A gondolatkísérletek mindig izgalmas helyzeteket teremtenek és pár mondatban be is lehet bizonyítani, hogy miért. Mindenkinek van kedvenc bandája, akiket látott már (valószínűleg) élőben és amikor a legjobb számaikat hallotta elképzelhette azt is, hogy ő van a mikrofon, a gitár vagy a dob mögött. A taps, az éljenzés, a mosolygó, éneklő arcok tömege neki szól, ő varázsolja el a közönséget és tölt meg arénákat, fesztiválokat, klubokat.
Mindannyiunkban ott van a rocksztár vagy a zenész, aki szívét lelkét beleadja abba, hogy olyan dallamokat, szövegeket és dalokat írjon, ami fülbemászó, maradandó és értékkel bíró alkotássá válik végül. Most már mindenki fejében ott van a banda neve, akire mindez igaz, ugye? Ott van a kép, ahogy még a Guitar Heronál is komolyabb élményként a színpadra lép és felcsendülnek az első akkordok – élő zene, élő közönség előtt. Ha meg van a név és az álombéli helyszín, dalcsokor akkor mér csak egy kérdés marad, hogy mindez hogyan is lehetséges. Erre ad választ a Yesterday.
Danny Boyle rendezőként sok féle stílusba belekóstolt (Trainspotting, Sekély sírhant, Gettómilliomos, A part, 28 nappal később) de színházi munkái közül is van olyan, ami hozzánk is eljutott. A Yesterday azonban különlegesnek mondható az alternatív „univerzum” és a The Beatles felé való főhajtás egyvelegeként. Mégis működőképes recept, mert jól képezi le az izgalmas csavart és azt a valóságot, amit az emberi természet, a külvilág és a döntések dominója ad hozzá. Külön érdekesség, hogy Boyle ezért a filmért hagyta ott az új Bond film forgatását tavaly – sokan azon a véleményen voltak, hogy a kaptafa szuperkém sorozat helyett valami izgalmasabbra vágyott.
Ha a lelkesedésért lemezszerződés és leszervezett koncertek járnának, Jack Malik (Himesh Patel) már régen befutott volna. A kis faluban tengődő zenész azonban egyre lejjebb csúszik és dédelgetett álmaitól úgy tűnik elbúcsúzhat. Hiába bátorítják és segítik barátok, az áttörés sehogyan sem akar sikerülni. Ha drámát néznénk, a film lehet, hogy itt fejeződne be, vagy venne egy reális fordulatot, azonban bármilyen furcsán is hangzik, a zenés-fantasy címke sokkal érdekesebb eredményt hoz.
Egy buszbaleset után hősünk lábadozni kezd, majd kedvenc The Beatles dalait pengetve igyekszik vigasztalódni. Fel is figyel rá hirtelen mindenki, és dícsérik a hangvilágot, a szövegeket – lehet, hogy a nagy ijedtség előhozta a Jackben lapuló zenei zsenit? A válasz, némi misztikus háttérzöngével együtt ennél sokkal egyszerűbb: a világ (néhány más vicces kulturális aprósággal együtt) elfelejtette, hogy a The Beatles valaha is létezett.
Zenészünk nyugodtan rákereshet a híres zenekarra, csak bogarakról szóló cikkeket és fotókat talál, de John, Paul, George, Ringo nevét beütve is csak hasonlóságokat és majdnem találatokat dob ki neki a net, ilyen nevű ember, pláne híresség, nincs.
A dalok azonban jók, sőt mi több zseniálisak, úgyhogy a legendás banda nyomdokaiba lépve Jack öles léptekkel indul el a világhír felé, miközben egyáltalán nem csoda, hogy erős imposztor szindrómával küzd. Vagy valóban kókler valaki, ha átment egy zenei örökséget és világslágerekkel örvendezteti meg ezt a furcsán alternatív világot? A hírnév azonban nem csak ajtókat nyit ki, hanem terheket is hoz magával, ahogy már az lenni szokott. Ezek egyik mellékzöngéjeként a szerelmi szál is beleszövődik, tovább bonyolítva az új szupersztár életét.
A filmzenével kapcsolatban nem hinném, hogy meglepődne bárki is, hogy jó. Világslágerek, tömény The Beatles hangulat és a sok becsempészett poén, Ed Sheeran mókázása belesimul a történetbe, vagyis mikor a stúdióban a Hey Jude!-ból Hey dude! lesz, az mindenkinek feltűnik. Furán hangzik, ugye? A kritikusok is fintorognak rá, nem véletlenül. Ezzel együtt a könnyed komédia, a gondolatkísérlet meghintve drámával és romantikával kellemes szórakozást ígér, remekül kiegészítve egy nyár esti programot. Ha pedig valaki ismeretlen Metallica dalokat kezd el pengetni szóljon nyugodtan, biztos vagyok benne, hogy remek filmötlet lenne!
