A játékújságíró kisöpri ószövetségi prófétára emlékeztető szakállából a nemrég elfogyasztott rizskoch maradványait, és megfogadja, hogy holnaptól egészségesebben étkezik. Elmosogatja a tányért, majd leül a számítógépe elé, nagy levegőt vesz, halk, de hosszan tartó sóhajtással kifújja, aztán nekikezd a napi penzum esti részének.
Egy humoros FPS kerül terítékre, a Zombeer, amiben a bizarr világban élő főhős legfőbb célja, hogy az emberevő élőholtak támadásai ellenére is minél többet bulizzon. Ám egy baljós estén véget ér az idill. A barátnője sehol, őt pedig álmában megharapták, így ha nem iszik folyamatosan sört, idővel átváltozik. Persze ha túl sokat néz a pohár fenekére, akkor meg az alkohol romboló hatásába pusztul bele. Minden adva van egy elborult, abszurd kalandhoz, ami a rekeszizmok mellett a reflexeket is próbára teszi.
A játékújságíró rákattint a játék ikonjára, és beleveti magát a mókába (legalábbis még azt hiszi, hogy abba). Kezdeti lelkesedése nagyjából a huszadik percig tart. Egy órával később áramszünetben reménykedik, újabb negyedóra elteltével erőnek erejével marad csak meg a székén, a finálé előtt nem sokkal pedig belül teljesen halott.
Miközben pályaszakaszról pályaszakaszra halad, számos fontosabb, és nagyobb lelki és szellemi kielégülést hozó elfoglaltság jut az eszébe. Zoknipárosítás. A Hold cél nélküli ugatása. Hirtelen felindulásból elmélyedni a kései bolgár romantikus költészet népi ágában. A saját lábának lerágása. A lakásból kiirthatatlan fáraóhangyákkal való telepatikus kapcsolatfelvétel, ami ha sikerül, akkor lehet, hogy rá tudná venni a dögöket, hogy szálljanak be a rezsibe egy szerényebb összeggel, vagy tanuljanak be pár kunsztot, és saját, jól fizető Youtube-csatornájuk lehet. Lángoló karikákon átugró rovarok. Lehetne nekik kis papírcsákót hajtogatni, nagyon picikét persze, meg aranyos mini-monoklit készíteni, és akkor a Hajmási Péter, Hajmási Pál, vagy a kánkán dallamára hordhatnák a morzsákat. Kétszázmillió néző és dollárhegyek.
A játékújságíró lekever magának két pofont. Munka van. Mivel nem akarja feladni elveit, becsülettel végigviszi a programot. Amikor a befejezéshez ér, olyasfajta megkönnyebbülés vesz rajta erőt, mint amikor az ember rémálomból ébred, és apránként rájön, hogy bármennyire is valószínűnek tűnt két perccel korábban, hogy bajor népviseletbe öltözött arapapagájok lefűrészelik az alkarját egy gombóc mentafagylalttal, mindössze annyi történt, hogy szunyókálás közben rosszul fordult, és elzsibbadt a keze.
A játékújságíró kis szünetet tart, dupla adag rizskoch-kal, mert megérdemli. Holnaptól kezdve sportol. Gyümölcsök, zöldségek, és semmi zsíros cupák, meg rafináltul megfűszerezett, hizlaló, koleszterin-dús hús. Hal. Az egészséges. Tizenegy órakor veti magát bele megint a munkába. Ha kicsit összekapja magát, kettőre végez, és akkor még lefekvés meg tud nézni egy filmet. Ám, ahogy telik az idő, egyre biztosabb benne, hogy bajban van. Ha inna alkoholt, most berúgna, ha pedig dohányozna, gyors egymásutánban elszívna hat-nyolc szálat. De ő nem rombolja a testét ilyesmivel. Nem jönnek a szavak. A Zombeer ugyanis egyike azon programoknak, amikről, ahogy mondani szokta, nem cikket, hanem hibajegyzéket lehet csak írni. Az irányítás csapnivaló. A grafika elavult és csúnya. A nagymellű, kisminkelt zombik komoly kérdéseket vetnek fel a készítők szexuális irányultságát illetően, mint ahogy az is, hogy egy dildó a közelharci fegyver.
A húzóelemnek szánt humor véletlenszerű gegekből, kínos szójátékokból, és sikerjátékok kontextus nélküli paródiából áll. Plusz vizuális poénokból, amik speedoban táncoló vagy úszkáló, esetleg magassarkúban szerencsétlenkedő zombik formájában mutatkoznak.
Ezen kellene kacagni. Ráadásul mindezért tíz eurót kérnek, úgy, hogy átvezető videókkal, pár elhalálozással, és egy negyed órás szünettel sem tart tovább két és fél óránál. Bár - fut át a játékújságíró agyán - ez inkább pozitívum. Hogyan lehet ezt igényesen megfogalmazni? Hiszen egy jó kritikának esztétikai élményt is kell jelentenie, de mi vicceset, vagy frappánsat lehet írni egy olyan játékról, aminek az a legfőbb érdeme, hogy. A játékújságíró nem tudja befejezni a mondatot. Nincs neki olyan. Valahol sajnálja a készítőket. A lelke mélyén érzi, hogy a spanyol stúdió tagjai nem akartak rosszat, tényleg hittek az alkotásuk sikerében, és az a cél lebegett a szemük előtt, hogy valami olyannal ajándékozzák meg a játékosokat, ami pár órára elfeledteti velük a mindennapok gondjait. Ezért nem is tud rájuk istenigazából haragudni. Ám más a szándék, és más a végeredmény.
A játékújságíró dilemma előtt áll. Nincs kétsége arról, hogy össze tudna valamit dobni, ami nem is sikerülne rosszul, és még a Nagymenőket is meg tudná utána nézni, mielőtt lefekszik. Isten áldja a krónikus álmatlanságot, korlátlan szabadidőt biztosít az embernek. El is dönti, milyen lesz a cikk felépítése. Egy messziről indító, humoros bevezetővel kezd. Valahogy összeköti a Római Birodalom bukását, vagy az őssejtkutatást a játékkal. Aztán jön pár tréfásan nyakatekert mondat, a végén pedig egy szigorú hangvételű végkövetkeztetéssel zár. Rutinmunka. Igen ám, de míg a mérleg egyik serpenyőjében Joe Pesci, Robert DeNiro, és Ray Liotta hever, a másikban ott fekszik a szakmai büszkeség, ami némileg nagyobb súllyal esik latba, mint az, hogy Pesci embereket ver hülyére, és lő agyon. Egy különlegesen rossz játék ennél többet érdemel.
A játékújságírónál nincs ebben a pillanatban magányosabb ember. Ennyit a kora hajnali tervekről. Erőt vesz magán, és megírja a kritikát. Munkája végeztével ismét az órára néz. Hajnali négy. Ha egy rövidebb filmet választ, az még belefér. Ráadásul határozottan úgy emlékszik, hogy maradt még egy kis rizskoch. Sőt, a tepsiben mintha egy helyes kis oldalas is árválkodna, ha nem csalta meg a szeme. Persze, majd holnap lemozogja, már ki is nézte a szobabiciklit a Vaterán, áprilisra le fog adni tíz kilót, mert ez nem állapot.
Értékelés: 2/10
Platformok: PS3, PC
Tesztplatform: PC
