A void kozmikus értelemben a világűr hatalmas, szinte felfoghatatlan ürességére utal, arra a térre, ahol nincs fényforrás, csak a végtelen sötétség és a csillagok, galaxisok közötti óriási távolságok tátongó semmije. Ebben az értelemben a void a kozmosz egyik alapvető jellemzője, amely egyszerre félelmetes és lenyűgöző, mert rávilágít arra, milyen kicsi és törékeny a létezésünk az univerzum mércéjével összevetve.
Költői megközelítésben a void gyakran a belső ürességet, a hiányt, az elveszett reményt vagy a be nem teljesült vágy által hagyott lelki űrt jelöli, mintha az ember saját lelkében nyílna egy végtelen, betöltetlen tér. Ugye milyen izgalmas lenne, ha a két fogalommagyarázat találkozna és még játék-alakot is öltene? A Voidtrain – ha a költői szintet nem is teljesen lelki értelmezésben taglalja – érdekes koncepcióhoz nyúl, amikor a végtelen űr, egy olyan semmi, ahol bármi megtörténhet és bármi elfér egy olyan főszereplővel találkozik, aki ebbe az egészbe úgy csöppen bele, hogy a kérdésekig is alig jut el, nemhogy válaszokat keressen.
A Voidtrain első pillantásra egy különös, álomszerű kaland ígéretét hordozza. Egy lebegő, modulárisan fejleszthető vasúton (mozdonyon?) utazunk az ismeretlen, örvénylő semmi közepén, miközben a valóság és a fantasztikum határai folyamatosan elmosódnak. A játék atmoszférája érdekes módon egyensúlyozik a nyugalmat árasztó, szinte bájos interdimenzionális utazás és a néhol horrorisztikus elemeket is bedobó, veszélyekkel teli kegyetlen és baljós kaland között. Így már a legelején megfogja az embert – még akkor is, ha elsőre nehéz eldönteni, mivel is állunk szemben.
A történet nem klasszikus értelembe vett lineáris kampányra épít, inkább egy alapfelállást ad, amely háttérként szolgál a felfedezéshez. Egy titokzatos, alternatív dimenzióban találjuk magunkat, ahol az általunk jól ismert fizika törvényei csak részben működnek és egy rövid időre zavarba ejtő élmény ennek az új világnak a szabályszerűségeit és kereteit felfedezni. A vonat, amelyet irányítunk, az egyetlen biztos pont ebben a kusza világban, a rejtélyes tudós, a világ – meglehetősen ellenséges – szereplői pedig szétszórt jegyzetekből, hangüzenetekből és a fel-felbukkanó lényekből válnak egy kicsit jobban megérthetővé.
A Voidtrain itt mintha abba a hibába esett volna, hogy az alapkeret és a koncepció ugyan nagyon jól hangzik és egy pontig működőképes egészt ad, de azán pont a rejtélyesség, a megfoghatatlansága miatt lassan szertefoszlik a kezünkben, hiába a kapaszkodók, az egész egy légnemű, nehezen érthető és ködös massza marad a végén is. És kár érte, mert egy nagyon izgalmas és érdekes világ kapuján lépünk be az első percekben, nem jó érzés arról írni, hogy a kifejtés és a kibontás ennyire nem sikerült.
A játékmenet gerincét a túlélés, a kraftolás és a felfedezés adja, mindehhez egy folyamatosan mozgó bázison, a vonaton utazunk, időnként pedig innen megyünk kisebb-nagyobb felfedező körutakra. Nyersanyagokat gyűjtünk a semmiben lebegő roncsokból, sziklákból, különös organizmusokból, majd ezekből fejlesztjük a szerelvényünket - új kocsikat kapcsolunk hozzá, munka- és gyártóállomásokat építhetünk, ládákkal, kiskerttel és megannyi aprósággal bővítjük a „Void Express-t”. Állomásról állomásra haladunk és a Void egyre veszélyesebb és különösebb zónákat tár elénk, ahol már harcra vagy speciális felszerelés használatára is szükség lesz.
Nem csak az állomás, őrhely és gyártelep szerű területeket kell átfésülnünk, legyőzve az ott „lakó” robotszerű vagy idegen lényeket, de utazás közben is figyelnünk kell, nehogy egy voidcápa vagy egy másik szerelvény áldozatául essünk. Az előbbi legyőzése a kezdeti pánik után egyre könnyebb lesz és az volt a tapasztalatom, hogy jobban járunk, ha a mozdony megállítva addig vadásszuk, űzzük és lőjük a cápát, amíg meg nem öljük, mintha menet közben mindig azt kellene lesni, hogy épp hol, honnan és mikor támad. Ez az egyébként izgalmas és kikapcsolható mechanika idővel olyan macerává vált, amit jobb inkább kiiktatni és akkor a következő állomásig megszabadulunk tőle.
A játék úgy oldotta meg, hogy ne érezzük teljesen magányosnak magunkat a hosszú úton (a Co-Op-ot nem számítva), hogy más, névtelen, nekünk dolgozó cuki állatkák (Lootcatcher) mellett Rofleemo-nak nevezett, tintahal szerű kis lényekre is bukkanhatunk az állomásokon, akik – ha van rá kapacitásunk és nekik dedikált ágyunk – csatlakoznak hozzánk. Az ide-oda mászkáló, teleportálgató, néhol vicces tevékenységekbe bonyolódó kis lények fontos részét képezik a vonatunk működésének. Egyfajta csapattársként a craftolás, takarítás, termelés, védelem szinte bármely részén bevethetők, összesen 22 féle tulajdonsággal és rengeteg féle színkombinációval rendelkezhetnek. Ez tehát a Voidtrain pokémon jellegű gyűjtögetős játéka, ami tovább bővíti a felfedezés örömét.
A vonatfejlesztésben minden bázisépítési és tervezési vágyunkat kiélhetjük, nem egyszer és nem kétszer kell majd újraterveznünk az elhelyezkedést, a sorrendet és a proiritásokat, ugyanis a tér limitált mértékben áll csak a rendelkezésünkre. Az újdonságoknak pl. egy fejlesztett kohónak, vonatmotornak sokszor rengeteg hely kell és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy zárt kocsikat is építhetünk, nem csak „fapados” nyitott darabokat. Egy ideig tényleg örömteli és izgalmas ez az örökös átépítés, egy ponton túl viszont túl naggyá is válhat a szerelvény és az állandó rendezgetést is megunjuk. Lehet, hogy a vonat korlátozott, helyszűkében levő jellege miatt érdemesebb lett volna kisebb modulokban gondolkodni.
A hangulatteremtés és a grafikai megvalósítás kiemelkedően jól sikerült a Voidtrainben. A vizuális világ egyszerre minimalistán elegáns és fantáziadús, több – főként elsőre – zavarba ejtő részlettel megtámogatva, ami egy kissé melankolikus, ám mégis varázslatos világot teremt. Ködtengerek, romok, maradványok, felfoghatatlan terek és különös, idegenszerű lények szegélyezik utunkat, de a látványvilág sosem harsány, inkább sejtelmesen esztétikus, amihez kiválóan illeszkedik a szomorkás és chill között lebegő zenei háttér. A karakterek és sajnos maga a történet is inkább stilizált, funkcionális szereplők, a hangsúly sokkal inkább az interdimenzionális tér sajátosságain és az általunk épített vonaton van.
Viszonylag hamar felfedezendő és megoldandó puzzle-okat is kapunk a megoldatlan rejtélyek mellé, ezek arra is hivatottak, hogy kimozdítsanak minket a vonatról. Lehet önismétlően hangzik, de itt is az merült fel bennem egy pár óra után, hogy legalább annyira érdekesek ezek a feladatok, mint amennyire macera odabukdácsolni, kibogozni őket, begyűjteni a lootot és visszatérni a vonathoz.
Összegzésként a Voidtrain egyedi, elgondolkodtató és erősen hangulatalapú élményt kínál., és hagyja, hogy mindenki a saját ritmusában fedezze fel ezt a különös, lebegő világot. Akik szeretik a kreatív túlélőjátékokat, a nyugodtabb felfedezést és az építkezés-tervezés-harc hármasának organikus összefonódását, azoknak a Voidtrain könnyen válhat új kedvenccé, főként, ha meg tudjuk becsülni a lassan hömpölygő atmoszféráját és nem várunk azonnali, pörgős akciót, állandó változatosságot.
