• Halottakat a temetőből visszahozni szigorúan tilos!

Himmler Raszputyinja

Bár Karl Maria Wiligutot környezete az Osztrák–Magyar Monarchia egy tizenkettő egy tucat tisztjének könyvelte el, ő meg volt győződve arról, hogy egy összeesküvők által feledésre ítéltetett vallás megmentője. Emellett barátai előtt azt a vélekedését sem rejtette véka alá, hogy ősi tanítók leszármazottja, és hozzáfér a germán nép genetikai memóriájához. Azaz gyakorlatilag a korábbi generációk felhalmozott bölcsességének megfellebbezhetetlen hordozója. Mint ahogy azt is hajlamos volt órákig fejtegetni, hogy a keresztények lényegében ellopták az ónémet istenség, Krist alakját, hogy létrehozzák belőle a maguk Krisztusát.

Nézetei kezdetben nem sok vizet zavartak. A többséget nem hozták lázba az ex-hadnagy eszmefuttatásai, és ő eleinte nem is panaszkodott emiatt. Ám ahogy teltek-múltak az évek, az ártalmatlannak induló bolondéria egyre inkább elhatalmasodott az életét az okkultizmusnak szentelő, nyugdíjas veteránon. A rokonai és haragosai meggyilkolásával fenyegetőző mániákus öles léptekkel távolodott a valóságtól, ezért az őt agresszivitása dacára féltő szerettei  elmegyógyintézetbe csukatták.

A skizofréniával és megalomániával kezelt, önjelölt mágus 1924-től 1927-ig egy szanatórium ápoltjaként tengődött, de a kezelés nem sokat használt. Ugyan gondnokság alá helyezték, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy 1932-ben búcsút intsen a családjának, és ott folytassa, ahol abbahagyta. Tántoríthatatlanságát siker koronázta: az ezoterikus tanok iránt hallatlanul érdeklődő Heinrich Himmlert egy találkozón olyannyira lenyűgözte egy előadásával, hogy a kegyeibe fogadta. A hosszú évek mellőzöttségétől megkeseredett, de most befolyáshoz, pénzhez és ranghoz jutó Wiligut nem késlekedett: nekigyürkőzött, hogy megszolgálja a belé vetett bizalmat.

Egyre-másra állt elő bombasztikusabbnál bombasztikusabb „felfedezéseivel”, és a badarságai ellen tiltakozó történészeknek vagy a rivális miszticistáknak nem volt irgalom. Vagy behódoltak az irminizmusnak nevezett hitnek, vagy szerencsések voltak, ha nemezisük csupán az egzisztenciájukat zúzta porrá, és nem egy koncentrációs táborban lelték halálukat. A részben Guido von List-től lopott, részben saját kútfőből merített szimbólumokra építő rúna ABC-t kiötlő ködlovagot azonban utolérték múltja árnyai. Az SS birodalmi vezetője 1938 novemberében ébredt rá, hogy tanácsadója egy tébolydából szabadult, segítségre szoruló, beteg nyomorult, és 1939-ben szélnek eresztette a hetvenharmadik évét taposó aggastyánt. Wiligut innentől kezdve a partvonalra szorult, és 1946. január 3-án obskúrus különcként múlt ki a világból – ám zagyvaságai túlélték. Ma is aluljárókban árult „ismeretterjesztő” könyvek ezrei foglalkoznak tévképzeteivel, és szélsőjobboldali csoportok tűzik zászlajaikra fantazmagóriáit.

Ördög vigye!

Ennek tükrében nem csoda, hogy a nemzetiszocialisták a természetfelettihez fűződő viszonyáról kismillió pletyka kering. Ahogy az sem igazán meghökkentő, hogy a szórakoztatóipar prominensei is sűrűn nyúlnak ehhez a témához. A Rebellionnál először 2013-ban játszottak el azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha anno a nácik fekete mágia mozgatta élőholtakkal duzzasztják fel hadaikat. Bátorságuk meghozta a gyümölcsét: a Sniper Elite széria spin-offjaként piacra dobott Zombie Army sorozat 2020-ra tetralógiává bővült.

Az új epizód nem sokkal az előző után veszi fel a fonalat. Hitlert a pokol egyik bugyrának kénköves mélyére taszították, de ez a vérrel-verítékkel kivívott diadal nem változtatott a háború kimenetelén. A kárhozottak még mindig a rohadó húst elborító férgekként nyüzsögnek a bolygón, és a szövetségesek egyre nagyobb területeket kénytelenek feladni, mert áradatuk feltartóztathatatlan.

Ez tragikus hír, és a maroknyi kevesek esélyeit tovább csökkenti, hogy a diktátor a Sátán birodalmában sem nyugszik. Parancsára gigászi, megmételyezett elátkozottak tízezreit a frontvonalba teleportáló tornyok nőnek ki a semmiből Olaszországban, illetve Horvátországban. Mi a megmaradt profik egyikét alakítjuk, és feladatunk világos. Meg kell szabadulnunk a monumentális bástyáktól, és a horogkeresztes martalócok lelketlen ura sem kerülheti el a sorsát. Ez persze nem ígérkezik fáklyásmenetnek – hiszen a hullák gúnyosan kikacagják fizika és a biológia törvényeit. Ha egyszerűen telepumpáljuk őket ólommal, előbb-utóbb összeesnek, ám száz százalék, hogy nem sokkal később felkászálódnak, és újfent a torkunknak ugranak.

Totális pusztításra kell hát törekednünk. A fejlövés örök favorit, és a test felismerhetetlenné csonkolása, felrobbantása, kettévágása vagy felgyújtása is okos ötlet, az agyat kiégető elektromosság alkalmazását nem is említve. Ergo, mivel a diszkrét lopakodás százból kilencvenkilenc esetben nem opció, és rosszakaróink elvétve lövöldöznek, a fősodorral szemben itt egy rakétavető, vagy egy stukker nem ér kevesebbet egy távcsöves flintánál. Pláne, mert ahogy az lenni szokott, a szabvány szörnyetegeken túl más-más taktikát igénylő ocsmányságokkal is tengelyt akaszthatunk. Sisakos-páncélos gigászok, falkamentalitású, mozgékony bestiák, hörögve röhögő kamikazék és félig organikus, önvezető tank-aberrációk: fel kell kötnünk azt a bizonyos alsóneműt, ha meg óhajtjuk élni a holnapot.

Fel! Támadunk!

Vagyis első blikkre annyi sanszunk van, mint Szálasinak a főtárgyaláson, de nem hiába tartozunk a sereg krémjéhez. Legfontosabb aduászunk, hogy a nyavalyások fürge-akkurátus jobblétre szenderítésével aktiválható fogásokkal ritkíthatjuk meg légióikat. A pisztolyforgatásra esküvők hihetetlen precizitással tizedelhetik meg a rájuk rontókat, míg a gyorstüzelőket és sörétes puskákat preferálók lelassíthatják az időt, hogy eget-földet megrengető mészárlással csillapítsák a dühüket.

A mesterlövészek sem maradnak ki a jóból: ők egy speciális, területre ható, és a legedzettebb acélvérten is rést ütő, precíz támadással oszthatják az áldást. Ezek mellett egy lassan feltöltődő, irtóztató sebeket okozó közelharci manőverrel, és egy bevetésekor munícióval-gyógyulással jutalmazó kivégzéssel is arathatunk. Természetesen a kötelező RPG-elemek sem hiányoznak. Gyilokszerszámaink és a hősünk szájunk ízéhez igazításban jó szolgálatot tevő perkjeink fejleszthetőek. Fizikai edzettség, megnövelt tárkapacitás, energiaszívó vámpír-távcső, vagy a Nagy Kaszást is meghátrálásra késztető makacsság: garantált, hogy találunk egy-két kedvünkre való fortélyt vagy kiegészítőt.

Bámulatos, hogy az egyes pályák elején lecserélhető, markánsan eltérő fegyvereknek, praktikáknak, és a bőséges lénykínálatnak hála, nincs két egyforma adok-kapok. Az egyik pillanatban bemelegítésként száz-százötven közkatonát likvidálunk aknákkal és hű mordályunkkal. Aztán mikor egy szteroidokon és amfetaminon felnevelt, lángszórós rohamosztagos óriás száguld felénk, futásnak eredünk, hogy üldözőnket egy botlózsinóros áramcsapdához csaljuk. Ám ez kevés az üdvösséghez, így előkapjuk a géppisztolyunk, és szélsebes tempóban megsorozzuk. A kreatúra szétnyílt koponyával hanyatlik a földre, de nem pihenhetünk meg.

Folytatásként egy olyan, körfűrészes mutánst trafálunk telibe fel egy páncélököllel, aminek a Terminátor is kezit csókolommal köszönne, ha ki merné nyitni a fémpofáját. Majd egy dinamittal megpakolt futóbolondokat megidéző tiszt tűnik fel a homályból, és mivel mindenből kifogytunk, legfeljebb cifra káromkodásokkal nyilváníthatjuk ki a nemtetszésünk. Nincs mese. A nemrég kiiktatott, piromániás behemót teteméhez iszkolunk, felkapjuk meglepően nagy hatótávú játékszerét, és bizarr grillpartit rendezünk. Utána záróakkordként eldobjuk a kiürült, dög nehéz készséget, a bőrkabátos lidérchez futunk, és egy egyetlen mozdulattal kitépjük a mellkasából az éjfekete, ocsmányul lüktető izomcsomót. Ám az is megesik, hogy gépágyúval aprítjuk húspéppé a dögöket, egy ormótlan alkatrészt cipelve revolverünkkel vitézkedünk, vagy egy ide-oda ugráló, alattomos orgyilkos hozza ránk a frászt.

Síri csend és hullaszag

Alapvetően tehát elégedettek lehetünk az oxfordi brigád fáradozásainak gyümölcsével, mert akár három barátunkkal együtt is akcióba lendülhetünk, ráadásul hetente frissülő kihívásokkal és egy könnyed hordamóddal is elszórakozhatunk. De ez sajnos nem jelenti azt, hogy az alkotók egy felülmúlhatatlan-megismételhetetlen klasszikussal örvendeztették meg a közönséget. A legfőbb probléma az, hogy hiába torokszorítóak az ütközetnek is beillő hentorgiák, az amúgy hangulatos pályák technikai értelemben véve a kétségbeejtően lapos és a hajmeresztően koncepciótlan között ingadoznak. Azaz a horrorfilmekkel vetekedő látványvilág sem feledteti azt, hogy döntően egy minimálisan interaktív, elágazások nélküli csőben haladunk, és rengeteg az oktatandóan hitvány, fapados aréna.

Olajos hordókat, gázpalackokat és pár, üdítő kivételt leszámítva alig van nyoma az élményt teljessé tevő extráknak. Ahogy falakkal, fedezékekkel és hasonló elemekkel sem sűrűn trükközhetünk. Emiatt a kisebb dózisban kifejezetten kellemes TPS nagyobb adagokban óhatatlanul monotonná válik, és a felszabadult öldöklés helyét méla unalom veszi át. Arról nem is beszélve, hogy ez a furcsa kettősség a program újrajátszhatósági értékének sem tesz jót. Holott több praktika vagy modifikáció megnyitásához magas szintet kell elérnünk, és az előbbiek erősítésének feltétele, hogy egyre izzasztóbb próbatételekkel bizonyítsuk a rátermettségünk.

Ám sajnos zéró motivációnk van arra, hogy mindent begyűjtsünk – és a cselekmény sem sokat javít az összképen. A félreértéseket elkerülendő: nem az irodalmi értékű, mély-magvas karakterábrázolással megspékelt sztori hiánya a gond. Hanem az, hogy a készítők nem tudtak eldönteni, hogy a komor, enyhén gótikus vonulathoz, vagy a sztorit poénra vevő, paródiába hajló megközelítéshez tartsák maguk. Ezért a végeredmény egy olcsó blődliket vetítő kábelcsatornákon is csak hajnali negyed háromkor leadható, hitvány B-filmre hajaz, és inkább árt, mint használ. Messze akkor járunk el a legbölcsebben, ha nem pazaroljuk az időnk az átvezető animációkkal, és mit sem törődünk a narratívával.

Ha pedig ezekhez a gyengeségekhez a tárgyakat bicskanyitogatóan pontatlanul érzékelő, és egy komolyabb vérfürdőnél stroke-ig frusztráló irányítást is hozzávesszük, durva túlzásnak hat az ötven eurós ár. Mivel kabaréba illik, hogy két, egymástól másfél lépésre lévő szerkezetnél néha breaktáncosokat idéző mozdulatokkal kell ide-oda vonaglanunk, hogy magunkhoz szólíthassuk a kinézettet.

Verdikt

A Zombie Army 4 egy ígéretes ötlet jó, azonban messze nem kiemelkedő vagy tökéletes, és némiképp túlárazott kidolgozása. Ha egy kis változatosságra vágyunk két Left 4 Dead vagy No More Room in Hell meccs között, bátran tehetünk vele egy próbát, nem lesz okunk panaszra. De biztos, hogy a kurta kitérőt követően hamar vissza fogunk térni jóval nívósabb favoritunkhoz.