kóceráj urai leszünk, ahol a jegyszedő annyira elszokik az emberek látványától, hogy egy négy főből álló csoport láttán szívrohamot kap az izgatottságtól.
3. oldal
A Frontier Developments és az Asobo Studio munkájának gyümölcse tehát az első pár óra tapasztalata alapján hiba nélkül hozza a műfajtól elvárható kötelezőt. Utána viszont közel lehetetlen nem észrevenni, hogy az efféle címek savát-borsát jelentő, komplex helyzetek és trükkösebb szituációk jóformán teljesen hiányoznak a programból. Ergo, ha sikerrel elsajátítjuk az alapokat, akkor onnantól kezdve nagyon keményen és tudatosan tennünk kell azért, hogy csődbe vigyük a vállalkozásunkat, ami jócskán aláássa a játékélményt.
Ez pedig igencsak meglepő, mivel a fejlesztők éles kontrasztként iszonytató energiákat öltek abba, hogy a lehető legváltozatosabb mellékfeladatokkal és apróságokkal színesítsék művüket. Amellett, hogy egyebek mellett kedvünkre száguldozhatunk egy homokfutóval ha akarjuk, az állatokkal is foglalkozhatunk. Miután a némileg rajzfilmes beütésű grafika határozottan kellemes, sokadjára sem lehet megunni, amikor egy gigászi elefánt elfogadja a számára felkínált banánt, és a gyümölcs egyetlen harapással eltűnik a behemót szájában, de a koszosabb állatok mosdatása, vagy a fauna szelídebb tagjainak simogatása hasonlóképpen mókás, még ha nem is túl produktív időtöltés. Az pedig, hogy az állatokról megannyi, érdekes információt tudhatunk meg az enciklopédiából, csak a hab a tortán.
Összességében a Zoo Tycoon: Ultimate Animal Collection egy vitán felül bájos, ám erősen lebutított menedzserszimulátor, aminél kissé paradox módon nem annyira a napi gondok legyűrése, hanem a minijátékokkal való rekreáció és az olvasgatás jelenti a fő vonzerőt. Ezért amennyiben mindeddig nem mertünk belevágni a kategória egy csavarosabb képviselőjébe, vagy lazítanánk két komolyabb cím között, akkor némileg borsos ára ellenére ideális választás. Ugyanakkor, ha a lámák abajgatásának szívmelengető lehetőségénél többre tartjuk a kihívásokat, jobban járunk, ha inkább a Planet Coasteregy kópiájába ruházunk be. A viszonylag magas pontszám oka, hogy egyszerűsége és vidám atmoszférája miatt a 10-12 éves korosztálynak is bátran ajánlható, ami a műfajnál ritkaságszámba megy, így ha a szülők hajlandók kicsit lejjebb adni az igényeiket, az egész család érdemben részt vehet egy közösen üzemeltetett állatkert napi ügyeinek intézésében, ráadásul a csemeték szó szerint játszva szedhetnek fel új ismereteket.
