• Éhes vagyok!

A Marvel már az elmúlt években is sokat kísérletezett a keményvonalas, fekete-fehér jellemű szuperhősös, moralizálós vonaltól való elszakadással. Erre a legjobb példák az eredettörténetre és az Avengers vonal tovább pörgetésére használt spinoffok (kiemelve a WandaVíziót). Ezek némelyike nagyon is jól sült el, némelyik pedig rettentően furcsára vagy vontatottra sikerült (igen, rád nézek Fekete Özvegy), de szódával fogyasztható maradt azért az alapszint.

Éppen ezért találgatni se nagyon kellett a Venom első része után, hogy vajon melyik gázpedálra tapos rá a Marvel Moziverzum agytrösztje a folytatás nevében. Hát persze, hogy a Bromance és a Frenemy (itt is látott) csodálatos angol szavaké lett a főszerep, hiszen a világ olyan lehangoló tud lenni manapság. Klímakatasztrófa, vírushelyzet és tragédiákkal teli hírek garmadája vesz minket körbe, nem járja, hogy nyomasztó legyen a mozifilm is amit nézünk. És mivel lehet mindezt feloldani?

Egy civakodó, zsörtölődő, egymást szivató, de azért összetartó, a világot (vagy a helyzetet) megmentő, néhol kényszerből, néhol felebaráti "szeretetből és összetartásból" összekovácsolt kettőssel, csirkékkel, csokival és poénhegyekkel. Igaz ugyan, hogy az évtizedek alatt Bud bácsi egy hatalmas, éles fogakkal szegélyezett vadállat szimbióta lett, Terrence pedig újságírónak ment és szenvedő alany/moralizálógép és nyavalygó törékeny humanoid formában jelenik meg a vásznon, de a recept, nos, a recept az eltéveszthetetlen, örök és valljuk be nem egészen ide illő.

Persze bejön a képbe egy nagyon gonosz, csúnya gyilkos is, aki ámokot is futott és sorozatot is gyilkolt és csak és kizárólag AZ újságíróval hajlandó beszélni. Aztán hogy, hogy nem az ő vérébe is kerül a szimbiótából, ennek végeredménye pedig egy jó kis Vérontás lesz. Meg rombolás, a főgonosz szívszerelmének kiszabadítása, rengeteg rohangálás, egy kis szerelmi négyszög, a sötét múlt felbolygatása és még egy kis bunyó (nem, nem karácsonyig).

Azt meg lehet szokni, hogy a Marvel időnként újraindít dolgokat, törli a tervezőasztalt és évtizedes sztorikat tesz archívumba. Hol vagyunk már a Titkos Háborús, Pókember új fekete ruhája történetszáltól, ahol a szimbióta megszökik végül és 1988 körül megtalálja Eddie Brockot? Rég volt, talán igaz sem volt, de ez nem feltétlenül baj, tényleg elkel néhol az újítás, főleg, ha jól csinálják. Az új Venom történet viszont már most elfáradt, pedig még csak a 2. résznél tartunk és az integrációja javában zajlani fog az elkövetkezendő években is. Sőt, ha minden igaz Pókemberrel is összefut majd, ki gondolta volna!

Lehet, hogy egy csecsemőnek minden vicc új, de Bonnie és Clyde sztorit húzni (Woody Harrelson játszott a Született gyilkosokban is, hűha !4!négy!!) az új Venom sztorira, majd mindkét „új” szupergonoszt egyazon lendülettel jégre tenni olcsó húzás. A valóságérzékelés határát feszegeti a „fejeket akarok enni, éhes vagyok” párbeszédektől túlterhelt, humorosnak szánt, se veled se nélküled kapcsolat is. Arról nem is beszélve, hogy Venom teljes nyugalommal ugrik testről testre, elhasználva (megölve) a hordozóit, de amúgy ő a buli sztárja és az elfogadás a béke a jelszava és mindenki szeressen mindenkit szövegek elhörgése után zárja az estét mic-drop stílusban.

Az összecsapások CGI szempontból tényleg látványosra sikerültek, de kiszámíthatóak és az egész izzadtságszagú vonalat erősítik csak – most meg kell mutatni, hogy Carnage jól megnyúvaszt mindenkit és félelmetes, most pedig jól megszorongatja Venomot, akit tudjuk, hogy nem győzhet le végül.

Ez így egy hatalmas katyvasz, aminek csak azért van történetszála, mert a szereplők mennek valamerre és azért tart 90 percig, mert klisék, kiszámítható események és erőltetett jelenetek egész garmadáján kell átverekednünk magunkat a stáblistáig. A Venom 2 kizárólag fanatikusoknak ajánlott, mert mégiscsak Marvel karakterekkel van „tele” és azoknak, akik elhatározták, hogy a Moziverzum minden részét megnézik legalább egyszer, kerüljön amibe kerül.