A ringből a nagypolitikába
Mikor James George Janos bejelentette, hogy megméretteti magát az 1998-as minnesotai kormányzóválasztáson, a többség azt hitte, hogy egy időben kissé elcsúszott április elsejei tréfáról van szó, mivel a magát hetvenes-nyolcvanas években Jesse „A Test” Ventura néven amerikaiak millióinak szívébe belopó birkózó jóformán teljesen járatlan volt a nagypolitikában. Csekélyke tapasztalata kimerült abban, hogy 1991 és 1995 között a hatvanezer fő körüli lélekszámú Brooklyn Park csodával határos módon győző, maga után vajmi kevés nyomot hagyó, egyetlen ciklust kitöltő polgármestereként ténykedett.
Ráadásul értelemszerűen egyik nagy párt támogatását sem bírta, és jobb híján a szociális kérdésekben liberális, pénzügyi témákban viszont a republikánusokon is túltevően konzervatív, jelentéktelen Minnesotai Reformpárt színeiben indult, hosszú hónapokon keresztül állandó témát szolgáltatva a komikusoknak. Helyzete közel reménytelennek tűnt: ahogy azt egy 1998. október 15-én, alig három héttel a választás előtt publikált közvélemény-kutatásban is leírták, a megkérdezettek 33%-a volt róla jó véleménnyel, 28% semmi szín alatt sem voksolt volna rá, 30% semlegesen vélekedett róla, míg 9% nem tudta hova tenni. Tekintve, hogy Humbert „Skip” Humphrey esetében a rokonszenvezők aránya 56%-on állt, és másik riválisa, Norm Coleman is szebb kilátásokkal bírt nála, esélyei névlegesek voltak, főleg, mert hajmeresztően kevés pénzt, háromszázezer dollárt költött a kampányára. A csattanót nem nehéz kitalálni: Ventura 1998. november 13-án 773,713 szavazópolgár bizalmát nyerte el, és ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy szeretett állama harmincnyolcadik kormányzójává avanzsálódjon.
Ahogy ez az eset is ékesen illusztrálja, az Amerikai Egyesült Államokban lehetetlen túlbecsülni a pankráció társadalmi hatásait és erejét. Pár, a szorítóban eltöltött év után a határ a csillagos ég – főleg, ha valaki a szupersztárokat tömörítő WWE, azaz a World Wrestling Entertainment istállójának tagjaként kereste a kenyerét. Elvégre, a látványos csihi-puhikat ripacskodó odamondogatásokkal, éveken keresztül tartó, szappanoperába illő rivalizálásokkal és sziklaszilárd, vagy annak tűnő barátságokkal megbolondító sport jóformán nemzeti időtöltés. Ez természetesen a videojátékok fogadtatásán is meglátszik: 2017-ben a Nielsen felmérése szerint a multiplatform címek közül egyedül a Call of Duty: WW2-t, az Assassin's Creed Origins-t és a Star Wars Battlefront 2-t várta több ember. De sajnos a technikai gondoktól szenvedő rész nem volt az igazi, és ugyan jó lenne azt írni, hogy a 2018-as listán rajta lévő WWE 2K19-nél a helyzet száznyolcvan fokos fordulatot vett, ám ez érintőlegesen sem fedné a valóságot.
Csak hódolat illet meg
Kezdetben minden rendjén lévőnek tűnik, sőt az első benyomásunk aligha lehetne szebb. Mivel, bár számos nagy név, köztük a Mick Foley által megformált Mankind, Bobby Lashley, Tommaso Ciampa, vagy Earthquake fájóan hiányzik a karakterkínálatból, a felhozatal még így is olyan bőséges, hogy egy ideig csak a leesett állunkat keresgéljük. A szcéna Macho Man Randy Savage-hez hasonlóan már az égi szorítóból figyelő nagyjai mellett olyan, méltán népszerű hírességek, mint Braun Strowman, Finn Bálor Vince McMahon, Kane, Stone Cold Steve Austin, vagy The Undertaker bőrébe is belebújhatunk, a női birkózás állócsillagairól nem is beszélve. Persze, egy részüket a megvívott meccsek után kapott pontokból kell megnyitnunk, de mert induláskor egy igen csinos, ajándék kezdőtőkéből gazdálkodhatunk, és az alapból elérhető gárda is tekintélyes, gyerekjáték megtalálni a magunk kedvencét. Főleg, mivel ha megvan a mozgásuk alapjául szolgáló bunyós, ingyen letölthetjük a többi játékos által készített, extrémebbnél extrémebb figurákat, hogy kiosszunk velük egynéhány pofont. Egy-két kattintás, és abban gyönyörködhetünk, hogy Luigi hosszú évek másodhegedűssége után cafatokra veri Mariót, vagy, hogy Son Goku Peter Griffint csépeli – már ameddig Pókember közbe nem lép.
A bőség zavara játékmódok áttekintése közben is elfoghat minket. Egy-egy elleni, hagyományos ütöm-vágom, nyolc fős, senkit sem kímélő mészárszék, netán fegyverekkel feldobott, esetleg egy táska megszerzése körül bonyolódó, vagy egy szűk ketrecben megtartott erőpróba? A döntés kizárólag rajtunk áll és még megannyi más lehetőségben is elmélyedhetünk. Például, semmi akadálya annak, hogy csupán nézzük, ahogy a ring hősei egymásnak esnek a saját WWE-univerzumunkban, míg az elmaradhatatlan kampányban egy díjra nem esélyes, ám meglepően színvonalas sztorin keresztül izgulhatjuk végig, ahogy kezdetben egy bogárirtáshoz használt kisteherautóban élő, nyolcadrangú karakterünk megannyi fejlesztés és diadal után az ágazat megkerülhetetlen tényezőjévé csépeli fel magát.
A stílus maga az ember
A parádés kínálat azonban nem sokat érne az ötletes, a sportág sajátosságaihoz alkalmazkodó harcrendszer nélkül. Hiszen itt nem az a lényeg, hogy bivalyerős támadásokat orrvérzésig erőltetve mihamarább nyerjünk: vérbeli showmanként játszanunk kell a közönségnek. Ha változatosan aprítjuk húspéppé ellenlábasainkat, dobásokkal színesítjük az összképet, gondosan hárítunk, és végül, de nem utolsó sorban azzal fokozzuk a drámát, hogy pózolunk, vagy minél később szabadulunk ki egy végzetesnek tűnő szorításból, akkor úgy is rengeteg pontot zsebelhetünk be, ha vesztünk. Ezzel szemben egy két-három perces, katarzis, vagy emlékezetes megmozdulások nélküli, szürke hentesmunka még akkor is kész szégyennek számít, ha mi maradunk állva. Ajánlott tehát hagyni, hogy egy kicsit minket is elagyabugyáljanak – főleg, mert a bekapott találatok növelik a legfőbb újdonságnak számító Payback-skálánk, amit aztán attól függően, hogy mennyire töltődött fel, első és második szintű kunsztokra költhetünk el. Előbbiek ritkán zavarnak sok vizet: kicsivel nagyobbat sebzünk, vagy egy alkalommal erőfeszítés nélkül lerázhatjuk magunkról a másikat. Míg utóbbiak igazi, a mérleg javát könnyedén a mi javunkra billentő húzások. Ha megreszkírozzuk a diszkvalifikálást, mérget fújhatunk rosszakarónk izzadt-döbbent arcába, vagy egy bokszerrel nyomatékosíthatjuk a mondanivalónk. Ám akad itt segítőtárs-idézés, vagy mozgásunkat lecsökkentő, de védelmünket nagyban megnövelő bónusz is.
Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy visszatért a legnagyobb ellenlábasok viszályait bemutató Showcase, és a 2K Tower opciónak hála, megadott tematika mentén összeválogatott verekedésekkel szerezhetünk pontokat, egyben bizonyíthatjuk a rátermettségünket, bátran kijelenthetjük, hogy egy percig sincs időnk unatkozni.
Ha elkezdted, fejezd is be
A korábban olvasottak tükrében logikus lenne a végkövetkeztetés, hogy a széria kiköszörülte a hírnevén a tavalyi év egy szebb-jobb világban büntetőjogi következményekkel bíró epizódja által ejtett csorbát, és egy 80% körüli címmel ajándékozta meg a bunyózni vágyókat. Ám míg az vitathatatlan, hogy történtek előrelépések, arcpirító, sőt, bicskanyitogató, hogy újfent évek óta ismert, a rajongók által ezerszer jelzett hibák keserítik meg a szájunk ízét. Apróság, de beszédes, hogy a viadorok felett gyakran riválisuk neve jelenik meg– pont, mint tavaly, azaz nehéz nem arra gondolni, hogy a fejlesztők zéró körüli erőfeszítést tettek azért, hogy technikailag javítsanak munkájuk alapvetően határozottan kellemes gyümölcsén.
Ezt egyébiránt a grafikai és hang-glitchek, fagyások, illetve összeomlások mellett az is megerősíti, hogy az online hirigeknél teljesen megszokott, hogy egy erőmű-gépnél is irtózatosan belassul a program. Ezért, mivel nem egy indie-kísérletről, hanem egy évről évre egy svájci óramű pontosságával tisztes hasznot hajtó sorozatról van szó, a pofátlanság minősített esetének kell tekintenünk, hogy a minőségkontrollt ennyire elhanyagolták. Ergo, bármennyire is fáj, fejlődés ide, normális működés esetén pazar játékélmény oda, jelen formájában a WWE 2K19 nem több, mint egy valamennyi tényezőt súlyozva élvezetes, viszont ötven euróért kínálva túlárazott verekedős játék. A pankráció szerelmeseinek így is kihagyhatatlan, ám tekintve, hogy hazánkban körülbelül annyi relevanciája van a kikapcsolódás ezen módjának, mint az egy pózna megszerzése körül bonyolódó, japán bo-taoshinak, a víz alatti hokinak, vagy a leginkább az egy lefejezett, döglött kecskével játszott lovas fociként definiálható buzkashinak, élek a gyanúval, hogy kevesen lesznek, akik beruháznak majd egy kópiába.
