Jéghegy a horizonton

Az ismert sziporka szerint a Titanic elsüllyedését merőben másként élte meg egy a jeges habokba rettegve-kapálódzva alámerülő nyomorult, és egy nemrég még a vacsorává átlényegülés rémével szemező homár. Vitathatatlan: nincs az a tragédia vagy krízis, aminek vörösen izzó lángjainál élelmes, elmés, kitartó, netán jókor, jó helyen lévő vállalkozók ne tudnák megsütni a saját, ínycsiklandó pecsenyéjüket. Rafinált hadimilliomosok, készletfelhalmozó spekulánsok vagy épp gátlástalan feketézők: a merész-fineszes szerencselovagok listája hosszasan sorolható lenne, és okvetlenül helyet kapnának rajta az egy régi szolgáltatást új köntösbe csomagoló innovátorok is.

A tétel illusztrálásához keresve sem lehetne ékesebb példát találni a Netflixnél. Hiszen az online műsorszolgáltatást forradalmasító cég jelenleg a koronavírus miatti, más ágazatok mellett a szórakoztatóipart is padlóra külső korlátozásoknak köszönhetően soha nem remélt fénykorát éli. Az első negyedév során majd tizenhatmillió, friss-érdekes produkciókra éhező, egyben búját-bánatát feledni akaró érdeklődő fizetett elő a szolgáltatásra. Hogy aztán szinte kivétel valamennyi keserű szájízzel konstatálja, hogy a platform-exkluzív filmek között jócskán akadnak a Veszélyes hazugságokhoz hasonló, értelmezhetetlen-felfoghatatlan koncepció mentén tető alá hozott rettenetek is.

Mivel a formailag a thrillerekhez sorolt, meghökkentően alacsony nívójú blődli valójában az ezerszer elcsépelt sablonokból trehányul összeeszkábált, audiovizuális vonatszerencsétlenségek sorát erősíti. Egyben óhatatlanul arra készteti az embert, hogy feltegyen magának egy kérdést. Jelesül, hogy mi értelme van egy olyan felületnek, melynek egyik-másik, vevőcsalogatónak szánt alkotását az olcsó blődlikre specializálódó kábelcsatornák illetékesei is súlyos erkölcsi aggályok közepette tűznének műsorra?

Szegény gazdagok

Katie (Camila Mendes) idősgondozóként robotol, hogy eltartsa férjét, a nagy fogásra váró és hallatlanul ambiciózus, ellenben a könnyű út csábításának gyakran engedő Adam-et (Jessie T. Usher). Keresete azonban jószerivel a legszükségesebbekre sem elég, és az sem sokat segít, hogy kedvese szabályszerűen irtózik attól, hogy kétkezi munkásként vagy adminisztrátorként teremtse elő a betevőjét. A krach távlatilag elkerülhetetlen – de mielőtt az utcára kerülnének, a sors a segítségükre siet. A nő ügyfele, a dúsgazdag Leonard (Elliott Gould) váratlanul jobblétre szenderül, és mindent kedvenc ápolónőjére hagy – viszont a tündérmesébe illő idill tiszavirág-életűnek bizonyul.

Elsőnek egy agresszív ingatlanügynök (Cam Gigandet) kavarja fel az állóvizet, ám ez csupán a bemelegítés. A filléres nyűgjeiket maguk mögött hagyó szerelmeseknek kisvártatva egy gyémántrablási ügy kellemetlen utózöngéivel is meg kell birkózniuk, és az szent meggyőződésükké válik, hogy az ölükbe hullott vagyonon átok ül. Ugyanis a rendőrség vérebekkel felérő kitartású ásza, Chesler nyomozónő (Sasha Alexander) furcsállja a milliomos szokatlan nagylelkűségét. Arra jut, hogy az excentrikus remetét sanszosan megölték, és cui prodest ősi elvének megfelelően a halálából legtöbbet profitálókat gyanúsítja. Vagyis mire a turbékoló gerlicék észbe kapnak, máris a szabadságuk és az életük a tét a veszedelmes játszmában.

Kognitív inzultus

Ígéretes alaptörténet. De sajnos ahogy arra fájóan hamar kénytelenek vagyunk ráébredni, a 2015 óta jórészt kizárólag karácsonyi tematikájú, romantikus limonádékat papírra vető David Golden nem tudott alkalmazkodni a műfaj szabályaihoz. A cselekmény így a nem éppen körmönfontságukkal hódító, könnyed hangvételű szirupos-érzelmes vígjátékok faékszerűnek is csak indokolatlan jóindulattal nevezhető vonalvezetéséhez igazodva bontakozik ki. Azaz egyedül azért nem látjuk előre a fordulatokat, mert azokat a szerző nemes egyszerűséggel kispórolta a sztoriból. Elvégre azt, hogy egy bizarrul viselkedő, ellenszenves alakról kiderül, hogy csodák csodájára tényleg rosszban sántikál, nyolcvanas IQ felett trükkös falrengető-formabontó csavarnak minősíteni. Ahogy az is bajosan érdemli ki a fordulat címkét, hogy az eseményeket egy-egy elszólás vagy a nettó vakvéletlen gördíti előre.

Az első perctől az utolsóig pontosan tudjuk, hogy kinek mi lesz a sorsa, és kínjainkat az is fokozza, hogy a szombati mesematinéban is kínos rejtélyt sejtelmes-hatásvadász köd igyekszik belepni. Ez pedig akarva-akaratlanul is abszurd vígjátékká zülleszti a végeredményt, mivel jó másfél órán át azon szörnyülködünk, hogy a legváltozatosabb státuszú és hátterű felnőttek ostobábbnál ostobább döntéseket hoznak. Vagy infarktusközeli döbbenetet váltanak ki belőlük tetteik egy fénykorában sem túl éles logikájú, bekómált muskátli által is kilencvenöt százalékos pontossággal megjósolható következményei. Ráadásul halmazati büntetésnek csetlésükről-botlásukról ordít, hogy azt a sürgető dramaturgiai kényszer szülte. Mert ha úgy viselkednének, mint aki tízből hétszer első nekifutásra meg tudja különböztetni a zsiráfot a Thalész-tételtől, akkor negyed szempillantás alatt kibogoznák, hogy mi áll a furcsaságok hátterében.

Arccal a gázsi felé

Ennél kevesebb is elég volna ahhoz, hogy a se íze, se bűze próbálkozás a feltámadás legkisebb elmerüljön a bukás szürkésfekete-záptojásszagú mocsarában. Ám itt az eleve siralmas összképet tovább rontja, hogy nem a harmadvonalban is maximum a rokonai által jegyzett forgatókönyvíró érte be hitvány alibizéssel. Hanem a többiek sem tartották fontosnak, hogy megdolgozzanak a fizetésükért. A direktori székben helyet foglaló, döntően visszhangtalan töltelék-semmiségek nagyipari gyártásával foglalatoskodó Michael M. Scott sem hazudtolta meg önmagát. Egyik-másik, klisévé koptatott megoldásokkal operáló jelenetsort elnézve lehetetlen nem arra gondolnunk, hogy a háta közepére sem kívánta ezt a megbízást, és minél gyorsabban túl akart esni az egészen. Igaz, mentségére legyen mondva, a valóságshow-szereplőkből, évtizedek óta érdemi karrier nélkül tengődő másodhegedűsökből és a mimikát úri huncutságnak tartó antitalentumokból verbuvált gárda tagjaiból Spielberg sem tudott volna szebbet-többet kihozni.

A vénségére méltatlan társaságba keveredő, veterán Gould kivételével egyetlen őszinte gesztus vagy hiteles érzelem sem olvasható le az arcukról, és ahogy az lenni szokott, ez a főszereplőknél a legkínosabb. Mendes és Usher fagyos-mesterkélt kettőséről még azt is nehéz elképzelni, hogy évente hat-nyolc emailt váltó, felszínes-laza levelezőpartnerek. Míg Alexander ha megfeszül sem tudja elérni, hogy az általa megformált, fáradhatatlan detektív ne egy vörösborra és Frontinra épülő étrendre esküvő, szétbotoxolt arcú háziasszonynak hasson.

Verdikt

Összességében tehát, ha egy sokkolóan gyenge, de cserébe slendrián kivitelezésű ötlet lázba tudja hozni a fantáziánk, netán képesek vagyunk kajánul kéjelegni a mozgóképnek álcázott reaktorszerencsétlenségeken, Fortuna ránk mosolygott. A Veszélyes hazugságok garantált, hogy be fogja aranyozni a napunk, és hetek múltán is a térdünket csapkodjuk majd széles-fergeteges jókedvünkben. Máskülönben viszont eszünkbe se jusson megtekinteni.