Ész helyett izom
Az egy gazdag ültetvényes család sarjaként szép reményekre feljogosított, de a polgárháborút követően koldusbotra jutó, és kenyerét svindlerként kereső Jefferson Randolph Smith okkal érdemelte ki a Szappanos becenevet. Hiszen eleinte sajátos jövedelemforrásként botrányos minőségű tisztálkodószereket árult, és, hogy meghozza a vásárlók kedvét, teátrális külsőségek közepette tudatta a köré sereglőkkel, hogy a csomagok egyike-másika értékes pénznyereményt rejt. Legényei ezután megvették a megjelölt pakkokat, látványosan örültek busásan megtérülő befektetésüknek, és mire a feltüzelt balekok észbe kaptak, a tisztes hasznot bezsebelő szélhámosok már el is inaltak.
Ám a karriere csúcsán politikusokkal parolázó gazember hamar önnön hübriszének áldozata lett: hatalma és befolyása növekedtével egyre kevésbé ügyelt arra, hogy finom-körmönfont módszerekkel szedje be a hiszékenység vámját. Így mikor pribékei Skagway-ben egy bagatell tartozás miatt nemes egyszerűséggel ellopták a nem is olyan rég még Klondike-ban robotoló John Douglas Stewart kínnal-keservvel összekuporgatott vagyonát, sokaknál betelt a pohár.
A veterán zsivány viszont a legkevésbé sem zavartatta magát attól, hogy haragosai szinte kivétel nélkül ki akarták lyuggatni a bőrét. Ezért ahelyett, hogy békülékeny hangot ütött volna meg, arrogáns stílusban közölte az átvert nyomorulttal, hogy keresztet vethet mai árakon kalkulálva hozzávetőlegesen kilencvenezer dollárt érő aranyára. Ez súlyos hibának bizonyult: 1898. július 8-án a garázdálkodását megelégelők eltökélték, hogy móresre tanítják. Miként az sejthető volt, az indulatok gyorsan elszabadultak, és ugyan ekkor Smith mintegy varázsütésre meghunyászkodott, nem segített rajta, hogy kegyelemért rimánkodva megadta magát. A harminchetedik esztendejét taposó csaló földi pályafutására egy puskagolyó tett korai-dicstelen véget.
Simlisbecsület
Miként azt az ő esete is ékesen illusztrálja, a svihákok első számú törvénye az, hogy a kinézett delikvenst úgy kell átvágni a palánkon, hogy holtáig hálálkodjon a hirtelen helyzetváltoztatásért. Különösen igaz ez a váratlan fordulatokkal operáló filmekre, mivel ezeknél lényegében az alkotók bármit megtehetnek, de ildomos a nehezebb utat választaniuk. Mert egy faék jellegű sztorinál csak egy hajuknál fogva előrángatott, hitvány-méltatlan megoldásokkal operáló borzalom idegesíti fel jobban a publikumot. Visszaemlékezéseken keresztül bemutatott, logikailag kikövetkeztethetetlen, blőd csavarok, az egész cselekményt idézőjelbe tevő, értelmetlen befejezés, vagy éppen a „csupán álom volt” gyűlölt kliséje: a megbocsáthatatlan dramaturgiai rémtettek listáját napestig sorolhatnánk.
Sajnos, miként arról mi magunk is meggyőződhetünk, Alain Darborg műve a kategória mérsékelten cizellált, ráadásul más nyűgöktől is szenvedő darabjainak állatorvosi lova.
A mérnökként dolgozó David (Anastasios Soulis) és orvostanhallgató kedvese, Nadja (Nanna Blondell) egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egybekelnek, hogy aztán a mézeshetek elmúltával apránként ráébredjenek, hogy nem ilyen lovat akartak. A terhességét titkoló nőt mérhetetlenül frusztrálja anno friss-élénk férje passzivitása, és a háziasszony-létet sem kultiválja. Míg a napi robotba belefásult műszakinak nincs ínyére, hogy irányításmániás neje szorosan fogja gyeplőt, és az sem tetszik neki, hogy otthon nem vacsora, hanem a második, barkácsolgatásban-problémamegoldásban bővelkedő műszak várja.
Ám mivel mindketten tisztában vannak azzal, hogy a passzív-agresszív hidegháború pár hónapon belül egy felettébb ocsmány válóperbe fog torkollni, megegyeznek, hogy egy romantikus vidéki kirándulással feledik bújukat és bánatukat. Ez azonban súlyos hibának bizonyul. A kicsiny település az idegeneket nem szívlelő lakói előbb a csendes terror taktikájával kísérlik meg elkergetni a jövevényeket. Majd a csőre töltött vadászpuskák is előkerülnek, és a fiatalok kénytelenek az életükért menekülni.
Ez meg mi a...
Ha nem is túl eredeti, de megannyi lehetőséget kínáló alaphelyzet – ám ahogy peregnek a képkockák, egyre szembeötlőbb, hogy az író-rendező fáradozásainak gyümölcse ezernyi sebből vérzik, és belei is kilógnak. A legfőbb gond a mesterségbeli ismeretek hiánya. Az elvileg feszült thrillert a Tarr Bélán edzetteket is monitor-ütlegelésig hergelő üresjáratok herélik ki. Az ildomosnál másfélszer hosszabb jelenetek és sehova sem vezető intermezzók keverednek a táj totálisan funkciótlan, természetvédelmi dokumentumfilmbe illően aprólékos bemutatásával.
Fuldoklás, veszett-vad hajsza, vagy remegve-reszketve lapulás: az adrenalinpumpálónak szánt kulcsepizódoknál is azt érezzük, hogy perceken belül bekómálunk. Egyedül a semmiből elénk hányt, előkészítetlen, és halmazati büntetésnek ezernyi sebből vérző fordulópont emeli meg a vérnyomásunk. Mert ez a létező legnívótlanabb módon a cselekmény egyes, tudatosan kihagyott elemeinek utólagos elmesélésével igyekszik megdöbbenteni, és pont olyan hatást kelt, mint az, ha egy zombimaszkos félhülye láncfűrésszel gyermekeket fenyeget. Utána a nadrágcserére szoruló csöppségek fuldokló-hisztérikus zokogásától megrészegedve kikiáltja magát a félelemkeltés lovecrafti magasságokban szárnyaló nagymesterének.
Ezek a gyengeségek pedig még akkor is bevernének egy marék szöget a produkció koporsójába, ha a kamaradráma-jelleghez illeszkedve a színészgárda kizárólag Thália tehetséges-avatott felkentjeiből állna. De erről szó sincs: egytől-egyig ha nem is harmadvonalbeli, viszont bántóan sekélyes-felszínes iparosok, mérhetetlenül korlátozott repertoárral. Ez elsősorban a főszereplőknél kínos: vágytól izzó szerelmesekként is legfeljebb egymást hellyel-közzel kedvelő ismerősöknek hatnak, és parázsnak szánt vitáik sem többek pitiáner műbalhéknál.
Verdikt
A Vörös pont alátámasztja azt a közkeletű vélekedést, hogy egy kifejezetten Netflixre szánt produkciót kvázi esélytelen megkülönböztetni egy véletlenül bekapcsolva hagyott kamerák felvételeiből jól-rosszul összevágott próbálkozástól. A konklúzió így nem kérdéses: egyetlen percet se pazaroljunk erre a hamvába holt, C-listás marhaságra.
