„A selfjegek kritikus elemei az antarktiszi gleccserrendszernek” – mondja Rick Aster, a Coloradói Állami Egyetem kutatója, a vizsgálat egyik résztvevője. A selfjégnek partról az óceánba nyúló jégnyelveket nevezik, amelyek sajátos összeköttetést jelentenek a parti jég és a víz között. A selfek stabilitásának megítélése az utóbbi évek vizsgálatai alapján kulcsfontosságú például annak előre jelzésében, hogy mennyivel emelkedik az óceán szintje a következő években, hiszen egy-egy ilyen nyelv összeomlásával szignifikáns mennyiségű jég kerül a vízbe.
Az új felfedezés pedig jelentősen megkönnyítheti a selfek monitorozását. A szakértők véletlenül detektálták a jég hangjait, amikor szeizmikus műszerekkel vizsgálódtak a félmillió négyzetkilométeres Ross-selfen. A mérésekkel elsősorban a földkérget és a köpenyt akarták vizsgálni a jég alatt, amikor furcsa anomáliákat vettek észre a mért adatokban. A közelebbi vizsgálatokból aztán az derült ki, hogy a legfelső, pár méter vastag tömör hórétegben, a firnben magas frekvenciájú szeizmikus hullámok észlelhetők.
A hullámokat, mint kiderült, a self felszínét érő szél kelti, folyamatos búgást generálva. Bár ezeket hangokat már a világ más pontjain is detektálták, a kutatóknak most először sikerült megmutatniuk, hogy azok minősége a környezeti változásokra reagálva módosul. Így a szél erősödésével, az évszakok változásával és a szokatlan hőmérsékleti változásokkal is változik a frekvencia, és a változás mértékéből következtetni lehet a firnrétegek tartósságára, és ennek alapján a self stabilitására is.
2016 januárjában például szokatlanul meleg volt a régióban, és a hőmérséklet fagypont fölé emelkedett. A hó és a jég olvadni kezdett, aminek hatására a hullámok frekvenciája csökkent. Amikor aztán újra lehűlt a levegő, a self zenéje nem állt vissza előző állapotába: a firn vastagsága és szerkezete megváltozott, így annak hangjai is tartósan módosultak.
A szakértők szerint éppen ezért érdemes lenne a világ minél több pontján monitorozni a selfek hangjait, hiszen ezekből kellő mennyiségű adat összegyűjtése után előre jelezhető lehet a jég viselkedése. A kutatók azt remélik, hogy a módszerrel később repedéseket és üregeket is azonosítani tudnak majd a selfeken, amelyek megelőzik a nagyobb töréseket.
Ahogy Julien Chaput, a Texasi Egyetem kutatója elmondta, bár a sarkvidéki régiók viselkedése kulcsfontosságú a bolygó éghajlatának alakulásában, ezek változásainak monitorozása és modellezése egyelőre messze nem kielégítő. Erre jó példa, hogy a 3250 négyzetméteres Larsen B-selfjég 2002-es összeomlását senki sem látta előre, pedig lokálisan biztosan voltak jelei a katasztrófának. Chaput szerint már egy-egy szeizmométer elhelyezésével is kritikus információkat lehetne megtudni a felszíni jégrétegek állapotának változásairól, amelyek mind segíthetnek megérteni, hogy milyen fizikai folyamatok vezetnek a hasonló összeomlásokhoz.
