Vigyázat! Csalok!
James Blish neve esélyesen vajmi keveset mond a hazai olvasóknak. Holott a tüdőrákkal vívott csatáját 1975. június 30-án, alig ötvennégy esztendős korában elvesztő ponyvaíró nem érte be hatásos-szellemes ötletek frappáns formába öntésével. Inkább az akkurátus kutatómunkára, a tudományos elméletek értő adaptálására, illetve az olcsó-hatásvadász praktikák mellőzésére esküdött, és kollégáit is erre biztatta. Meglátásai ma is közszájon forognak: elsősorban az idegen-egzotikus hatás megteremtésének legócskább módjával, a szmírp-metódussal kapcsolatos kritikáját emlegetik a kezdő tollforgatókat oktató tanfolyamokon. Ennek lényege, hogy egy kreatúrát a szerző átkeresztel ugyan, és fizikai jellemzőit is megváltoztatja, de a viselkedéséhez nem nyúl hozzá. Egyszerűen másképpen hívja a pár extra szemmel vagy csápokkal felturbózott tapsifülest, és bízik benne, hogy ez elég ahhoz, hogy az olvasó elfogadja, hogy egy másik planéta ökoszisztémájáról olvas.
Ez a hitvány trükk a szórakoztatóipar egyik-másik produktumánál is megfigyelhető – sőt, egy elvetemültebb változata sem ritka. Ilyenkor a szakemberek nem egy lény kinézetét szabják át, hanem az adott kategória egyik fontosnak tűnő toposzát piszkálják meg, ám gondosan ügyelnek arra, hogy ne kalandozzanak messzire a bevált sémáktól. Miként arra mi is rájöhetünk, Ricky Staub első nagyjátékfilmje, az egy sanyarú körülményei közül kitörni igyekvő, kallódó fiatal sorsára fókuszáló Városi cowboy is ennek is az iskolának a képviselője. Hiszen az egy csipetnyi western atmoszférával megbolondított alkotás le sem tagadhatná, hogy az Isten városa, a Fekete vidék és a Veszélyes elemek köpönyegéből bújt elő. Csak ezúttal csődörök, heréltek, mének és egy kihalófélben lévő életstílus utolsó, szent őrültjei próbálják meg azt a hamis illúziót kelteni, hogy egy üdítően friss koncepciót élvezhetünk.
Narkó és trágya
Cole (Caleb McLaughlin) egy jövőkép nélküli, problémás utcakölyök, aki egyedül az őt fanatikus hévvel védő édesanyjának köszönheti, hogy nem siklott ki teljesen az élete. A fiát magányosan nevelő asszony azonban egy incidens a szokottnál magasabbra csapó hullámainak csillapodtával arra jut, hogy mert dörgedelmes intelmei nem hoznak kézzelfogható eredményt, drasztikusabb megoldásra van szükség. Ezért jobb ötlet híján exférjére (Idris Elba) bízza a lázadó suhanc nevelését. A mihaszna semmirekellő eleinte tiltakozik – pláne, mivel a pár, hozzá hasonló csodabogárral együtt egy lovardát fenntartó apja kizárólag az izzasztó robot javító-nevelő erejében hisz.
Ráadásul azt sem tűri, hogy egy az egyik kiskirály lótifutijaként saját zsebre is dolgozó, gyermekkori cimborájával üsse agyon kevéske szabadidejét. Ergo arra kényszerül, hogy a megszokott nyílt-direkt lázadást ravaszkodásra cserélje – vagyis, bár megtévesztésből színleg beadja a derekát, esténként barátja cinkosaként segíti annak üzelmeit. Ám ahogy egyre mélyebbre merül a bűn mocskában, úgy kezdi el értékelni a kommuna kínálta, fárasztó, viszont békés és nyugodt alternatívát.
Eredetinek a tények indokolatlan megszépítésével sem nevezhető alapszituáció. Igaz, gyanúnkat eleinte elaltatja, hogy egy-két kevésbé fajsúlyos mellékalak megformálójának kivételével a színészek mindent megtesznek azért, hogy minél tökéletesebb legyen az illúzió. A prímet az aggodalmát egy jutasi őrmestert is elismerő csettintésre késztető komor-zord ridegségével palástoló Elba viszi, de McLaughlin is megkapó hitelességgel ábrázolja a kallódó kamaszt.
Ám sajnos ahogy telnek-múlnak a percek, elkerülhetetlenül ráébredünk, hogy egy-két, a feketék a vadnyugaton betöltött szerepét taglaló dialógust leszámítva szó sincs semmiféle, a szabvány-sablon dramaturgiától való eltérésről. Azaz, a különbségek pusztán a megszokott gettó-stílus és az ehhez a közeghez tartozó nüanszok takaréklángra csavarásában merülnek ki. Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy a közösség tagjai rapkoncerttel egybekötött lowrider autóverseny helyett egy ügetőfutammal kombinált utcabálon csápolnak, és az árnyakban teperő-kepesztő haramiák saját farmra gyűjtenek.
Magyarán hiába élnek hőseink a nemes paripák bűvöletében, bámulatos gyorsasággal vesz erőt rajtunk az érzés, hogy ezt a történetet már 2001-ben is láttuk valahol, és akkor sem hatott frissnek. Főleg, mert természetesen a kontraszt kedvéért bepillanthatunk a görbe útra lépők borítékolható végkimenetelű tengésébe-lengésébe, illetve maga a cselekmény kilencvenöt százalékban bevett klisékre épül. Az egyetlen, felettébb sovány újítás, hogy hébe-hóba feltűnik pár állat, és a hátracsapott baseball-sapkák vagy bandanák helyét széles karimájú tízgallonos kalapok veszik át. De a szereplők sem túl komplexek.
A romlás császárának háta mögött csencselgető, okoskodó neppertanonc, a törvény szűkebb pátriája, valamint kötelessége között őrlődő őre, vagy éppen a vérontás értelmetlenségén tolószékbe kényszerülve lamentáló, rokkant-meggyötört vagány. Egytől-egyig elcsépelt papírmasé-karakterimitációk: csupán az átlagon felüli alakítások teszik őket többé-kevésbé hihetővé. Záróakkordként, az eleve mérsékelten fényes végeredményt még tovább rontja, hogy egyik-másik jelenet a nem szándékos paródiák sorát bővíti. A szirupos-érzelmes mentőakció tetőpontján lágy cseppekben eleredő esőhöz hasonló, méltatlan-melodrámai blődlik garantáltan kikészítik a rekeszizmainkat – holott borítékolható, hogy nem ez volt a készítők szándéka.
Verdikt
A Városi cowboy egy felszínes kivitelezése miatt a koncepciójában rejlő potenciálhoz fel nem érő, felemás kísérlet. Így annak dacára, hogy kifejezetten rossznak bélyegezni dőreség volna, az is vitathatatlan, hogy a bőséges kínálattal rendelkező zsáneren belül nem nagy kunszt kiforrottabb, izgalmasabb, elgondolkodtatóbb vagy szórakoztatóbb alkotásokat találni. Persze, ettől függetlenül a téma szerelmesei adhatnak neki egy esélyt, ám ne várjanak el katartikus-megismételhetetlen élményt. Hovatovább, abszolút benne van a pakliban, hogy negyvenöt-ötven perc után arra jutnak, hogy inkább egy régi kedvencet vesznek elő.
