Deus Vult

A kenyerét ácsként és tetőfedőként kereső, ötvenegy éves Gary Brooks Faulkner nem hagyta, hogy hetedrangú apróságok kizökkentsék a nyugalmából. Így amikor az elmondása szerint a Jóisten azzal bízta meg, hogy hívő keresztényként ölje meg Oszama bin Ladent és fő cinkosait, nem hozta fel olcsó kifogásnak, hogy súlyos vesebetegsége miatt háromnaponta dialízisre kellene járnia. Azzal sem próbált meg érvelni, hogy az építőiparban töltött évei alatt viszonylag ritkán kellett levadásznia nemzetközi terrorszervezetek irányítóit. Ehelyett csöndes, beletörődő nyugalommal fogadta az égből jövő kinyilatkoztatást, és kisvártatva készen is volt a terve. Első körben mérhetetlen ravaszságról tévén tanúbizonyságot, szakállat növesztett. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy némi arcszőrzettel annak ellenére is tálib harcosnak fogják nézni Pakisztánban, hogy egyrészt egy mukkot sem értett a helyi nyelveken, másrészt sehova sem ment kedvenc keresztény szöveggyűjteménye nélkül. Ezután útra kelt, hogy egy ki tudja honnan szerzett karddal, tőrrel, pisztollyal és egy éjjellátó-készülékkel felszerelkezve a Chitral környéki hegyek között tébláboljon, abban reménykedve, hogy az Úr el fogja vezetni kijelölt célpontjaihoz.

Szerencséjére banditák, elvetemült tömeggyilkosok, vagy a helyi kandi kamera stábja helyett a döbbenettől kisebb sokkot kapó rendőrök találtak rá először. A nap mint nap az életüket kockáztató szakemberek mérhetetlen empátiáról téve tanúbizonyságot, annak dacára sem lőtték szitává a kéretlen jövevényt, hogy az akadályoztatása esetén vérfürdővel fenyegetőzött. Inkább addig beszéltek a lelkére míg meg nem adta magát, aztán kihallgatása alatt többször is leellenőrizték, hogy nem értik-e félre az önjelölt igazságosztó vallomását. Majd mihelyst kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy foglyuk tényleg arra készült, hogy egyszemélyes csapásmérő kommandóként átvitt és tényleges értelemben is lefejezze az al-Kaida csúcsvezetőségét, röhögőgörcsük csillapodtával kiutasították az országból.

Posztmodern, hát hogyne

Faulkner vakmerősége könnyen vegytiszta tébolynak tűnhet, ám a közelében sincs a YIIK: A Postmodern RPG tető alá hozatalának totális, a tényeket nagystílűen ignoráló, őserejű eszelősségének. Elvégre, itt nem egy magányos fanatikus eleve bukásra ítélt lázálmáról, hanem több, hónapokon keresztül együtt dolgozó szakember munkájának józan ésszel felfoghatatlan végeredményéről van szó. Hiszen elvileg egy, címéhez méltóan a műfaj elcsépelt sablonjai elé görbe tükröt tartó, egyben a kötelező elemeket nem csekély iróniával újragondoló-felforgató szerepjátékot kéne kapnunk a pénzünkért.

Gyakorlatilag viszont ennek semmi nyoma. Egy, a humort, vagy a szellemességet szürreális elemekkel pótló, és ezzel egy felületes pillantásra eredetinek tűnő, de kissé alaposabban megvizsgálva a kitaposott útról egy centire sem letérő alkotásba vethetjük bele magunk.

Erről már az első fejezet során meggyőződhetünk. Egy amerikai kisvárosban járunk, 1999 vége felé. A fórumok fénykorukat élik, virágoznak a videotékák, a kikapcsolódni vágyók arcade-játéktermekben ütik agyon az idejüket. Továbbá, milliók rettegnek attól, hogy a kétezredik esztendő beköszöntével a számítógépekre épülő civilizáció hurrikánba kitett kártyavárként fog összeomlani.

Főhősünk, a magát minimum az univerzum második legintelligensebb élőlényének tartó, frissdiplomás bölcsész, Alex épp bevásárolni indul, ám egy komisz macska ellopja a nála lévő listát. Felkerekedik hát, hogy visszaszerezze jogos tulajdonát, de kutakodása nem várt végeredményt hoz. Egy szörnyetegekkel és szabadkőműves-szimbólumokkal teli dimenzióba jut, ahol megismer egy, a lángoló, vagy másképpen extrém külsejű helyiekkel szemben átlagosan kinéző, ellenben furcsán viselkedő lányt.

Ám kapcsolatuk hamar véget ér, mivel a hölgyeményt elragadja egy falkányi, az Európában kevésbé ismert Earthbound csillagembereihez hasonló, földöntúli entitás. A férfi olyannyira a józan ésszel megmagyarázhatatlan események hatása alá kerül, hogy eltökéli, fellebbenti a fátylat a másik világ titkairól. Az elhatározást tettek követik, és kezdetét is veszi egy összeesküvés-elméletekkel, némi metafizikával, valamint groteszkebbnél groteszkebb teremtményekkel teli utazás. Ennek során a férfi apránként ráébred, hogy jóval több köze van a más szabályok szerint működő univerzum lakóihoz, mint ahogy azt elsőre hitte, és az új információk miatt át kell értékelnie élete korábban biztosnak hitt tartópillérjeit.

Emberünk tehát akárhogy is nézzük, a műfaj egyik örök toposza, a kezdetben tanácstalanul tengő-lengő kiválasztott. Csupán annyi a különbség, hogy egy napjait szülei lemészárlásáig és faluja felgyújtásáig egyszerű zsellérként tengető félisten-jelölt helyett egy sápkóros, okoskodó favágó-imitátorral vesszük fel a gonoszság erői által elénk dobott kesztyűt.

Ó, pirsönő morgolosta

A posztmodernitás sajnos más területeken is kimerül a külsőségekben. Bár Alex és menet közben csatlakozó szövetségesei kardok-fejszék helyett fényképezőgépekkel vagy hanglemezekkel vonulnak harcba, a közönséges kalandorokhoz hasonlóan ők is rászorulnak többet sebző készségekre, és jobb vértezetekre. Kunsztjaik terén sem rózsásabb a helyzet: hiába keresztelik át a pajzsvarázst plüsspanda-idézésre, attól az még egy tucat-bűvige marad.

A fal mellett maradás azonban még bőven megbocsátható vétek lenne, ha nem mérhetetlenül ellenszenves macskajancsikkal kellene kibogoznunk a bizarr rejtélyeket. A prímet vivő, Taigetosz-pozitív Alex egy középkategóriás youtubert megszégyenítő, eltúlzott-mesterkélt mimikával reagál a leghétköznapibb jelenségekre is, és halmazati büntetésnek a világon semmiről sem szóló belső monológok koronázatlan királya. A tévé, vagy monitor előtt töltött idő egész százalékban kifejezhető része azzal megy el, hogy a botrányosan megírt, nyögvenyelős, idióta-idegbajos vívódásai miatt habzik kínunkban a szánk.

Esetleg attól forr fel az agyvizünk, hogy másfél-két percig kommentálja a történéseket. Ha egy liftben utazva váratlan áramszünet szabotálja a terveit, garantált, hogy másodperceken belül egy kanyaró helyett irodalom ellen beoltott félkegyelmű, a sötétségtől való félelem körül forgó tirádája emlékeztet minket arra, hogy húsz eurót fizettünk ezért a hülyeségért. Csörög a telefon? Feltétlenül tudnunk kell, hogy ez milyen hatást váltott ki az imbecillis bőgőmasinából, és arról is óránként több kiselőadást kapunk, hogy éppen mi bosszantja, vagy tölti el örömmel.

Cimboráival is legfeljebb sűrűbben, és nem többen vagyunk. Az egydimenziós, még karikatúrának is gyenge, monomániás-megjátszós kretének biztosan az idegeinkre mennek. Iszonytató szájmenésük, téma nélküli, pitiáner-kínos „eszmecseréik”, illetve általános, életidegen idiotizmusuk annyira elviselhetetlen, hogy szívünk szerint addig vernénk az összeset egy szöges léccel, ameddig mozog. Plusz még két percig, tisztán az élvezet, és lelki egyensúlyunk fenntartása végett.

A nosztalgiafaktor még hellyel-közzel javíthatna egy kicsit a siralmas hangulaton, de a készítők igazolva, hogy nincs lehetetlen, még ezt az olcsó sikerrel kecsegtető vonulatot is el tudták rontani. Legényeink-leányaink egy hermetikusan lezárt katonai laboratóriumból kitört, öntudatra ébredt mesterséges intelligencia könnyed-életigenlő modorában lelkesednek az éra jelesebb játékaiért és divathóbortjaiért. Ez vérmérséklettől függően másfél-nyolc perc alatt biztosítja, hogy tiszta szívből meggyűlöljük a kilencvenes éveket, és egy SNES látványa fizikai agressziót váltson ki belőlünk. A csúcs egyértelműen az, mikor az egyik pelyhedző állú idióta egy kilencvenöt éves, háborús veterán megfáradt-révedező hanghordozásával a „fiatalsága szent gráljaként” hivatkozik a Chrono Triggerre, a Lufia 2-re, és a Secret of Mana-ra, ám bőven találni más, viccnek erős, komolyan meg nyilván nem gondolt példákat is.

Kár érte

Az narratívával tehát még jobb pillanataiban is ciánozni lehet, és ez a nyilvánvalón túl azért is fájó, mert minden más szempontból abszolút elégedettek lehetünk. Az ügyességi kihívásokkal feldobott harc kifejezetten szellemes, a runner-platformerként prezentált menekülés hallatlanul izgalmassá teszi a lelécelést, és a kötött, automatikus statisztika-növekedés helyett szabadon elosztható tulajdonságpontokra épülő fejlődési rendszerre sem lehet panaszunk.

Hasonlóképpen, az elsőre kissé bumfordinak tűnő, valójában viszont a maga a PS1-et idéző módján kifejezetten szép grafika is az elvárható kötelező felett teljesít, a parádés zenékről nem is beszélve. De mivel egy deklaráltan sztori-központú címről van szó, és átlagosan ötpercenként belefutunk egy falka, versfaragásról dialógus, vagy monológ-írásra átnyergelt vogon fáradozásainak agyérgörcsöt okozó gyümölcsébe, ezek az elemek nem sokat osztanak-szoroznak.

Verdikt

Összességében a YIIK: A Postmodern RPG leginkább egy olyan szerelmeslevelére hajaz, aminek csillámos-zselés tollal írt, ötletes-szép sorait egy masnival átkötött, halálra vert kölyökkutya tetemére írtak. Azaz, miközben a készítők szándékának tisztasága vitathatatlan, és érezhetően azon voltak, hogy egy izgalmas-szórakoztató időutazás részesei legyünk, az is tagadhatatlan, hogy lelkesedésük nem pótolta a szaktudást. Ergo, a pongyola kivitelezéssel többet ártottak ügyüknek, mint amennyit használtak.

Művük ezért, hacsak nem kifejezetten azzal a szándékkal kelünk ki az ágyunkból, hogy egy szakajtónyi, pofozni való hipszter nyűglődései körül forgó programmal üssük el az időnket, vajmi csekély élvezeti értékkel bír. A kritika tükrében indokolatlanul magasnak tűnő pontszám oka, hogy ha ignoráljuk a cselekményt, akkor az érdekes csaták, az egyedi külcsín, és a meseszép melódiák miatt egy komolyabb leárazásnál elgondolkozhatunk a megvételén.