Leginkább ismert formájukban a daganatos betegségek úgy alakulnak ki, hogy az élő szervezet egyes sejtjei valamilyen külső vagy belső hatásra új mutációkra tesznek szert, és ezek nyomán kontroll nélkül osztódni kezdenek. Ezek a sejtvonalak az egyedre veszélyesek, de összességében elég rövid életűek, ami a Földi élet vagy akár egy faj történetét illeti: a sejteket vagy sikerül kezeléssel és az immunrendszer révén elpusztítani, vagy ha a terápia nem válik be, és az áldozat belehal a rákba, a sejtek vele együtt elpusztulnak.

Az 1990-es években azonban a szakértők felfedezték a daganatos betegségek egy új, addig ismeretlen típusát. A tasmaniai erszényes ördögök egyes egyedeinek pofáján daganatok kezdtek kifejlődni, és amikor a szakértők megvizsgálták a tumorokat, kiderült, hogy ezek DNS-e nem egyezik a beteg állatok genetikai állományával. Rövidesen kiderült, mi áll a rejtély hátterében: a tumorsejtek egy másik erszényes ördögtől származtak, és megfertőzték a vizsgált egyedeket.

Azóta a szakértők a kutyák körében is azonosítottak egy fertőzéssel terjedő rákbetegséget. A Cambridge kutatóinak vizsgálata szerint a fertőző nemi kutyatumor (CTVT), amely párosodás révén terjed az állatok között, eredetileg egy olyan kutyától származik, amely körülbelül 6000 évvel ezelőtt Ázsia területén élt. A CTVT sejtjei ezzel a világ egyik legősibb ismert sejtvonalát képviselik, amely ráadásul a legfrissebb eredmények szerint annyira sikeres, hogy pályafutása során alig változott. Az erszényes ördögök pofatumorai mögött álló rákos sejtek ugyanakkor mindössze pár évtizedes múltra tekinthetnek vissza: ezek eredetété két egyedre vezették vissza a szakértők.

Kagylóleukémia

Michael Metzger, a seattle-i Pacific Northwest Research Institute biológusa a kagyló- és rákfélék négy fajában is azonosított fertőző rákbetegségeket az utóbbi években, ami azért különösen érdekes, mert ezek az állatok az első vízi élőlények, amelyeknél megtalálták ezt a típusú kórt. Metzger és társai szerint a vízi környezetnek fontos szerepe van a fertőzés terjedésében, a beteg állatokról ugyanis tumorsejtek kerülnek a vízbe, amelyeket aztán az egészséges egyedek megesznek, amikor táplálékot keresve átszűrik a tengervizet. A szakértők ennek kapcsán már arra is találtak bizonyítékot, hogy a rákos sejtek egyik fajról egy másikra kerültek át.

Hogy egy ilyen betegség rövid idő alatt földrajzilag is mekkora távolságokat képes áthidalni, arról azonban egészen a legutóbbi időkig nem volt fogalmuk a tudósoknak. Erre csak azt követően derült fény, hogy Nicolas Bierne, a Montpellier-i Egyetem genetikusának furcsa rejtélybe botlott a francia ehető kékkagylók (Mytilus edulis) vizsgálata során. Amikor analizálta az állatok DNS-ét, abban egy másik faj genetikai markereit is felfedezte, a csendes-óceáni kékkagylóét (Mytilus trossulus). Persze felmerülhetett volna, hogy a két, egymással rokon faj tagjai egymással párosodtak, amivel viszont az a bökkenő, hogy élőhelyeik nagyon távol vannak egymástól.

Ahogy Bierne elmondta, sehogy sem értette, hogyan lehetséges, hogy hibrid kagylókat talál, de az egyik szülőfajnak nyoma sincs a francia vizekben. Ezen a ponton aztán eszébe ötlött, hogy az idegen gének talán másként, daganatos sejtek révén kerültek a kagylókba, elvégre Metzger és társai az egyik ilyen betegséget pontosan a csendes-óceáni kékkagylók körében azonosították, igaz, a kanadai partoknál. Bierne sikeresen izolálta is a tumorsejteket a francia kagylókból, és analizálta ezek DNS-ét.

Időközben Metzgert megkereste egy argentin tudóscsoport is, akik Argentína és Chile partjainál szintén ráakadtak egy fertőzőnek tűnő rákbetegség nyomaira. Nuria Vázquez és társai több olyan kagylóközösséget is azonosítottak, ahol a fertőzöttség szintje akár a 13 százalékot is elérte. Amikor megvizsgálták a tumorsejteket, ugyanolyan szokatlanul gömbölyű sejteket találtak, mint amilyeneket Metzger leírt a fertőző rákbetegségek kapcsán. A DNS elemzése pedig megerősítette, hogy valóban egy fertőző kórról van szó, a tumorsejtek ráadásul ahogy a francia kagylók esetében, szintén egy másik fajtól, a csendes-óceáni kékkagylóktól származnak.

Hajó a láthatáron

A kutatók szerint a betegség a következőképpen terjedhetett el. Valahol Kanada környékén egy csendes-óceáni kékkagyló sejtjeiben olyan genetikai változások történtek, amelyek rákbetegséget okoztak nála. Ezek a sejtek aztán kikerültek a vízbe, és a part mentén más kagylókat is elkezdtek megbetegíteni. Metzger és társai ezt a sejtvonalat BTN1-nek nevezték el.

Nem sokkal később aztán egy második helyi kékkagylóban is kialakult egy hasonló rákbetegség, amely szintén terjedni kezdett. Ez lett a BTN2 nevű sejtvonal. Érdekes módon az utóbbiról ugyan biztos, hogy szintén egy csendes-óceáni kékkagylóban alakult ki, nem ebbe a fajba tartozó állatokat fertőz. Hogy Kanada környékén pontosan kik a hordozói, ha még vannak egyáltalán, azt egyelőre nem tudni, de az bizonyos, hogy Franciaországban és Dél-Amerikában létezik a sejtvonal: mégpedig a beteg ehető kékkagylókban és a chilei rokonaikban (Mytilus chilensis).

Mivel a BTN2 pontos eredete egyelőre ismeretlen, a betegség terjedési útvonalát sem lehet precízen megállapítani. Annyi bizonyos, hogy igen nagy távolságokot tett meg a betegség, legalább két irányba, Európa és Dél-Amerika felé. Metzger és kollégái szerint ez a távolság akkora, hogy áthidalása elképzelhetetlen a hagyományos fertőzési út révén. A sejtek önmaguktól sodródva nem tudták volna megtenni ezt az utat, az áramlatok ugyanis nem tették volna lehetővé az Egyenlítő átlépését, ahhoz pedig túl rövid volt az idő, és túl nagy a távolság a fajok elterjedési területei között, hogy állatról állatra jusson át az óceánon a kór.

Ezek külső felületén előszeretettel tapadnak meg a kagylók, amelyek ilyen módon nagy távolságokat tehetnek meg, oda is eljutva, ahová természetes körülmények között nem lennének képesek. A szakértők szerint az említett betegség annyira fertőzőképes, hogy elég lehetett, ha egy-egy beteg kagyló eljutott Kanadából Európába és Argentínába: ezek aztán sikeresen megfertőzték a helyi fajokat, amelyek azóta is egymásnak adogatják a tumorsejteket.

Hasonló, emberi közreműködéssel való terjedésre a fertőző nemi kutyatumor történetében is utalnak nyomok. Ahogy a CTVT történetét felderítő Elizabeth Murchison feltárta, a kór hosszú ideig csak a kutyák egy szűk, elszigetelt csoportját érintette valahol Ázsiában. Nagyjából 2000 évvel ezelőtt azonban hirtelen elkezdett terjedni a Selyemút mentén, 500 éve felbukkant Amerikában, a 19. század folyamán pedig gyakorlatilag az egész világon elterjedt, beleértve a távoli szigeteket is. Ez erősen valószínűsíti, hogy a terjesztésében kulcsszerepet játszottak a hajók, amelyeken az emberek kutyákat – adott esetben fertőzött kutyákat – is magukkal vittek.

***

A szakértők meglehetősen biztosak abban, hogy az élővilágban további fertőző rákbetegségek is léteznek, és ezek gyakoribbak, mint ahogy első felfedezésük kapcsán gondolták. A hasonló kórok számára a vízi környezet különösen előnyös lehet, hiszen – ahogy már említettük – ebben az esetben nincs szükség fizikai érintkezésre a transzmisszióhoz, mivel a tumorsejtek maguktól is meg tudják tenni az utat egyik egyedtől a másikig.

Az ezen betegségekre utaló jelek pedig máris ott rejtőzhetnek az összegyűjtött tudományos adatokban is, véli Murchison. Elvégre nem egyszer előfordul, hogy a genetikai elemzések során furcsa, oda nem illő DNS-szekvenciák bukkannak fel, amelyeket aztán egyszerűen szennyeződésnek nyilvánítanak a kutatók, és figyelmen kívül hagyják ezeket. Az új felfedezések fényében azonban könnyen elképzelhető, hogy ezen genetikai töredékek valóban jelen voltak a vizsgált élőlényekben, amelyekbe más fajokból származó tumorsejtekként kerültek át.