- Yes!
Jim Carrey Az igenember című filmje a bugyuta vígjáték és a filozófiai gondolkodó mércéjével is mérhető, ha épp arra vágyunk. Leegyszerűsíti a világot, a kereteket úgy állítja be, hogy az ’igen’ végül mindig valami jóhoz vezet és a nyitott gondolkodás, a kockázat nyeresége és a „jó emberekkel jó történik” rendezőelv alapján festi le a világot.
Persze azt is mondhatnánk rá, hogy a lehetőségek megragadása, a kipróbálás és a romantikába oltott véletlenekkel egybefűzött életigenlés a film célja. Vagy egy csupán „mi lenne, ha” elvre felfűzött gondolatkísérlet. A filmet Danny Wallace humorista emlékirata ihlette, aki életének 6 hónapjában a film alapgondolatának számító filozófia szerint élt. Ezek után, az ’igen’ jelenségének szórakoztató elemeit is figyelembe véve jó ötletnek tűnhet, hogy ugyanezen elgondolást és Amy Krouse Rosenthal gyerekkönyvét egy családi vígjátékra is felfűzze valaki. Az idő elérkezett és a Netflix a Yes Day címen valóra is váltotta.
Allison (Jennifer Garner) és Carlos (Édgar Ramírez) 3 gyerkőc szülőjeként éli mindennapi életét és járja be nap mint nap azt a taposómalmot, amit a szülőség jelent. Életvidám fiatalként kedvenc szavuk az ’igen’ volt és nem meglepő, hogy kalandos, vidám és örömökkel teli életük egymás mellé sodorta őket.
Párként is remekül működött az ’igen’ élet, de rá kellett döbbenniük, hogy szülőként át kell állniuk a másik oldalra. Kedvenc szavuk a ’nem’ lett és annak érdekében, hogy gyerekeik életben maradjanak, remekül elsajátították ezt a tiltásokból, határhúzásokból álló, szigorú és komoly életszemléletet.
A film persze unalmas lenne, ha nem forgatná fel valami fenekestől a család életét. Nem a legjobb előjel, ha középső gyerekünk, a család kis kreatívja édesanyját Hitlerhez és egyéb diktátorokhoz hasonlítgatja, de az biztos, hogy be fog hívni az iskola, hogy megkérdezze: minden ok otthon?
Egy kéretlen hozzászólótól, olyan jótanácsot kapnak, a neveléshez és a gyerekeikkel való kapcsolatuk megjavítására, ami végül alapjaiban változtatja meg a szereplőket. A lényeg, hogy szervezzenek a gyerekeknek egy Igen-napot, amikor mindent lehet. Vagyis majdnem mindent, hiszen veszéyles, illegális vagy a jövőre irányuló kérésekkel nem valószínű, hogy bárki is jól járna. Aztán ki tudja, de azért családi filmről beszélünk. Mindennek a felnőttebb változatát úgy tűnik még senki nem merte megrendezni.
Adott tehát 24 óra, amikor a gyerekek diktálnak és kalandról kalandra sodródik a család, miközben lehetőségük lesz önmagukba nézni. Azzal is szembesülnek, hogy a 14 éves lányuk már nem is olyan kicsi és mint minden jó családi filmben örökérvényű tanulságokkal és tapasztalatokkal lesznek gazdagabbak a stáblista legördültéig.
A biztos, hogy a Yes Day nem csinál filmtörténelmet, a sablonos és elnagyolt családi vígjáték-dráma pedig nem zavar sok vizet. Legfőbb erényének az tekinthető, hogy a műfajt kedvelő nézők ismét kapnak kb. 90 percet, amikor elmerülhetnek egy leegyszerűsített világban, ahol a feszültségekbe van csomagolva a megoldás is. És kimondhatjuk a székből felállva, hogy bizony az élet néha bonyolult, a felnövő, a családi fészket lassan el-elhagyó gyerek küzdelmei nyomorúságosak, a szülők dilemmái és félelmei valóságosak és mindeközben mégis el kell tudni engedni egymást, mégha egy időre is csak.
A szülő-gyerek dinamikák újra felvázolása felérhet egy megerősítéssel és sóhajtozhatunk, hogy bezzeg Amerikában milyen jól (vagy rosszul) mennek a dolgok, hogy mennyire más (vagy hasonló) világ van ott és a végén levonhatjuk a magunk tanulságait. Az élet zajlik, a dolgok történnek és alakulnak. Fodor Ákos haikujával is lezárhatjuk ezt a gondolatmenetet, ami korrekt módon összefoglalja, mit is várhatunk a nagybetűs Élettől általában:
Fodor Ákos: KORREKT FUTUROLÓGIAI JELENTÉS
Egészen biztos,
hogy előbb-utóbb ez, vagy
az lesz; így vagy úgy.
