We Happy Few - Agyonnyom a múlt

A döntések gyötrelmei, boldog tudatlanság, személyes tragédiák és vegytiszta, szégyennel kevert bűntudat. A We Happy Few magával ragad, elborzaszt, és egy percig sem ereszt . Csak játszani ne kellene vele.

We Happy Few - Agyonnyom a múlt

55 %
{{ average }} %
  • Milyen jól érezhetnénk magunkat, ha nem kellene egyfolytában a boldogságra gondolnunk!
Szerzői értékelés
Szerző
55
%
Olvasói értékelés
Olvasó
Olvasói értékelés
{{ average }}
%
{{ average }}
%

Saulusból Paulus

Az első libériai polgárháború megannyi tébolyult mészárosa közül a napvilágot Joshua Milton Blahyi néven meglátó, de General Butt Nakedként, azaz Csupaszvalag generálisként hírhedté váló tömeggyilkos rémtettei a leginkább felfoghatatlanok. A tizenegy éves korában törzsi pappá avatott hadúr már a konfliktus kitörése előtt is rendszeresen emberáldozatot mutatott be istenének, Nyanbe-a-weh-nek, és gyakran evett a kivégzettek húsából, vagy belső szerveiből. A vérfürdő kezdete után pedig a nevéhez méltóan egy bakancson kívül mást nem viselő, gyermekkatonák százait irányító vadállat végképp elszakadt a valóságtól, és egyedül az ölés mámorának élt. Saját elmondása szerint közvetve-közvetlenül legalább húszezer, többnyire ártatlan férfi, nő és gyermek élete szárad a lelkén, és nem elhanyagolható részükkel feketemágikus szertartások során végzett, hogy ne fogja a golyó. Ilyen előzmények után Blahyi-nak komoly esélye volt arra, hogy megannyi más, önmagából kivetkőzött szörnyszülötthöz hasonlóan egy árokba lőve fejezze be dicstelen karrierjét. Ám 1996-ban a huszonötödik évében járó „tábornok” száznyolcvanfokos fordulatot vett, és egy látomást követően önmagától megundorodva előbb hívő keresztény, majd Jézus szeretetéről prédikáló lelkipásztor lett.

Ezt eleinte persze sokan közönséges, olcsó, a felelősség elkerülésére kitalált trükknek tartották, de a tények önmagukért beszélnek. A jó útra tért zsoldos 2008-ban önként állt bíróság elé, hogy ítéletet hirdessenek felette. Aztán, miután sokakat meglepve kegyelmet kapott, szent küldetésének tekintette, hogy kényszersorozott, kisiklott életű fiatalok, és kábítószerfüggők rehabilitásával töltse napjait. Az őszinte megbánásának hála, sok megkínzott-megcsonkított áldozata bocsánatát elnyerő, ám egykori vétkeit soha nem feledő kannibál így számtalan, nélküle gátlástalan haramiává váló, kallódó tizenéves és fiatal felnőtt kezébe adott szakmát, lehetővé téve, hogy visszatérhessenek a társadalomba.

Galéria megnyitása

A múltat végképp eltörölni

Ahogy ez a példa is remekül mutatja, kellő kitartással legsötétebb árnyainkkal is szembe tudunk nézni. A Compulsion Games alkotásában, az akció-kalandjátékok sorát bővítő We Happy Few-ban azonban Wellington Wells lakói nem, hogy elég erősek ahhoz, hogy túllépjenek a második világháború alatt lezajlott, Nagyon Rossz Dolognak nevezett eseményen, de még rágondolni sem mernek. Elvégre csak a legacélosabb lelkierejűek, esetleg az erkölcs nélküli pszichopaták tudnak együttélni akkori viselkedésükkel. Az önmaguknak megbocsátani képtelen helyiek ezért a németek legyőzése után elhatározták, hogy kerül amibe kerül, eltörlik a múltat, és létrehoznak egy langymeleg, konfliktusok nélküli, vidám-gondtalan városállamot. Elrendelték, hogy közterületeken szinte mindenki köteles mosolygós álarcban járni, továbbá felszínesen cseverészni, egyben kifejlesztették a tabletta formájában bevehető, ám az ételekbe és az ivóvízbe is bőségesen adagolt, Joy nevű drogot. Az ezreknek megváltást hozó kemikália elsőre csodaszernek tűnhet, mivel amellett, hogy eufórikus örömöt okoz, megszabadítja fogyasztóját a kellemetlen emlékek terhétől.

De a sajátos társadalmi kísérlet nem, hogy sikerrel nem járult, hanem tovább rontott a helyzeten. Ennek legfőbb oka, hogy a Joy mellékhatásai iszonytatóak. A szellemi leépülés közel általánosnak mondható, mint ahogy az is, hogy egyesek napokra kiesnek a munkából, mert nem találnak haza, vagy arcukon bamba mosollyal a semmibe merednek. Akár jelképnek is tekinthetjük, hogy a legnagyobb, alkalmasint szó szerint vallásos áhitattal kezelt sztár nem más, mint a megnyugtató hangú, elképesztően bárgyú propagandaműsorait futószalagon ontó Jack bácsi, akinek agyzsibbasztóan banális szövegei hallatán még egy önérzetesebb négyéves is méla undorral keresne más szórakozást. Halmazati büntetésnek a termelés természetesen magától értetődően finoman fogalmazva akadozik, mivel úgy elég nehéz dolgozni, hogy az egyszeri melós szíve szerint inkább képzeletbeli pillangókat kergetne, és a jogszabályok ebben még támogatják is. Ám ez alig érdekel valakit, hiszen a korlátolt lakosok fel sem fogják, hogy mekkora a baj – pláne, mert Jack szerint szebben-jobban nem is élhetnének.

Galéria megnyitása

Másrészt, a meg-megroggyanó kulisszájú, magát utópiának álcázó disztópia nem a szeretetre, hanem kedélyesség nevében bevezetett, irgalmat nem ismerő terrorra épül. Aki az összetevőkre való allergiája miatt nem tudja, vagy tudatos döntésként nem óhajtja bevenni a drogot, az a rendszer elpusztítandó ellenségévé lesz. Az efféle páriák számára a puszta létezés is tortúra, mivel apránként előtörnek mesterségesen elnyomott szégyenfoltjaik, és ha nem akarják, hogy különös kegyetlenséggel meggyilkolják őket, akkor kénytelenek hatalmas kockázatot vállalva kicselezni az árgus szemekkel figyelő lakosokat, a szadista rendőröket, a renitenseket szó szerint kiszimatoló orvosokat, illetve a megannyi futurisztikus megfigyelő-szerkezetet. Esetleg mehetnek a fajtájuknak fenntartott Kertnegyedbe, ahol banditák és egy a halálnál is rosszabb, áldozatait hiperagresszív agyatlan véglényekké változtató ragályt terjesztő fertőzöttek lesnek rájuk.

Az elátkozottak balladája

Ezek tükrében aligha meglepő, hogy az ép eszüket még el nem vesztők közül többen is azon vannak, hogy vállalva az ezzel járó kockázatokat, megszökjenek és örökre maguk mögött hagyják a Pokol rózsaszín cukormázzal borított, tingli-tangli bugyrát. Mi három bátor próbálkozó bőrébe bújva kísérelhetjük meg a közel lehetetlen feladatot. Elsőnek Winston Smith távoli rokona, a rendszer apró, de hasznos fogaskerekeként régebbi lapokban megjelent cikkek megsemmisítéséről döntő, ám egy sorsfordító napon korábbi életével szakító Arthur Hastings felett vehetjük át az irányítást. A fanyar humorú irodakukac afféle ideális középutat képvisel, mert sem a lopakodás, sem a direkt harc terén nem mond csődöt, de egyiknek sem mestere. Ellenben ha arra van szükség, bámulatosan gyorsan veszi fel a nyúlcipőt.

Galéria megnyitása

Utána Sally Boyle-on a sor. A csinos nő elsőre az amoralitás két lábon járó szobrának tűnhet, mivel ragyogó vegyésztehetségként kábítószer-kereskedőként biztosítja a napi betevőjét, és hogy ne essen baja, a rendőrség javát és a nagy hatalmú Byng tábornokot is kegyeit kereső kliensévé tette. Ám hamar kiderül, hogy jó okkal hagyta ott kutatói karrierjét és váltott egy, az otthona magányában végezhető, illegális, de lukratív kenyérkeresetre. A nesztelen osonásra és kémiai tudására építő hölgy ugyanis egy döbbenetes kényszerhelyzetben találja magát, és mindent megtesz azért, hogy a Joy ellenére tömegeket őrületbe kergető titka biztonságban maradjon.

Végül, utolsónak az érdes modorú és bivalyerős, ám rakoncátlankodó vércukrára vigyázni kénytelen skót, Ollie Starkey történetét ismerhetjük meg. A harsány modorú, ellenségeire cifra káromkodások özönét zúdító, zakkant, de nem hülye, sőt, realista-éleslátó veterán elsőre könnyen vidám fickónak tűnhet. Ám valójában messze ő a legtragikusabb hátterű, egyben leginkább gyűlöletre méltó az összes főszereplő közül.

Galéria megnyitása

De Sally és Arthur flashbackjei, vagy elmélkedései is bőven adnak okot arra, hogy hitetlenkedve meredjünk magunk elé, és undorral kiköpjünk, mivel a fejlesztők ügyeltek arra, hogy makulátlan jellemű grál-lovagok helyett esendő, sőt, bűnös átlagemberek tettein keresztül táruljon fel előttünk az elátkozott vidék szomorú-iszonytató históriája. Emiatt, bár a Nagyon Rossz Dologról idejekorán lehull a lepel, a baklövéseikkel szembesülő antihősök lelki drámája gondoskodik arról, hogy egy percig se unatkozzunk. Amennyiben pedig ennél is mélyebbre ásnánk, a száműzöttek beszélgetéseiből, naplójegyzetekből, újságcikkekből, falrajzokból és levelekből rettenetesebbnél rettenetesebb személyes sorsokba kaphatunk bepillantást. Ezek az információmorzsák sokat tesznek azért, hogy megértsük a város urainak motivációit, egyben arra kényszerítenek, hogy empátiával forduljunk Wellington Wells, a lebukásunk esetén a vérünket akaró, ám ettől függetlenül annak idején jónak hitt okkal rossz útra lépő népéhez. Nincsenek szentek vagy ördögök, csupán a móka és kacagás mögött meghúzódó, tapintható, melankóliával vegyes kétségbeesés.

Ja, hogy ez egy játék?!

Ezt már láttam valahol...Mivel a kontextus nélküli, egyedül az olcsó sikerért bedobott popkulturális utalások jellemzően hideg vérrel meg szokták ölni a hangulatot, a We Happy Few készítői figyeltek arra, hogy minden kikacsintásnak meglegyen a maga helye.

A nyitott szemmel járók ezért számos jelét láthatják annak, hogy a fejlesztők igen szeretik a Monty Python humorát, de a Brazil, a Szép új világ, a Doctor Who, a Mechanikus narancs, és a Michelangelo Antonioni által rendezett Nagyítás rajongói is jókat mosolyoghatnak, oldva kicsit a nyomott atmoszférát. Sőt, még azt is megnézhetjük, hogy 1984-ben hogyan fognak festeni a jövő bizarr, ám meglepően ismerős találmányai.

A We Happy Few tehát szigorúan a narratíva, illetve az atmoszféra tekintetében az utóbbi évek egyik legjobb, esélyesen a 2018 kiválóságait díjazó gálák vonatkozó kategóriáiban hódító darabja. De sajnos, a program értékéből rengeteget levon, hogy a Compulsion Games a történetmesélés terén vitathatatlanul tehetséges tagjai láthatóan nem tudtak megbirkózni a játékmenet jelentette kihívásokkal. Részben procedurálisan generált művük ezért sajátos állatorvosi lova a vegyesfelvágott-szerű, felszínes, átgondolatlan alkotásoknak, egyben ékes illusztrációja az "A kevesebb néha több" mondás megkérdőjelezhetetlen igazságtartalmának.

Galéria megnyitása

Hiszen játékuk gyakorlatilag a létező legamatőrebb hibától szenved, jelesül, hogy miközben papíron a lehetőségek páratlanul széles tárháza vár ránk, semmit sem sikerült úgy formába önteni, hogy valóban értékelhető legyen, és beváltsa a hozzá fűzött reményeket. A totális koncepciótlanság már idén januárban, a korai hozzáférésben lévő kópiák árusításának felfüggesztésekor kiadott bizonyítvány-magyarázó videónál is jól látszott, és azóta semmit sem sikerült javítani a csüggesztő állapotokon.

A félreértések elkerülése végett, fájdalmasan rossznak nevezni az ilyen-olyan opciókat az esetek javában durva túlzás lenne, ám vitathatatlan: többnyire nagyon rezeg az elégséges minimumot jelző, roppant alacsonyan lévő léc. A példák hosszasan sorolhatóak. A három gomb nyomkodására építő közelharcnál teljesen fölösleges védekeznünk, vagy egyensúlyából kibillentve feldöntenünk az ellenfelünket, elég, ha folyamatosan mozogva agyatlanul suhogtatunk egy tisztes sebzésű fegyvert, és, ha nem törnek egyszerre tízen az életünkre, nyert ügyünk van. A lopakodás elképesztően fapados: ha nem vagyunk született antitalentumok, kész művészet lebukni, mert elég az utolsó pillanatban fedezékbe húzódnunk, hogy ellenlábasunk látószögéből kikerülve megússzuk a konfrontációt. Míg ha üldöznek, hiába futunk be egy sikátorba, ahol az egyetlen logikus búvóhely egy kuka, senki sem néz be a szemetesládába, hogy kirángasson onnan.

Baj baj hátán

Az elmaradhatatlan RPG-rendszer is kész agyrém, mivel a sikeresen teljesített küldetésekért kapott pontokért irreálisan kevés energiabefektetéssel olyan központinak szánt elemeket írhatunk fölül, mint a felforgatónak tartott viselkedés retorziója, a dolgunkat megnehezíteni hivatott kijárási tilalom vagy a romlott elemózsia megevését kockázatossá tevő ételmérgezés. A túlélést egyébiránt ha nem a legnehezebb fokozaton vágunk bele a nagy kalandba, viccnek is nehéz tekinteni: egy adag híg ragu elég ahhoz, hogy kicsattanjunk az egészségtől, és hiába ragadnak le a szemeink a fáradtságtól, ha hatvan kurta percre ledőlünk valahova, újra egy koffeinen tartott gepárd élénkségével futkoshatunk ide-oda. Ráadásul, kihívási szinttől függetlenül bele sem halunk az alultápláltságba, kiszáradásba, vagy alváshiányba, hanem egy kisebb-nagyobb hátrányt kapva dolgozhatunk tovább a szökési tervünkön.

A missziók frontján sem sikerült áttörést elérni: az izgalmas-érdekes körítés ellenére húszból tizenkilencszer tárgyhurcibálás, vagy valami megszerzése a dolgunk. Az elvileg a hiánygazdaság miatt központi szerepet kapó tárgykészítés ezek után valóságos felüdülés, mert simán alig van rá szükség. A valóban fontos eszközökhöz betörés-kutakodás nélkül is hegyben áll az alapanyag, és ha egy különlegesebb készségre van szükségünk egy akadály leküzdéséhez, okvetlenül találunk egy ládányival a megoldandó probléma húsz-harminc méteres körzetében. Emellett, a bónuszok ritkán akkorák, hogy árgus szemekkel lessük a komponenseket, azaz pár hasznos-egyszerű gyógyszert, az egyes közösségekbe beolvadást megkönnyítő, vagy feltűnésmentes ténykedést lehetővé tevő, speciális ruhákat, és a bejutásunkat megkönnyítő tolvajszerszámokat leszámítva egyszerűen nincs értelme a házibarkácsolással, vagy zug-drogfőzéssel foglalkozni.

Galéria megnyitása

Végül, kegyelemdöfésként a Joy viselkedést megváltoztató furcsaságaival sem sűrűn találkozunk jártunkban-keltünkben. Ez azért is fájó, mivel mialatt a videókban és a küldetésekben egymást követik a szubsztancia mellékhatásait, vagy a teljesen eltompult drogfüggők abszurd mindennapjait bemutató jelenetek, addig a látványra groteszk települések alapesetben csupán tudatos erőfeszítéssel lehetnének sterilebbek. Néha egy-két járókelő ugróiskolázik, vagy Gene Kelly nyomdokaiban járva egy pocsolyában táncikál, de ennél többen hiába bízunk. Végül az, hogy szinte alig kell bevennünk Joyt, mert ellenlábasainkat hallatlanul könnyű kicselezni, és így nem igazán kell foglalkoznunk azzal, nehogy túladagoljuk magunkat, már csak a savanyú hab az odaégett tortán.

Végkövetkeztetés

Összességében a Montrealban székelő stúdió munkájának legújabb gyümölcse okvetlenül fanyar ízt hagy a szánkban, mivel az év egyik nagy meglepetése helyett egy olyan, se hús, se hal programot kaptunk, ami istenigazából akkor a legszórakoztatóbb, mikor olvasgatunk, hallgatózunk, vagy egy átvezető animációt nézünk. Ha pedig ehhez azt is hozzávesszük, hogy vérlázító módon egy AAA kategóriás cím árát, hatvan eurót kérnek el érte a Steamen, és a szezonbérlet további huszonöt euróba kerül, akkor felmerülhet bennünk a gyanú, hogy suttyomban a cég alkalmazottjai is beszedtek pár, kognitív képességeiket negatívan befolyásoló tablettát. Elvégre, játékuk jelen formájában ennek a summának legfeljebb a harmadát éri meg.

Ergo, ha egyengetnénk a három menekülő útját, okvetlenül várjunk meg egy leárazást, mert ellenkező esetben bánni fogjuk, hogy kidobtuk a pénzünk az ablakon. Nyomottabb összegért ellenben feltétlen ajánlott beszereznünk, mivel ha képesek vagyunk elvonatkoztatni az elvárásainktól, abszolút a szürke középmezőnybe tartozó, ám erős hangulatú indie-budget játékként egyáltalán nem muzsikál rosszul. Ezzel együtt szomorú belegondolni, hogy mi lehetett volna belőle értőbb kezek között.

Galéria megnyitása

Galéria megnyitása grid_on

Kapcsolódó termékek arrow_backward arrow_forward
Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}
Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Összefoglalás

We Happy Few - Agyonnyom a múlt

We Happy Few - Agyonnyom a múlt

We Happy Few - Agyonnyom a múlt
Szerzői értékelés
55
%
Egy játék, amiből inkább interaktív filmet kellett volna készíteni.
Fantasztikus az atmoszférája, érdekes a története, és az utóbbi idők legmegrendítőbb alkotása.
A játékmenetén érződik a totális koncepciótlanság, és emiatt jobb nézni, ha valaki más végigviszi, mint nekünk magunknak játszani vele.
{{ totalLabel }}
%
{{ userRateLabel }}

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward