A szaglásvesztés vagy szaglászavar a kezdetektől a COVID-19 legfurcsább tünetei közé tartozott, és a szakértők sokáig csak találgattak, hogy mi okozhatja. A kutatók mostanra kezdték megérteni a folyamatot, és már több potenciális terápiával is előálltak, amelyek révén talán visszahozható lehet azok szaglása, akik a betegségből felgyógyulva sem nyerték vissza azt.
A szaglásvesztés ugyanakkor továbbra is okoz meglepetéseket, az utóbbi időszak tendenciája szerint jelenleg éppen eltűnőben van, vagyis egyre kevésbé tartozik a tipikus tünetek közé. „Már közel sem kapunk annyi levelet, mint eleinte” – mondja Valentina Parma, a philadelphiai Monell Chemical Senses Center kutatója, aki kulcsszerepet játszott a szaglásukat vesztő betegekkel való kapcsolattartásban a járvány első két évében.
Egy múlt hónapban közzétett tanulmány szerzői 616 318 főt vizsgáltak meg az Egyesült Államokban. A résztvevők mind átestek a COVID-19-en, és a vizsgálatok szerint
azok, akik az eredeti, alfa vírusvariánssal fertőződtek meg 50 százalékos gyakorisággal számoltak be kemoszenzoros zavarokról, tehát a szaglás és az ízérzékelés zavaráról. Az arány a delta variánssal fertőzöttek esetében 44 százalékra esett vissza, az omikronnál pedig csak 17 százalék volt.
A szaglásprobléma kérdése azonban ezzel együtt sem tekinthető megoldottnak, ugyanis a világjárvány korai időszakában megfertőződöttek egy jelentős részénél a mai napig fennállnak az érzékelési problémák. Egy 2021-es vizsgálatban 100 olyan beteget követtek nyomon, akik enyhe tünetekkel vészelték át a betegséget, és 100 olyan alanyt, akik mindig negatív tesztet produkáltak. Több mint egy évvel a fertőzésen való átesés után az igazolt COVID-19-es betegek 46 százalékának még mindig szaglásproblémái voltak, míg a kontrollcsoportban csak 10 százalék számolt be hasonlókról. (Utóbbiak oka lehetett független probléma, vagy nem diagnosztizált COVID-19 is.)
A betegségen igazoltan átesettek 7 százalékánál teljes szaglásvesztés állt fent egy év elteltével is.
Tekintve, hogy mostanra több mint 500 millió megbetegedésről tudni világszerte, ez azt jelenti, hogy több tízmillió ember szenvedhet hasonló anozmiában, vagyis a szaglás teljes elvesztésében. Ami jelentős probléma, hiszen a szaglás és az ízérzékelés korlátozódásával az ilyen betegek komoly táplálkozási problémákkal nézhetnek szembe, mivel nem érzik az ízeket. Arról nem is beszélve, hogy szaglás útján fontos információkhoz jutunk a környezetünkről, például segíthet elkerülni a romlott ételek fogyasztását vagy a veszélyes anyagokkal való érintkezést.
Káosz a sejtmagban
A SARS-CoV-2 szerepének megértése a folyamatban kulcsfontosságúnak tűnt a megfelelően működő terápiák kidolgozásához. Ennek vizsgálata korán megkezdődött, már 2020 nyarán megjelent az első tanulmány, amelynek szerzői azt mutatták meg, hogy a vírus a szagérzékelő neuronokat tápanyagokkal ellátó és támogató sejteket támadja meg az orrban.
Azóta további fontos információk is kiderültek arról, mi történik az orr sejtjeivel a megfertőződés után. Stavros Lomvardas, a Columbia Egyetem kutatója COVID-19-ben elhunyt betegeket vizsgált meg, és úgy találta, hogy
bár maguk az idegsejtek épnek tűnnek, a szokásosnál kevesebb membránreceptorral rendelkeznek a szagmolekulák detektálásához.
Ennek okát a sejtmagban bekövetkezett változásokban azonosították a szakértők. A kromoszómák ezekben a sejtekben normál esetben két térrészbe vannak elkülönítve, ami lehetővé teszi, hogy specifikus szagreceptorokat nagy mennyiségben fejezzenek ki. Amikor azonban a kutatók megvizsgálták ezeket a neuronokat, a sejtmagjukban teljes káoszt találtak a megszokott, rendezett, kétosztatú szerkezet helyett.
Más vizsgálatok keretében azt vizsgálták, hogy miért csak a betegek egy részét érinti a szaglás hosszú távú elvesztése. Idén januárban egy kutatócsoport arról számolt be, hogy vizsgálataik alapján egy genetikai mutációhoz köthető a súlyosabb szaglás- és ízlelésvesztés. Egy pontmutációról van szó, vagyis a DNS egyetlen bázishelyen tér el a szokásostól, ami két gént egymást átfedő gént, az UGT2A1 és az UGT2A2 géneket érinti. Mindkét gén olyan fehérjét kódol, amely azért felel, hogy eltávolítsa a szagmolekulákat az orrból, miután sikerült detektálni ezeket. Az egyelőre nem világos, hogy a SARS-CoV-2 milyen interakcióba kerül ezekkel a génekkel.
Arra is van bizonyíték, hogy a szaglásvesztést tapasztalók agyában tartós változások következnek be. Egy most márciusban megjelent tanulmányban 785 fő agyi szkenfelvételeit vizsgálták az Egyesült Királyságban. A kutatásba bevont személyek esetében mindenkiről legalább két felvétel készült, és nagyjából 400-an átestek a COVID-19-en két szkennelés között, így a kutatók meg tudták vizsgálni, hogy történtek-e látható változások az agyban. És találtak is ilyeneket, mi több, a jellegzetes változások egyike az agy szaglásközpontját érintette, ahol szöveti károsodás jeleit észlelték.
Egyelőre nem tudni, hogy ennek mi lehet az oka, de az egyik lehetséges magyarázat, hogy azért kezd leépülni az agyi szaglásközpont, mert nem kap az orrból jeleket
– mondja Danielle Reed, a Monell kutatója, aki nem vett részt a brit vizsgálatban.
Kezelések górcső alatt
A vírus hatásaival kapcsolatban tehát még vannak kérdések, de megkezdődött a lehetséges terápiák kidolgozása és kipróbálása is. A legtöbb potenciális gyógymód egyelőre a klinikai vizsgálatok korai fázisában jár, így jelenleg a kutatók és az orvosok egy dolgot tudnak javasolni az érintetteknek: a szaglástréninget.
Ennek során erős illatú anyagokat szagoltatnak a betegekkel annak reményében, hogy ezáltal sikerül helyrerázni a szaglóidegpályák működését.
Ugyanakkor jelenleg úgy tűnik, hogy ez csak a részleges szaglásvesztésen átesett betegeken segít, mondja Reed.
A többiek számára többféle megoldással kísérleteznek a kutatók. Az egyik vonalat a gyulladáscsökkentő szteroidok jelentik, a COVID-19 ugyanis kiterjedt gyulladási reakciót indít be, aminek köze lehet a szaglásvesztéshez. Az eredmények ugyanakkor egyelőre csalódást keltőek. Egy 2021-es vizsgálat során 100 szaglásvesztett beteget szaglástréningnek vetették alá, és 50-en közülük szteroidot, mometazon-furoátot is kaptak orrspray formájában. A két csoport kimenetele között azonban nem mutattak ki szignifikáns különbséget.
Egy másik terápiás lehetőség, amellyel próbálkoznak, a vérlemezkékben gazdag plazma adása a páciens saját véréből, ez a biokémiai anyagokban gazdag anyag ugyanis segíthet a regenerálódásban.
Egy 2020-as kutatás során 7 szaglásvesztett beteg orrába injektáltak ilyen plazmát, és ötük esetében három hónap elteltével javult a szaglás. Egy idén februárban preprintben közzétett, még nem lektorált tanulmány szerzői pedig arról számolnak be, hogy egy 56 fős vizsgálatban a vérlemezkékben gazdag plazma nyomán a szaglászavaros betegek érzékenyebbé váltak a szagokra. Ezek azonban egyelőre nagyon alacsony létszámú vizsgálatok, így nem tudni, hogy nagyban mennyire fog beválni a módszer. Egy amerikai csapat épp most indít el egy nagyobb létszámú klinikai vizsgálatot, abból már majd többet lehet látni.
Szemben a COVID-19-vakcinákkal, amelyek kipróbálása és engedélyezése példátlanul gyorsan végbemehetett az állami részről való támogatás miatt, a szaglászavarnak és a poszt-COVID szindróma egyéb, sokszor még rosszabb panaszainak felderítése és gyógyítása korántsem élvez akkora támogatást. Ami persze érthető, hiszen a vakcinák esetében sokak életét megmentő megoldásokról volt szó, ugyanakkor nagyon fontos lenne, hogy a COVID hosszabb távú hatásainak felderítése és ezek esetleges gyógyítása is erősebben napirendre kerüljön, hiszen rengeteg ember mindennapi életét alapvetően befolyásoló problémákról van szó.
