A fényről hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha egyszerű fogalom vagy jelenség lenne. Felkapcsoljuk, botladozunk a nyomában, elhúzódunk tőle, vagy éppen megnyugvást keresünk benne. Pedig a fény az egyik legkülönösebb jelenség, amellyel nap mint nap találkozunk, hiszen a Napból érkező sugárzás nagyjából 8 perc és 20 másodperc alatt éri el a Földet, vagyis amikor felnézünk az égre, mindig egy kicsit a múltba nézünk.

A fáklya és nap analógián túllépve a világítótorony az egyik legtipikusabb fénnyel összekapcsolódó fogalom még úgy is, hogy nálunk egy található csak, de az is inkább a jellege, mint a funkciója miatt az, ami. Pár évtizeddel ezelőtt viszont akár Budapesten is láthattunk volna folyami világítótornyot, de a Petőfi híd 1945-ös felrobbantásával, sajnos az is megsemmisült. Érdekesség, hogy a jelzőtornyok fényét a Fresnel-lencsék erősítették fel, amelyeket Augustin Jean Fresnel francia fizikus eredetileg konkrétan a világítotornyok számára fejlesztett ki.

Forradalmi újításnak számítottak 1822-ben és a viszonylag kis szerkezettel mérföldekre el lehetett juttatni a jelzést a tengeren hánykolódó hajósoknak. A fény tehát nem pusztán látvány, hanem irány, figyelmeztetés, emlék és túlélési eszköz. Talán ezért működik olyan erősen szimbólumként, hiszen ahol fény van, ott rendszerint van valami, amihez igazodni lehet, még akkor is, ha körülötte minden bizonytalan.

A WILL: Follow the Light csendes, komótos, befelé forduló kalandnak mutatja magát, amelyben a tenger zúgása, a szél hangja és egy távoli világítótorony fénye legalább annyit mesél, mint a párbeszédek vagy a csavarok, amikben egy egyszerű, mégis komplex helyzettel szembesülünk, minden hibánkkal és erényünkkel együtt mi is csak emberek vagyunk, és a szüleink is azok voltak.

A TomorrowHead Studio játéka egy belső nézetes, narratív – a walking szimulátorok egyszerűségét súroló – kaland, amely zord északi tájakra, ködbe burkolózó vizekre és magányos szigetekre visz el minket. A főszereplő Will, egy világítótorony őr, akinek csendes, elszigetelt életét egy tragikus üzenet forgatja fel, otthonát baj éri, fia eltűnt, ő pedig útnak indul, hogy megtalálja, hiszen miért ne akarná egy apa azonnal megkeresni a gyermekét? Mindeközben a természet, az emlékek és a saját félelmei is akadályokat gördítenek elé, és ne feledjük, édesapja Willnek is volt…vagy van.

A hangulat már az első percek alapján egy erős skandináv hangulatot tükröz, az északi tájak rideg szépsége és a víz szinte állandó jelenléte, a sziklás partok, a sűrű köd, a hideg fények és az elhagyatott helyszínek mind azt az érzést keltik, hogy Will útja fizikailag és lelkileg is kimerítő lesz, mivel nem csak külső, de belső – lelki – viharokkal is fel kell vennie a küzdelmet, a távolság pedig többé nem óvó, puha, némiképp zsibbasztó, szétfolyó jelen, hanem egy aggasztó, szorongató múlt és jövő összekapcsolódása. A WILL: Follow the Light történetében a nyílt víz kiszolgáltatottságot sugall, a világítótorony biztonságot ígér, a vihar pedig azt üzeni, hogy az emberi akarat nagyon kevés, amikor a természet igazán megmozdul – kivéve, ha a családunkról van szó.

A játék központi eleme Will hajója, Molly, a vitorlás története és irányítása adja az utazás gerincét, és úgy tűnik, a fejlesztők komoly szerepet szánnak neki. A hajózás nem puszta átvezető jelenetként jelenik meg, hanem olyan mechanikaként, amelyhez figyelem, tájékozódás és némi türelem is kell. Irányt kell tartani, időjárást kell figyelni, ködben kell előrehaladni, viharban kell döntéseket hozni és a tenger így egyszerre lesz útvonal, veszélyforrás és lelki tükör egyszerre.

Ahogy Will egyre tovább jut, úgy válik egyre világosabbá, hogy ez az utazás nem csak földrajzi értelemben viszi messzire. A kabin szűk tere, a műszerek, a rádió, a párás ablakok és a távoli fények mind azt az érzetet erősítik, hogy a túlélés apró részleteken múlik és ez a fajta perspektíva különösen jól működik egy olyan történetben, amely nem a nagy, külső konfliktusokra épít, hanem egy ember lassan kibomló lelkiállapotára és persze Will sem klasszikus akcióhős, a főszereplőnk egy sérült, bizonytalan, félelemmel teli ember, aki mégis elindul, mert nincs más választása és nem is akar máshogy dönteni.

A játékmenet a felfedezés, a visszamelékezések, belső monológok mellett kisebb fejtörőkkel is igyekszik szórakoztatni minket, de időnként az volt az érzésem, hogy ezek a megoldandó nehézségek csak és kizárólag időhúzásnak jók, hiába illeszkednek a történetszálba, mondvacsináltnak tűnnek. Ezzel szemben a környezet és a hangulat kapcsolata nagyon jól ki lett dolgozva és a ködbe vesző horizont, az éjszakai égbolt, a tajtékzó hullámok vagy egy távoli fénycsóva mind olyan képek, amelyek, ha nem is maradandót, de hangulatos keretet és érzelmi hátteret adnak ehhez a családi kalandhoz. Szerencsére a fejlesztők nem csillogó szemfényvesztésre törekedtek, inkább nyers, hideg, néha kifejezetten nyomasztó atmoszférát teremttettek, bármerre is járjunk éppen.  

A történet érzelmi középpontjában az apaság, a veszteségtől való félelem és a remény áll, de ez sem sima apa-fiú kapcsolat, hanem ugyanez több generáción átívelő története. Ki volt az apám? Köszönhetek neki bármit is? Jobb leszek, jobb tudok lenni, mint ő? Miért jött vissza, ha eddig távol volt és miért pont most? A jól adagolt és időzített csendek, az emlékfoszlányok és a környezet legalább annyit mondanak el Will fájdalmáról, mint a kimondott mondatok.

Épp ezért zavaró pontja a játéknak a már emlegetett puzzle szerű, hozd ide/menj el érte/oldd meg szerű feladatok legnagyobb része, mert habár narratíve van helyük, a hangulatot, a történet folyását ennek ellenére megtörik, vagy épp kiragadnak egy érzelmes vagy önreflexív pillanatból, mert nincs is fontosabb annál, hogy egy csörlővel dobozt juttassunk egy szinttel lejjebbre, majd tovább folytassuk a filozofálást.

Ez a játék azoknak lehet igazán érdekes, akik kedvelik a lassabb, gondolkodósabb, érzelmi húrokat is megpendítő játékokat. A Firewatch, a Dear Esther, az Everybody’s Gone to the Rapture vagy akár az Alan Wake 2 csendesebb pillanatai juthatnak róla eszünkbe, de a hangsúly itt a magányon, a természet erején és egy apa kétségbeesett elszántságán van, akinek lehet elég lesz a fényt követnie, hogy megnyugvást és megbocsátást találjon a lelkében.