Mióta az Intel 2011-ben útnak indította a Sandy Bridge architektúrára épülő Core processzorokat, az Intel központi egységek tuningolhatósága gyökeresen megváltozott. Ha pontosabbak akarunk lenni, gyakorlatilag megszűnt. A továbbiakban már nem lehetett a korábban FSB, a Nehalem óta Base Clock néven azonosított (természetesen nem csak a név lett más a Front Side Bus-hoz képest, hanem maga a technológia is) alapfrekvenciát olyan mértékben növelni, hogy ennek  a teljesítményre komoly, érezhető hatása legyen.

Ehhez a frekvenciához számos dolog társítva van, beleértve az effektív órajelet, a memóriát és az uncore területet a CPU-n belül. Mivel az alaplapgyártók nem használhatnak külső órajel-generátort, ezeknek a részegységeknek a frekvenciájától nem függetleníthető az effektív órajel, ami a gyakorlatban azt jelenti, ha növeljük a BLCK-t, akkor a többit is növeljük. Ez már rövid távon is, néhány MHz-nyi emelést követően részleges vagy teljes instabilitáshoz vezet. Általában 105 MHz-ig szokott működni a dolog, utána  a rendszer összeömlik, a BLCK ilyen mértékű fokozása viszont nem jár jelentős teljesítménynövekedéssel.

 

Miért? A processzor órajele jelenleg is az alábbi két paraméter alapján alakul ki az Intel egységeknél:

Base Clock (alapfrekvencia) × szorzó értéke. Azaz például egy 3000 MHz-es Sandy Bridge 100 MHz-es BLCK-ja mellé ez esetben 30-as szorzó társul (100 MHz × 30). Egy processzor általában több szorzó-értékkel is rendelkezik (például az energiagazdálkodási funkciók vagy a Turbo Boost miatt), de ezek egy gyártási tiltás miatt el vannak rejtve, illetve nem beállíthatóak, ilyenkor szorzózáras CPU-ról beszélünk. Ha viszont a szorzót nem lehet felfelé módosítani, akkor a tuningra csak egy lehetőség van, az alapfrekvencia növelése. Ez a Sandy Bridge előtt nem volt probléma, a processzorok általában jelentős FSB vagy BCLK emelést is kibírtak, a külső órajel-generátor alkalmazása miatt az egyéb komponenseket nem érintette az emelés, emiatt azok nem váltak instabillá, és szabad volt az út. A korábbi években is volt lehetőség szorzózár-mentes példányokba belefutni, de jellemzően a felsőkategóriában, borsos felár ellenében (mérnöki példányok pl., amik kereskedelmi forgalomba nem is kerültek). Mivel a BCLK tuningot az Intel a fent elhangzottak okán gyakorlatilag megszüntette (Sandy Bridge-E, azaz LGA2011 platformon vannak engedmények, de azok is megkötésekkel, és mint tudjuk, az a vonal prémiumkategóriának tekinthető nem csak a teljesítményt, hanem az árakat tekintve is), már csak a szorzóemeléssel lehetne jelentős túlhajtást elérni, de a processzorok továbbra is "lockoltak".

Kivéve azokat, amiket az Intel "szorzólock-mentesít". Ha ezt megteszi, máris emelhető a multiplier egészen az egekig, azaz "szabad a csók". Persze a jóságos Intel apót nem úgy ismerjük, hogy az efféle kis ajándékokat non-profit jelleggel intézi. Lényegében életre kelt egy új termékvonal, ami a K-s processzorokat foglalja magában. Ha egy CPU típusszáma legvégén egy K betű szerepel, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az adott termék szorzózár-mentes, azaz megfelelő alaplap (megfelelő PCH) birtokában máris nekifoghatunk a komoly OC-nek. Előnye, hogy gyorsabb és egyszerűbb (nem igényel annyi időt a kitesztelés), mint korábban a busz-órajel növelése, viszont a szorzózár-mentességet ki kell fizetni a vásárláskor. Nem csoda tehát, hogy az Intel e lépése miatt sok olyan felhasználó elfordult a nagyobbik chipgyártótól, aki szimpatizál az OC-vel, hiszen a tuningolhatóság a belépőszintből teljesen eltűnt, és csak a közép-, valamint a felsőkategóriában maradt meg (például Core i5-2500K, Core i7-2600K).

Nem kérdés, minden vásárló, aki egy kicsit is tisztában van azzal, hogy mi fán terem a tuning, örömmel és kitörő lelkesedéssel fogadná, ha visszaállna a régi rend, és minden Intel központi egységet lehetne tuningolni a BCLK növelésnek segítségével (egyébként anno a Z68 kapcsán volt néhány pletyka, hogy a szóban forgó PCH esetén az Intel engedélyezi majd az alaplapgyártóknak a külső órajel-generátor alkalmazását, aztán ebből végül semmi nem lett).

A Hardcoreware értesülései szerint amikor az Intel az "egy BLCK mind felett" elven megtervezte a Sandy Bridge-t, elképzelhető, hogy figyelmen kívül hagyta azt a tényezőt, hogy az integrált grafikus mag "felébreszt" más komponenseket is az alacsonyabb fogyasztású állapotból akkor, amikor a Level 3 gyorsítótár elérése zajlik, ez pedig negatívan hat ki az egész lapka energiahatékonyságára. Ezt a feltételezett "tervezési hibát" az utód, az Ivy Bridge is megörökölte. Ennek értelmében a "Haswell" az új lehetőség arra, hogy ezt a problémát javítsák, és ezzel a lapka fogyasztását tovább csökkentsék. Ha ez így van, akkor az Intel meglépheti azt, hogy a jelenleg közös Base Clockon futó core és uncore terület frekvenciáját szétválassza (és még ki tudja mi menne át másik órajelre).

Ha ez megvalósulna, akkor újból lehetővé válna a processzor névleges órajelének felturbózása a BCLK megemelésének segítségével anélkül, hogy az instabilitást okozna a központi egység uncore területén, és anélkül, hogy szükség lenne a szorzóemelésre. A információk publikálója kiemeli, hogy ez egyelőre csak spekuláció és feltételezés, semmilyen hivatalos alapja nincs, mindenesetre szívesen eljátszunk a gondolattal, és bízunk benne, hogy ezegyszer a spekuláció bizonyosságot nyer.