A floppyn megszerzett játékoknál mindig ott lógott a levegőben a bad sector réme, vagyis, hogy egy, mondjuk, 10-15 floppys, betömörített játékot szép lassan felmásolgatva, az egyik fájl hibás tárolása azt használhatatlanná tette és így vagy az egész akció kudarcba fulladt, vagy a szerzeményünk hiányzó darabkájáért vissza kellett mennünk a forráshoz. Hiába a Dűne 2 és a Warcraft Orcs & Humans által felvázolt csapásirány, a mai, modern RTS-ekhez képest nagyon szembetűnő, hogy egy örök klasszikus, egy kőbe vésett etalon mennyire más volt 1994-ben. És akkoriban izgalmasnak, szépnek, jónak, érdekesnek tűnt, teljesen jogosan.
Már az grafikai bravúrnak és érdekességnek tűnik, hogy a hullák nem csak simán eltűnnek, hanem lebomlanak és ennek a lépéseit látható módon vizuálisan is kezeli a játék, dark fantasy felé lökve a történetet, ahol egy komolyabb csata után ott voltak a maradványok a mezőn. És itt még nem is feszült egymásnak olyan sok egység, nem volt többféle frakció, vagyis a változatosság helyett az is bőségesen elbűvölte a játékosokat, hogy 5-6 féle harci egység volt mindkét oldalon.
Taktikailag se nagyon beszélhetünk másról, minthogy nekiengedtük a katonáinkat az ellenségnek aztán lett, ami lett. Persze mai szemmel lehet távolságokat méricskélni, beállni egy szorosba, hátrébb vonni a lövészeket, de amint megindulunk, a játék rettenetes módon, egyfata masszaként kezeli az egységeket, vagyis minden taktikai előkészület felbomlik és csürheként mennek a katonáink.
A zene klasszikus és felújított verzióban is hallgatható a pályák végigjátszása közben és rá kellett döbbennem, hogy a régebbi, az akkori technológia határait feszegető és használó zene mennyire szokatlan a mai fülnek. Hacsak valaki nem hallgat vagy találkozik időnként ilyen „prüntyögéssel” annak nem is feltétlenül tűnik már zenének, inkább érdekes zaj az, ami a Warcraft korában magától értetődő természetességgel adott hangulati aláfestést a stratégiai kalandokhoz. Ha valaki megunná, azért vannak alternatívák, amik még a játékhoz is illenek majd.
Egy remasternél elkerülhetetlen az összehasonlítgatás, de ehelyett inkább olyan példákat kerestem, hogy mi az, ami feltűnően hiányzik vagy jobb lett az évek alatt az RTS-ekben, a nagyobb átlagot és általánosabban bekerült fejlesztéseket, QoL szempontból is nézve. Apró trükköket fedezhetünk fel újra, mint például, hogy a Ctrl+1 lenyomása csapatokat képes kijelölni gyors kiválasztásra.
Nem jelzi semmi, hogy egy parasztunk/munkásunk épp tétlenül álldogál, vagy kifogyott a nyersanyag, amit épp csapkodott. Régen fel sem tűnt, de életemben nem hallottam még a Yes! és a Yes My Lord! mondatokat, ilyen sűrűn, ilyen rövid idő alatt – nem véletlenül került bele játékokba az a beállítás sem, hogy milyen gyakran reagáljanak az egységek a parancsra és/vagy a kiválasztásukra.
A Fog of War szinte alig oszlik – viszont innentől látható marad a terep – de így nehezebb is felkészülni arra, hogy mi vár minket a „köd” mögött, amikor az ellenség ránk szabadul, a papok távolba látás képessége viszont egész jó felderítő eszköz, bár költséges. Nincs pause lehetőség, amivel kapcsolatban amúgy is megoszlanak a stratégiai játékok kedvelői – az egyik oldal a real-time jelentésével érvel, hogy minden értelmét elveszíti a dolog, ha a valós idejű játékot megállíthatjuk. A másik tábor szerint kevésbé stresszes úgy a játék és komplexebb feladatoknál jól jön a gondolkodási idő, a nehézséget sem a reflex és döntéshozási idő gyorsasága kell, hogy adja.
Nincs egységeknél irányba fordítás, mert nem volt rá szükség, ahogy több egységet sem tudunk gyártani – hacsaknem több épülettel – szóval vissza kell újra és újra ugrani. Kényelmetlen? Feleslegesen ugráltat? Lehet, de hiba lenne 2024-es szemmel nézni a Warcraft első részére, mert nem a mai játékosoknak készült, nem célja egy pillanatig sem, hogy „kényelmes” élményt adjon. A nosztalgiafröccs és a vigyorgós, fejcsóválós pillanatok viszont garantáltak.
Az elavult játékmechanikai megoldások mellett viszont van pár dolog, ami jó kérdés, hogy egy remasterbe miért nem fért bele. Nem kifejezett bug, de mégis hátráltat, mint például az első földalatti barlangos pálya, ahol a játék 12 egységet hajlandó egyszerre kijelölni, de persze 13 fős felderítő csapatot kapunk a kezünk alá és vagy megoldjuk a plusz egy ember irányítását, vagy megöletünk egészen véletlenül valakit a csapatból. Persze ketté is bonthatjuk a csoportot a crtl+szám mechanikákkal, de mégis érdekes a 12-es limit.
A pathfinding továbbra is rettenetes, vagyis szinte lépésenként kell irányítgatni embereinket, az előbb említett barlangokban nem képesek kitalálni egyik teremből a másikba és itt csak kicsit túloztam. A Warcraft honlapja szerint viszont sok modern fejlesztést kapott a játék, mint például a HP csíkokat, megnövelt egység kijelölési limitet (!), gyorsbillentyűket és ezt a listát végigolvasva nem száz százalék, hogy lenne kedvem újra a régi verzióval játszani, legendás státusz ide vagy oda.
Nosztalgiatúrának viszont nagyon is megteszi ez a kiadás, főként, ha végigkövettük azt az utat, ami az RTS trilógia után a WoW-ban csúcsosodott ki a Warcraft/Azeroth világának fejlődésével. Veteránként nem fog komolyabb nehézséget jelenteni a végigjátszás és ha már végeztünk a trilógia egyéb, átdolgozott és felújított részei felé is folytathatjuk az utunkat. Ki tudja, még az is lehet, egy a régi WoW-os fiókról is lefújjuk a port.
