1. oldal
Bár a hangsúlyt a külsőségekre helyező pankrációt a közvélemény jellegzetesen amerikai műfajnak tartja, az a 19. századi Franciaország vásárain kezdte meg hódító útját, amikor a kiváló pszichológiai érzékkel bíró mutatványosok rájöttek, hogy a nézők a betört orroknál és a kivert fogaknál csak a hősöket szeretik jobban. Ezért, hogy még izgalmasabbá tegyék az összecsapásokat, a legkülönfélébb beceneveket aggatták az erőművészekre, akik rájátszva a nekik adott, hangzatos titulusokra, el tudták hitetni, hogy nem csupán rendkívüli fizikummal bírnak, de megvan bennük az a bizonyos többlet, ami elválasztja őket az átlagembertől.
A trükk remekül bevált, ám tökélyre valóban az Egyesült Államok karneválosai fejlesztették, akik eleinte szórakoztató, vérfagyasztó, vagy éppen tragikus háttérsztorikat fabrikáltak a birkózóknak, majd a meccseket is sajátos koreográfia szerint építették fel. A fő hangsúly az életszagú, kemény bunyókról hamar áttevődött a látványosságra és arra, hogy egy egyszerű, többnyire a jó és a rossz örök küzdelméről szóló történetet meséljenek el. Emiatt a pankrátorok közül sokan idővel különféle, a tényleges személyiségüktől gyakran teljesen elütő figurákat találtak ki, amiket legjobb tudásuk szerint igyekeztek eljátszani. A fénykorát az ötvenes években élő, magyar származású Frank Faketty például annak ellenére bújt a gyűlölt náci szimpatizáns, Karl Von Hess bőrébe, hogy a valóságban sohasem rokonszenvezett a nemzetiszocialista eszmékkel, de mivel a közönség imádta utálni, biztosítva volt a megélhetése. A fájdalmasan korán, 48 esztendősen szívrohamban elhunyt, Gorgeous George-ként korának legnagyobb sztárjai közé emelkedő George Raymond Wagner pedig megteremtette a pimasz, ám ellenállhatatlanul karizmatikus bunyós alaptípusát.
Később egyesek már ezt sem érezték elégnek, így egy komplex, barátságokra és rivalizálásokra építő, felnőtteknek szóló mesevilágot hoztak létre. Ebben páran, köztük Wagner egyik távoli rokona, a négy néven is ismert Robert Kellum az évek során több karaktert is megformálnak, és az sem ritka, hogy egyik-másik kedvenc dramaturgiai okokból kifordul önmagából. Ugyan ezekről a meccsekről ordít, hogy közük sincs a valósághoz, de mégis, világszerte millióknak jelenti a kemény, munkás hétköznapoktól való menekülés és a kikapcsolódás első számú módját. Ez alól hazánk sem kivétel, hiszen a szcéna nálunk is él és virul, illetve, a magyar viadorokközött is jócskán találni őrültebbnél őrültebb alakokat.
Lássuk hát, hogy vajon a WWE 2K18 hogyan is teljesít a szorítóban!
2. oldal
Az ismerkedést szokás szerint a rengeteg opcióval színesíthető egyjátékos móddal érdemes megkezdeni. A választék valóban zavarba ejtően bő, elvégre azon túl, hogy akár hét, a gép által irányított, meglehetősen kompetens ellenféllel is összemérhetjük az erőnk, a szabályok terén is bele lehet fulladni a lehetőségek tengerébe. Nem ritka, hogy nincs tabu, így szabadon ugrálhatunk ki-be a ringből, székekkel, szemeteskukákkal, és baseballütőkkel verhetjük a másikat, de van itt ketrecharc, a színfalak mögötti bunyó és az is megesik, hogy a fő célunk nem a másik megsemmisítése, hanem az, hogy felállítsunk egy létrát és felmásszunk egy csomagért, melynek elérése esetén miénk a diadal.
A változatosságra tehát egy szavunk sem lehet, ráadásul a karakterkínálat is párját ritkítóan gazdag. Olyan, hosszú éveken keresztül bizonyító kedvencek, mint Stone Cold Steve Austin, The Undertaker, Kane, a néhai Earthquake vagy Mankind mellett az újabb idők kemény legényeivel és díváival is megmérettethetjük magunk. Sőt, bár van egy időkorlát, apránként annyi, a modderek által készített pankrátort tölthetünk le, amennyit nem szégyellünk. Ergo, akár a a huszonharmadik WrestleMania-n résztvevő Donald Trumppal, a Mega Man sorozat Dr. Willy-jével, vagy a Jokerrel is oszthatjuk az áldást. Természetesen induláskor nem érhetjük el az összes bajnokot, ám egyrészt alapból rendelkezünk egy csinos, jó pár vásárláshoz elég játékpénz-összeggel, másrészt ha nem győzzük kivárni, ameddig a lejátszott meccsek után kapott summából összejön egy új harcos ára, öt euróért a miénk lehet mindenki, ami annak tükrében, hogy több, mint kétszáz licenszelt birkózóból választhatunk, és ennek körülbelül a fele fizetős, igencsak baráti ár.
A viadal pontos szabályainak meghatározása és emberünk kiválasztása után bele is vethetjük magunkat az akcióba. Lényeges azonban, hogy, miként az a bevezetőben is szóba került, a WWE nem csupán a test test elleni küzdelemről, hanem a drámáról is szól és inkább a szórakoztatóipar egyik ága, mint sport, ezért nem árt, ha odafigyelünk az efféle verekedések sajátosságaira. A legfontosabb, hogy modern gladiátorokként a rajongók elismeréséért küzdünk, márpedig aki megvette a jegyet, az elvárja, hogy egy parádés ütközetet lásson és ne egy tucatbunyóval szúrják ki a szemét. Emiatt nem kizárólag arra kell törekednünk, hogy győzzünk, hanem hogy igazi szupersztárhoz méltóan egy hosszú évek múlva is emlegetett produkcióval ajándékozzuk meg a publikumot. Ez a játék nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy ha folyamatosan ugyanazt az egy-két ütést, rúgást, vagy spéci kunsztot használjuk, akkor a végeredménytől függetlenül alig kapunk pontokat és nevetséges mennyiségű játékbeli valutát tehetünk zsebre. Ha viszont produkáljuk magunk, azaz más és más mozdulatokkal csinálunk fasírtot a másikból, akkor amellett, hogy dicsfényben sütkérezhetünk, a bankszámlaegyenlegünkre sem lehet panaszunk.
Az sem mellékes, hogy, miután a nézők a nagy pofonokon túl a színészkedést is igénylik, a gyors győzelmet jobb, ha elfelejtjük és meg kell szoknunk, hogy más címekkel ellentétben kifejezetten komótosan, de távolról sem unalmasan zajlanak a dolgok. Ha valakit leütnek, az nem áll fel egyből, hanem kötelességszerűen agonizál egy kicsit, praktikáink java inkább hatásvadász, mintsem hatékony, és a hagyományos értelemben vett, látványosnak bajosan nevezhető védekezés is teljesen hiányzik a programból. Helyette vérbeli profiként ellentámadásba lendülhetünk, azaz, ha jókor nyomjuk meg a felvillanó gombot, akkor nem, hogy nem sérülünk, még még mi keverünk le egy jókora maflást, vagy rántjuk le a földre a minket megragadó ellenfelünk. Végül az, hogy a szokásoknak megfelelően az életerő egyedül azt jelzi, hogy mennyire vagyunk fittek, és a győzelemhez nem elég laposra verni valakit, hanem többnyire le kell szorítani, vagy egy, a bevitt találatoktól és a gúnyolódástól apránként feltöltődő csíkkal aktiválható speciális „kivégzéssel” padlóra küldeni, csak a hab a tortán. Hiszen, ha valakit hülyére is vernek, az bármikor a maga irányába billentheti a szerencse mérlegét, mert összesen egyetlen sikeres hárításra van szüksége ahhoz, hogy átvegye a kezdeményezést és bosszút álljon a sérelmeiért. Így, a helyzet egy jó WWE-meccshez méltóan egyetlen kurta másodperc alatt gyökerestől megváltozhat.
3. oldal
A gép elleni csatákon kívül helyi, illetve online multiban is próbára tehetjük magunk, ráadásul a remek Universe-módnak hála, saját gálákat rendezhetünk, hogy egymásnak ugrasszuk a szcéna nagyjait és vagy nézőként, vagy aktív résztvevőként izguljunk azon, hogy ki nyeri el a bajnoki öveket. Sajnos azonban a MyCareer, melyben egy általunk megálmodott külsejű és nekünk tetsző stílusban harcoló zöldfülű bőrébe bújva névtelen senkiháziból a WWE megkerülhetetlen alapkövévé avanzsálhatunk, az utóbbi évek egyik legmegdöbbentőbb opciója. Hiszen, ahogy arra pár óra játék után rádöbbennünk, komolyan nyilván nem gondolták, ámde, viccnek túlontúl erős. Egy banális, elcsépelt, rettenetes dialógusokkal teli, esélyesen pár, jobb sorsra érdemes gyakornok által összedobott sztorit kapunk, aminél hiányzik a szinkron és amennyire meg tudtam állapítani, a szájmozgás szinte semennyire sem követi a leírt szöveget. Egészen szürreális, ahogy a karakterek röhejes mimikával magyaráznak egymásnak, de egy kukkot sem szólnak, és ehhez még hozzájön, hogy a kulisszák mögötti, a valóságban vibrálóan élénk szekció sterilebb és élettelenebb nem is lehetne.
Persze, az ember igyekszik megértő lenni és elfogadja, hogy egy, milliós eladásokat produkáló, a legjobban fogyó franchise-ok között bérelt hellyel bíró alkotás legújabb részénél nyilvánvalóan nincs pénz szinkronszínészekre, a kiadó feladatokat ellátó 2K anyagi lehetőségei pedig közismerten olyan szerények, hogy a Mafia 4 az RPG Maker 2000 motorja alatt fog futni. Ezzel együtt akadhatnak olyan a cukrot is keserűnek találó, rosszmájú alakok, akikben felmerülhet, hogy a pofátlan spórolásnak is van egy határa. Az amúgy sem fényes helyzetet még tovább súlyosbítja, hogy az első pár meccs maga a tömény dögunalom, kizárólag férfi pankrátorunk lehet és ezek tetejébe a kozmetikai jellegű tárgyakat valamint az egyes statisztikáinkhoz bónuszokat adó kártyákat zsákbamacska-dobozokból vásárolhatjuk meg. Megkockáztatom: ha nem égünk a vágytól, hogy a saját bunyósunkkal verjünk laposra a sztárokat, a világon semmi okunk arra, hogy megkezdjük hosszú utunk a szamárlétrán, sőt, még ebben az esetben is ajánlott megfontolnunk, hogy belevágjunk-e a dologba.
Mindezek azonban eltörpülnek amellett, hogy megint egy olyan, elvileg AAA-kategóriás produktumról beszélünk, aminél nem csak, hogy teljesen elhanyagolták a minőség-ellenőrzést, de több mint valószínű, hogy ha valaki magánszorgalomból megkísérelt korrigálni egy bugot, akkor a projektvezető felszólítás nélkül leverte a veséit, majd élve felgyújtotta a kutyáját és ha ebből sem tanult, belelőtte egy meszesgödörbe. Egyik, egy három dollárért árult indie-játéknál is kínos grafikai glitch a másikat követi, a játék rendszeresen lefagy, míg a matchmaking olyan gyalázatos, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti tagozatának professzorai jó eséllyel kénytelen lesznek egy, az állapotokat visszaadó jelző kiötlésének szentelni 2017-et. A koronát az egészre azonban az teszi fel, hogy az egész harcrendszer lelkét jelentő védekezésnél néha a gomb hol későn, hol túl korán jelenik meg, így jobban járunk ha nem törődünk vele, hanem érzésből hárítunk.
A borzalmas hibákat még vérforralóbbá teszi, hogy egészen triviális dolgokra sem ügyeltek. Nehéz, sőt, lehetetlen szalonképesnek és objektívnek maradni, amikor például a Steel Cage meccseknél ha a mesterséges intelligencia irányította birkózó úgy akar győzni, hogy átmászik a kerítésen, az szinte biztosan azzal jár, hogy a program a saját kardjába dől, és egy kurta pillanat alatt megadja magát a sorsnak. Nem tudom melyik a botrányosabb: ha a készítők nem vették észre, hogy művük ezer sebből vérzik, vagy ha teljesen tisztában voltak vele, de a modern trendeknek megfelelően úgy voltak vele, hogy pánikra semmi ok, ha a megjelenés utáni fél éven belül orvosolják a gondok hatvan-hetven százalékát, akkor nem érheti szó a ház elejét.
Összességében tehát, annak ellenére, hogy a MyCareer-t leszámítva jobb pillanataiban a WWE 2K18 tökéletesen visszaadja az amerikai pankráció színes-szagos világának élénk, lehengerlő és hatásvadász hangulatát, mégsem tudom tiszta szívvel ajánlani, sőt, miután teljes áron kínálják, jobb, ha felé sem nézünk pár hónapig. Amennyiben viszont kijavítják a hibáit, a széria többi felvonásához hasonlóan kötelező vétel lesz a téma iránt érdeklődőknek.
