A Voyager-program kezdetei
Több mint három évtizednyi utazás után a Voyager-1 űrszonda lassacskán elhagyja a Naprendszert, és a Tejútrendszer ismeretlen vidékein halad tovább. De mit is tudunk manapság a legmesszebb jutó ember alkotta szerkezetről? Kísérleti jelleggel körbekérdeztem a baráti-rokoni körben, hogy kinek mi jut eszébe az űrszonda nevéről. A válaszok között szerepelt: a Star Trek: Voyager tévésorozat, amely 1995‒2001 között futott, és a USS Voyager nevű csillaghajóról és legénységéről szól, a Chrysler Voyager nevű, Európában 1988-ban bemutatkozó autómárkája, Mike Oldfield azonos című, 1996-os albuma, és persze jó páran tudták, hogy két űrszondáról van szó, amelyek nagyon messze vannak már, de érdekes módon a legmerészebb válaszadó is csak valahova a Plútó környékére helyezte ezeket. Az mindenestre kiderült, hogy a program mély nyomokat hagyott a popkultúrában, ha magukról az űrszondákról néha hajlamosak is vagyunk megfeledkezni. Lássuk tehát a tényeket!
A hatvanas években merült fel a NASA tudósainak agyában először a „Nagy Túra” ötlete, vagyis ember nélküli szondákat küldeni a külső bolygók vizsgálatára. A terv eredetileg négy szondát tartalmazott, és valamelyik nagybolygó gravitációs terét kihasználó hintamanőverrel tervezték ezeket minél messzebb juttatni. Végül a Pioneer-10 1972-es, és a Pioneer-11 1973-as felbocsátása után, immár visszafogottabb költségvetési kerettel, és csak két szondával kezdődött meg a „Nagy Túra” megvalósítása. A Voyager-2 1977. augusztus 20-án indul, „ikertestvére” a Voyager-1 pedig szeptember 5-én követte, ez utóbbi nagyobb sebességgel haladt, és az év végére meg is előzte a korábban elindított szondát.
A Naprendszer külső része felé
A Voyager-1 a Jet Propulsion Laboratory-ban készült, tömege 722 kg, 16 hidrazin hajtómű segíti a manőverezésben, és abban hogy rádióantennája mindig a Föld felé mutasson. Három radioizotópos termoelektromos generátor látja el energiával, amelyek plutónium bomlásakor felszabaduló hőt alakítják elektromos árammá termoelem segítségével. A rendszer a legújabb számítások alapján 2025-ig képes működtetni a szondát. 3,7 méter átmérőjű parabolaantennája 13 és 3,6 cm-es hullámhosszokon képes kommunikálni, és a mai napig hetente küldi jelentéseit haza.
A szonda fedélzetén található egy időkapszula is, a Carl Sagan vezetésével összállított Voyager-aranylemez. Ezen a Naprendszerről, a Földről és az itt élő emberiségről halmoztak fel információkat: képeket, a természet hangjait, zeneszámokat, matematikai és fizikai modelleket stb.
Fellövése után 500 ezer kilométeres távolságból hat felvételt készített a Föld‒Hold rendszerről, amelyeket október 8-án sugárzott vissza. 1979 márciusában közelítette meg a Jupitert, majd egy hintamanőver segítségével a Szaturnusz felé vette az irányt. Közben felvételeket készített az óriásbolygóról és holdjairól, és adatokat gyűjtött a légkör összetételéről. Felfedezte a Jupiter gyűrűjét, és 14. holdját.
A külső bolygók
A Szaturnuszt 1980 novemberében érte el, elhaladás közben hét holdját is megközelítette, kétezer felvételt készített és sugárzott vissza a Földre. Egy újabb hintamanőverrel 1980 decemberében kilépett a Föld pályasíkjából, és azóta a csillagközi tér felé tart. 1998 februárja óta a legtávolabbi ember alkotta szerkezetnek számít, ekkor „előzte le” ugyanis a már inaktív Pioneer-10 űrszondát. 
A csillagközi küldetés
Jelenleg 18 milliárd kilométerre van a Naptól és 61400 km/h (17,1 km/s) sebességgel távolodik. Rádióhullámai több mint 16 óra alatt érik el a Földet. Ezzel a sebességgel 40 ezer év múlva éri el a legközelebbi csillagot. Még működő rendszerei alapján már többször úgy tűnt, hogy kilépett a Naprendszerből, aztán kiderült, hogy mégsem, az ellentmondó adatokat valószínűleg az okozza, hogy a heliopauza (a Naprendszer határa, ahol a napszél és a csillagközi térben lévő gázanyag találkozik, helyét a napszél és a csillagközi gáz ionizált részének nyomásviszonyai határozzák meg) „ugrál” a szondához képest. A legutóbbi adatok alapján azonban úgy tűnik, hogy már a stagnálási zónában van, amely a Naprendszer körüli buborék legkülső rétege.
A szonda alacsony energiájú részecskéket vizsgáló műszere alapján a napszél ereje lecsökkent, majd a részecskék áramlási iránya megfordult a szonda körül. Ez a szakértők szerint egyértelműen egy új zónát jelez, amelynek létezését eddig csak feltételezték. A stagnálási zónának nevezett átmeneti sávban kiegyenlíti egymást a napszél és a csillagközi térből érkező részecskék által képviselt nyomás. Senki sem tudja, mennyi lehet hátra a zónából, a tudósok maximum pár évet mondanak. Mindenesetre a kutatók (és velük sokan mások) izgatottan várják, hogy végre pillantást vethessenek a csillagközi térre.
Források:
