A harmincéves háború

Bár az Attun Palalinként született Nakamura Teruo a Tajvanban őshonos amikhoz tartozott,  őszintén lelkesedett a Formosa szigetét uraló japánokért. Ebből adódóan, mikor lehetősége nyílt rá, boldogan és készségesen csatlakozott a Takasago önkéntes egységhez, hogy a császárt szolgálja. Ám hiába iparkodott, az egészen a felkelő nap országának kapitulációjáig tartó morotai csata menetét ő sem fordíthatta meg. Azonban szentül hitte, hogy bátor bajtársai az utolsó csepp vérükig kitartanak, és előbb hozzá hasonlóan elszánt cimborájával szervezkedett, aztán velük összeveszve magányos oroszlánként küzdött tovább. Rafináltságát fennen hirdeti, hogy csak 1974 novemberében fedezték fel a rejtekét, és az ötvenötödik esztendejét taposva is bő egy hónap kellett az üldözőinek ahhoz, hogy elkapják. Ekkor tudta meg, hogy egy bukott ügy szolgálatára fecsérelt el huszonkilenc évet, három hónapot és tizenhat napot.

Ez már önmagában is megviselte, és gyötrelmeit tovább fokozta, hogy sajátos státusza miatt senki sem látta szívesen. A helyiek hallani sem akartak arról, hogy a leromlott egészségű fegyveres náluk telepedjen le. Hazájában egyesek idegen urakat szolgáló árulónak bélyegezték, és mérhetetlen bánatára a japánok sem érezték úgy, hogy hálával tartoznának neki, hiszen csupán egy egykori gyarmat mit sem érő bakája volt. Így, miközben a nem sokkal korábban az előírásos formuláknak megfelelően kapituláló Hiroo Onodát a legnemesebb nemzeti eszmények avatárjaként ajnározták, addig a balszerencsés férfi még állami nyugdíjat sem kapott. Mai árakon inflációval korrigálva ezerkétszáz dollárnak megfelelő summával szúrták ki a szemét, és nyilvánvalóvá tették, hogy ügyét elintézettnek tekintik. Végül az ezen felháborodó tajvani közvélemény segített a megalázott nyomorultnak abban, hogy 1979. június 15-én bekövetkezett haláláig relatíve békében élhessen az őt visszafogadó feleségével.

Miként azt az ő kálváriája is ékesen illusztrálja, akadnak, akiknek az adott szó mindennél többet ér. Nincs ez máshogy a körökre osztott stratégia címek sorát bővítő Age of Sigmar: Storm Ground-ban sem, mert itt menetrendszerűen fel-feltámadó, hitük hajtotta fanatikusok tusakodnak egymással az idők végeztéig.

Hárman slamasztikában

A többség esélyesen a Sigmar híveinek, a kíméletlen élőholtaknak és Nurgle fertőzéseket terjesztő démonjainak örök háborúját bemutató kampányba ugrik fejest. Ennek alapjai oldaltól függetlenül hasonlóak.

Elsőnek áttekintjük az elérhető missziók listáját: konkrét célszemélyek likvidálásával, setét mágiától bűzlő relikviák megsemmisítésével, területfoglalással vagy egyszerű tömegmészárlással vívhatjuk ki frakciónk végső diadalát. Majd kihasználva, hogy a program roppant előzékenyen közli, a ránk fenekedő alakulatok várható összetételét, megkísérlünk összerakni egy hatékony csapatot, és megkezdődik a haddelhadd. A kínálatra nem panaszkodhatunk. Az üss és fuss elvére esküvő rohamosztagosok, távolról ártó specialisták, vaskos vértekbe bújó izomkolosszusok, berzerkerek, elpusztításukkor felrobbanó szellemek, illetve agyatlan, de gombamód szaporodó rémfattyak egyaránt színesítik a tiritarka kavalkádot.

Lényeges, hogy fizikumuk, páncélozottságuk és hasonló statisztikáik mellett a megidézési költségükkel is ildomos kalkulálnunk, valamint az sem mellékes, hogy kunsztjaik azok bevetésekor mennyire apasztják el a kollektív varázstartalékot. Mivel eleinte kizárólag főbajnokunk tehetjük le a hexatáblára: a többieket a fordulónként frissülő-gyarapodó utánpótlás-pontjainkból gazdálkodhatjuk ki. Ezért ha a horda-taktikát preferáljuk, egy kis mázlival szinte rögtön lepakolhatjuk kedvenceinket – ám benne van a pakliban, hogy a minőség-orientált riválisunk kacagva a földbe döngöl. Míg ha a krémek krémjére építünk, a túlerő húzhatja keresztül a terveinket.

Megéri hát a küldetések abszolválásával kiérdemelhető, vagy zsákmányként begyűjthető kártyákkal a stílusunkhoz igazítanunk a katonáinkat, mert ezek okos-értő alkalmazása jelenti a különbséget a gyászos-gyalázatos katasztrófa, és a vegytiszta sikersztori között. A képlet egyszerű: a felszerelési tárgyak és képzettségek alapkarakterisztika-bónuszokon túl egyéb nyalánkságokat is adnak, a limitáltan bevethető csodák pedig gyógyításhoz vagy villámszóráshoz hasonló, különleges hatások. Vagyis elemi érdekünk a firnyákos kombinálás, mivel ha jók vagyunk, lenyűgöző eredmények születhetnek.

A drabális-böhöm nyílpuskákkal felszerelt büntetők például klasszikus, hosszas rákészüléssel telibe trafáló orvlövészek. Logikus tehát ehhez passzoló fejlesztésekkel istápolni őket, mert a cselekvést gátolva vagy vérző sebeket fakasztva kiteljesedhetnek eredeti szerepükben. Ha viszont inkább az egy tuberkulózisos meztelencsiga szintjén lévő szívósságukat, vagy egy leszedált lajháréval vetekedő hárításukat turbózzuk fel, akkor egy flexibilis, hibrid gárdát nyerünk. Harci düh vagy a kivárást jutalmazó, defenzív fortély, megbéklyózás vagy mérgezés: egyedül rajtunk múlik, hogy milyen irányba indulunk el.

 Hovatovább, az sem mindegy, hogy hőseink kardot vagy pörölyt forgatnak-e, mivel ugyan az éles penge irtóztató károkat okoz, a gigászi kalapáccsal nagyot taszajthatunk a kipécézett delikvensen. Ergo, ha az egy hasadék vagy egy csapda előtt téblábol, abban az esetben is egyetlen lökéssel nyugdíjazhatjuk, ha egy, a tápláléklánc tetején trónoló csúcsragadozó. Mert a terepasztalos hagyományokhoz illeszkedve egyáltalán nem mellékes, hogy hol vetjük meg a lábunk. Egy magaslatra felkapaszkodva előnyökhöz jutunk, de csökken a mobilitásunk, máshol mágikus hatalmunk növelhetjük, ám ha rossz mezőre lépünk, semmi sem véd meg minket a gyötrelmektől. Magyarán az, hogy arra kényszerítsük haragosainkat, hogy egy negatív energiákkal teli, elátkozott pokoltanyán vesztegeljenek, legalább annyira fontos, mint az, hogy gyakran és durván üssünk.

Azaz valósággal belefulladunk az opciók tengerébe, és az is fokozza az élményt, hogy a készítők gondosan ügyeltek arra, hogy a más-más elveket hirdető csoportok ne csak külsőségeikben térjenek el egymástól. Az öldöklés közben istenükhöz intézett fohászokat zengő vakbuzgó zelóták semmiben sem kiemelkedőek, de flexibilitásuk kincset érhet, és az sem mellékes, hogy seregeik pepecselés nélkül ledobhatóak a csatatérre.

Velük szemben a kárhozottak a sok lúd disznót győz ősi bölcsességében, és abban bíznak, hogy öntudatlan lélekcsírák elfogyasztásával regenerálhatják félig éteri testüket. Azonban a materializálódásuk trükkös: hideg-mételyező fényt árasztó lámpások és a gyógyhatású lidérckék híján drámaian beszűkül, hogy hol bukkanhatnak fel. Végül a bubópestisben haldoklást egy szombat esti parti csúcsának valló ocsmányságok fő aduásza, hogy némi elszántsággal számukra értékes extrákat adó, ám a többieket gyorsan felemésztő fertőzés-gócokat alakíthatnak ki. Így az, hogy pingálással csinosíthatjuk ki az oldalunkon küzdőket, csupán a hab a tortán.

Nem a legélesebb kés

Miként az ennyiből is kiókumlálható, a Gasket Games fáradozásainak gyümölcsét hiba volna nem kategóriája ihletettebb képviselőihez sorolnunk, de ez távolról sem jelenti azt, hogy egy megismételhetetlen-felülmúlhatatlan etalonnal színesedett a TBS-paletta. A legfőbb probléma a jobb pillanataiban elfogadható, ám néha hajmeresztően suta mesterséges intelligencia: tízből három meccsnél érezni, hogy az algoritmus nincs a csúcson.

Ezeknél a csihi-puhiknál rendszeresen előfordul, hogy a gép által irányított egységek az adott szituációban semmiféle gyakorlati hasznot nem hajtó marhaságokkal próbálkoznak, vagy egyetlen, bukásra ítélt, hagymázas hülyeséget ismételgetnek. Továbbá halmazati büntetésnek a helyzetfelismerő képességük is alig éri el egy félkómásra vert, és fénykorában sem túl éles elméjű tengeri uborkáét. Már-már bizarr élvezetet lelnek abban, hogy szakadékok széle előtt téblábolva zárják a körüket. Ahogy az is megesik, hogy egy szuicid-biofűfüggő lemming kiérlelt megfontoltságával rohannak a pusztulásba, és ez két, eltérő síkon is megmételyezi az aktív pihenésre szánt óráinkat.

Hiszen egyrészt okkal-joggal fut át az agyunkon, hogy minek küszködjünk furmányosabbnál furmányosabb csapat-összeállítások kiötlésével, és miért finomhangoljuk veteránjainkat, ha a legelemibb, bazári húzásokkal is kivívhatjuk a diadalt. Másrészt a Serious Sam franchise-ban is megütközést keltő, ostobán agresszív kamikaze-hullámok miatt benne lóg a levegőben, hogy önhibánkon kívül kezdhetjük előröl az adott kampányt. Elvégre arra, hogy ellenlábasaink egyedül azzal törődnek, hogy otromba ágyútöltelékekként annyira meggyengítsenek, hogy a következő missziónál elhasaljunk, nincs orvosság. De szerencsére az efféle jelenetek ritkák, és a totojázással terhes hígvelejűség dominál.

Emellett az is kellemetlen, hogy a fejlesztők a klasszikus Warhammer-csapdába esvén egy Twitter-bejegyzéseken szocializálódott, középiskolás alanyi ponyvaíró stilisztikai eszközeivel akarták megteremteni a heroizmussal vegyített, komoly-komor atmoszférát. Ennek folyományaként a  hangulatot megalapozni igyekvő dialógusok, morfondírozások, illetve a jutalomként begyűjthető kódexbejegyzések felülről súrolják a nem szándékos paródia határát, és szappanopera-jellegű majomkodássá züllesztik a grandiózus konfliktust. Pláne, mert a bérük tényleges mértékétől függetlenül túlfizetett szinkronszínészek a B-kategóriás animékben megszokott, az eső eleredését is halálhírhez illő hangsúlyozással találó stílusban prezentálják az izzadtságszagú sorokat.

Verdikt

Összességében a Warhammer Age of Sigmar: Storm Ground egy bámulatos potenciállal bíró, és időnként szabályszerűen megbabonázó, ám jelen formájában még kissé kiforratlan kísérlet. Korrigált kihívási faktorral, érzéssel adagolt frissítésekkel és megfizethető áron kínált bővítményekkel röhejes-nívótlan története dacára is belophatná magát a szélesebb közönség szívébe. Alapos polírozás híján viszont garantált, hogy egy korrekt és élvezetes, de befutott vetélytársai árnyékában lassú-kínos elfeledésre ítélt semmiségként fogja elkerülni a világhírt. Ezért ha keresetünk nem égeti a zsebünket, messze akkor járunk el a legbölcsebben, ha kivárjuk, hogy a jövő markáns nívójavulást, vagy árcsökkenéssel kevert agóniát hoz-e majd.