Nil Rodes, Spitzbergák Egyetemi Központ (UNIS) tengeri geológusa néhány évvel ezelőtt figyelemre méltó jelenséget követett nyomon az Északi-sarkkörön: több száz víz alatti metánszivárgást, amelyek kéményként törnek elő az egyik fjordnál a tengerfenéken. Rodes azt remélte, hogy feltérképezheti az üvegházhatású gáz szivárgásait, hogy megtudja, mennyi metán szökik ki a légkörbe, és hogy a felmelegedő sarkvidéki vizek felgyorsítják-e ezt a folyamatot. 2024-ben azonban a norvég kormány – nem részletezett biztonsági aggályokra hivatkozva – elkezdte elutasítani Rodes és mások kérelmeit, amelyek a Spitzbergák tengerfenekének nagy felbontású feltérképezésére irányultak.

– mondta el Riko Noormets, az UNIS tengeri geológusa a Science magazinnak. Noormets esetében szintén elutasították a hatóságok oktatási célú hajóutakra és a gleccserek által okozott tengerfenék-változások hosszú távú vizsgálatára vonatkozó engedélykérelmeket.

Az UNIS geológusainak munkáját akadályozó események a Spitzbergákon végbemenő átfogóbb változásokat tükrözik. Ez az erősen tagolt, jéggel borított szigetcsoport kilenc nagyobb szigetből és több ezer kis szigetecskéből áll, amelyek az európai szárazföld és az Északi-sark között helyezkednek el. A szigetek – amelyek területe nagyjából Lettországéval egyezik meg – sokáig senki földjének számítottak, főként rénszarvasok és jegesmedvék lakták őket, amelyek ősei a sodródó jégtáblákon érkeztek ide. Ma is kevesebb mint 3000 ember él a Spitzbergákon, de több mint egy tucat ország – köztük Kína, India és Oroszország – működtet tudományos létesítményeket a szigeteken. Ezek többsége Ny-Ålesundban található, a legnagyobb szigeten, Spitsbergenen, amelyet Norvégia az északi-sarkvidéki tudományos együttműködés szimbólumaként népszerűsít.

A kutatók régóta tevékenykednek a Spitzbergákon, hogy a gleccserektől az északi fényig különféle területeket tanulmányozzanak. Az utóbbi években pedig a szigetcsoport még fontosabb lett a tudomány számára, mivel itt közvetlen közelről követhető nyomon a globális felmelegedés, hiszen ez a Föld egyik leggyorsabban felmelegedő területe.

Miközben a klímaváltozás növeli a Spitzbergák tudományos értékét, az Északi-sarkvidéken fokozódó geopolitikai feszültségek nehezítik a kutatást. Idei értékelésében a norvég rendőrség biztonsági szolgálata arra figyelmeztetett, hogy a Spitzbergák különösen ki van téve az orosz kémkedés veszélyének, és hogy Kína a kutatást kapuként próbálja használni a norvég területekre való bejutáshoz az Északi-sarkvidéken.

Ezeket az aggodalmakat figyelembe véve nem meglepő, hogy a norvég kormány elkezdte szigorúbban kézben tartani a szigetcsoporthoz való hozzáférést, mondja Mia Bennett, a Washington Egyetem geográfusa, a Cryopolitics blog szerkesztője. A kutatók szerint a kormány szorosabb együttműködést követel a hatóságokkal, és igazodást a norvég kutatási prioritásokhoz, valamint szigorúbb belépési szabályokat kezdett bevezetni, ami a szuverenitás megerősítésére irányuló átfogóbb erőfeszítés részének tekinthető. A szigorúbb légkör ugyanakkor sokakban félelmet kelt, hogy vajon továbbra is folytathatják-e a tudományos kutatást, mondja Clara Hoppe, az Alfred Wegener Intézet fitoplankton-ökofiziológusa.

A sarkkutatás központja

Willem Barentsz holland felfedező 1596-ban talált rá a szigetcsoportra, miközben az Északkeleti-átjárót kereste, és a terület hamarosan önálló úti céllá vált. A bálnavadászok a senki által nem uralt szigeteket támaszpontként kezdték használni, az 1900-as évekre pedig a szén vált a fő vonzerővé.

Az 1900-as évek elején bekövetkezett bányászati fellendülés tárgyalásokat indított el a területre vonatkozó, egymással versengő nemzeti igények rendezésére. Az ennek nyomán született, 1920-as Svalbardi Egyezménnyel a terület norvég fennhatóság alá került, de egyben megteremtettek egy „méltányos rendszert” is a Spitzbergák „békés hasznosításának” biztosítására.

Az egyezmény megalkotói előre látták a Spitzbergák tudományos értékét, ezért is szorgalmazták a kutatást szabályozó megállapodások megkötését. 1957-ben lengyel kutatók egy kutatóállomást hoztak létre a Spitzbergák déli részén fekvő Hornsund-fjordon, ahol ma is fontos munka folyik, különösen a gleccserkutatás területén. Miután 1962-ben 21 ember meghalt egy Ny-Ålesund közelében lévő szénbányában történt robbanásban, „a város gyakorlatilag leállt” néhány évre, mielőtt Norvégia 1967-ben tudományos bázisként újjáélesztette, mondja Geir Gotaas állatfiziológus, aki a Norvég Sarki Intézet (NPI) ny-ålesundi kutatási programját vezeti.

A Spitzbergák földrajzi elhelyezkedése különleges vonzerőt jelentett a hidegháború idején is. A szigetek stratégiailag fontos helyen fekszenek, a NATO és Oroszország által régóta megfigyelt tenger alatti útvonalak közelében. Az Északi-sarkhoz való közelség pedig elengedhetetlenül fontossá teszi őket a sarkifény-kutatás és a Föld megfigyelése szempontjából, mivel innen lehetséges a földi állomások számára, hogy szinte folyamatos kapcsolatot tartsanak fenn a poláris pályán keringő űreszközökkel. Jelenleg tíz ország tart fenn egész évben működő laboratóriumokat Ny-Ålesundban. „Az országok kötelességüknek érzik, hogy jelen legyenek” – mondja Andy Hodson, az UNIS biogeokémikusa.

Grönland kicsiben

Jack Kohler, az NPI gleccserkutatója évtizedek óta dokumentálja az Austre Brøggerbreen-gleccser és a környék változásait. A szigetcsoportot több mint 2000 gleccser borítja, amelyek a szárazföldi terület több mint felét fedik le. A legtöbbjük viszonylag kicsi, a grönlandi hatalmas jégtakarók mellett eltörpülnének. Ennek következtében viszont gyorsabban reagálnak a hőmérséklet és az óceáni viszonyok rövid távú ingadozásaira. Kohler a Spitzbergákat „egyfajta mini-Grönlandnak” tekinti, ahol sok hasonló folyamat zajlik, de könnyebben megközelíthető környezetben. „Minden megtalálható itt a nagy, tengerbe torkolló gleccserektől az aprókig, és ezeket gyorsan és olcsón megközelíthetjük” – mondja Hodson.

A kép egységes: mindegyikükből olvad a jég, és a folyamat üteme gyorsul. Az Austre Brøggerbreen-gleccser öt legnagyobb olvadási éve az elmúlt évtizedben következett be. Kohler és kollégái pedig közel egy évszázadnyi változást rekonstruáltak azáltal, hogy összevetették 1578 helyi gleccser régi fotóit, amelyeket norvég felderítő repülőgépekről készítettek az 1930-as évek végi térképezési expedíciók során, az újabb felvételekkel. A képek olyan völgyeket tártak fel, amelyeket egykor jég töltött ki, ma viszont csupasz sziklák, patakok és újonnan kialakult tavak foglalnak el. A csapat 2022-ben a Nature című folyóiratban arról számolt be, hogy

Aztán jött 2024, amelynek rendkívül meleg nyara alatt a gleccserek 62 gigatonna jégtömeget veszítettek – többet, mint az 50-szer nagyobb Grönland –, számolt be Kohler csapata tavaly a Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban. Egy 2019-es fontos jelentés, a Svalbard 2100, pedig előre jelzi a szigetcsoporton az elkövetkező évtizedekben várható további jelentős éghajlati hatásokat.

Két évtizeddel ezelőtt az óceánkutatók is elkezdték dokumentálni, hogy az Atlanti-óceán melegebb vizei egyre mélyebbre hatolnak be a szigetek fjordjaiba. „Hatalmas változás történt: sokkal több meleg víz áramlott északabbra, mint korábban” – mondja Gotaas. A melegebb vizek átformálták a táplálékláncot: az északkelet-atlanti tőkehal, a csuklyás hal és a foltos tőkehal nagyrészt kiszorította a sarkvidéki tőkehalat, amely egykor kulcsfontosságú faj volt ezeken a vizeken. „Egyes fajok megbirkóznak ezzel, mások kevésbé” – mondja Gotaas. A jeges sirályok például „szinte mindent megesznek, így viszonylag jól boldogulnak” – teszi hozzá. De a vastagcsőrű lumma, egy másik tengeri madárfaj, nehézségekkel küzd.

Manapság az óceán felmelegedésének tendenciája – amit „atlantifikációnak” is neveznek – gyakran jégmentessé teszi télen az Isfjordent, a „jégfjordot” Longyearbyen, a Spitzbergák fővárosa és legnagyobb települése előtt. És ahogy a tengeri jég visszahúzódik, a helyi jegesmedvék – akárcsak máshol élő sarkvidéki rokonaik – olyan területekre merészkednek, amelyeket korábban elkerültek, és úgy lesnek az emberekre, mintha zsákmányra vadásznának. „Lopva közelednek az emberekhez, pontosan úgy viselkednek, ahogyan akkor teszik, amikor fókára vadásznak” – mondja Gotaas. „Eddig szerencsénk volt, még nem történt komolyabb incidens a kutatókkal.” (1971 óta a jegesmedvék hat embert öltek meg a Spitzbergákon, a legutóbbi halálos áldozat, 2020-ban, egy holland kempingi alkalmazott volt.)

Az időjárás is teljesen felborult. A sarki sötétség idején az áztató esőzéseket hirtelen fagyok követik, amelyek néha áthatolhatatlan jégréteg alá zárják a növényzetet. „Ez nagyon rossz a rénszarvasok számára, különösen akkor, amikor sok állat verseng ugyanazért a táplálékért” – mondja Mathilde Le Moullec, a Grönlandi Természeti Erőforrások Intézetének ökológusa, aki az NPI munkatársaival dolgozik együtt. Ezek az események időszakos éhezést és populációcsökkenést okoznak az állatállományban.

Politikai káosz

Miközben az éghajlat melegszik, a geopolitikai klíma egyre fagyosabb. 2022-ben rejtélyes körülmények között elszakadt a Spitzbergákat a norvég szárazfölddel összekötő optikai kábel, ami megszakította a kommunikációt, és sokan külföldi ügynökök – talán oroszok – által elkövetett szabotázsról kezdtek spekulálni. Az azóta bekövetkezett fejlemények tovább fokozták a feszültséget. 2025 márciusában egy orosz politikus javasolta, hogy a Spitzbergákat nevezzék át Pomor-szigeteknek, az orosz történelmi kapcsolatokra hivatkozva az északi-sarkvidéki vadászokkal és halászokkal. Tavaly ősszel pedig orosz katonai gyakorlatok keretében partraszállási hadgyakorlatokat hajtottak végre a Spitzbergáktól 400 kilométerre keletre fekvő Ferenc József-földön.

Oroszország legfőbb támaszpontja a szigetcsoporton Barentsburg, egy szénbányászati település, ahol 1986 óta néhány laborépületet tartanak fenn. Az orosz–ukrán háború előtt az ott állomásozó néhány orosz kutató gyakran együttműködött a norvégokkal és másokkal a gleccserkutatásban vagy éppen a jegesmedvék nyomon követésében. A háború azonban megszakította ezeket az együttműködéseket, és az Oroszországra kiszabott gazdasági szankciók súlyos csapást mértek a barentsburgi bányászati tevékenységre.

Oroszország jelenleg a szövetségeseivel – köztük Kínával – folytatott tudományos együttműködésekre helyezi a hangsúlyt. Nemrég bejelentették, hogy új laboratóriumi létesítményeket terveznek építeni Barentsburgban és Pyramidenben, egy másik egykori bányászati településen, és az új laborokban kínai és orosz kutatók fognak dolgozni. Az októberre elkészülő kibővített komplexum központi eleme egy Barentsburg partjainál horgonyzó, leszerelt atomjégtörő hajó lesz, amelyet kutatási célokra alakítottak át, közölte Andrej Briszkenkov, az Orosz Állami Hidrometeorológiai Egyetem munkatársa.

Kína tevékenységei Norvégiát és szomszédait is nyugtalanítja. 2018-as sarkvidéki stratégiájában Kína sarkvidékhez közeli államnak nevezte magát, és hangsúlyozta a Spitzbergákon végzett kutatásokkal kapcsolatos jogait. A kínai kormány kijelentette, hogy összefogna a hasonló gondolkodású nemzetekkel egy „sarkvidéki selyemút” kiépítése érdekében, amely magában foglalná a kommunikációs infrastruktúrát és a sarkvidéki hajózási útvonalakat.

Válaszul heves ellenreakciók következtek az európai sarkvidéken. A finn kormány biztonsági aggályokra hivatkozva megszakította a Kínával folytatott együttműködést egy lappföldi űrkutatási központ létrehozásáról, és megakadályozta a Kínai Sarki Kutatóintézet (PRIC) pályázatát, amely egy regionális repülőtér bérbe vételére irányult sarkvidéki járatok üzemeltetése céljából. Izland egy 2018-ban megnyitott kínai–izlandi sarkvidéki tudományos obszervatórium bővítését blokkolta, miután az amerikai kongresszus tagjai aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy az űrfizikai telephelyen folyó közös kutatások hozzájárulhatnak a kínai katonai radarok fejlesztéséhez.

Az amerikai törvényhozókat a kínai Sárga-folyó Állomás is aggasztja Ny-Ålesundban, amelyet a Kínai Sarki és Antarktisz-igazgatóság (CAA) 2004 óta bérel elsősorban a PRIC kutatói számára gleccserkutatási, ökológiai és légköri fizikai vizsgálatok céljából. A probléma, hogy egyidejűleg hírközlési fizikusok is dolgoznak az állomáson, és projektjeik legalább egy része jelentős katonai felhasználási lehetőségeket rejt magában az amerikaiak szerint.

Nemzetek játszótere?

A norvégok és a kínaiak már ezt megelőzően is konfliktusba kerültek. 2024 nyarán egy körutazás keretében zászlókat lengető kínai turisták tucatjai érkeztek Ny-Ålesundba, köztük egy katonai egyenruhát viselő látogató is. A norvég hatóságok azonnal tiltakoztak. Hónapokkal később a Ny-Ålesundot üzemeltető norvég King’s Bay cég arra kérte Kínát, hogy távolítsa el azt a táblát, amely laboratóriumát kínai létesítményként azonosítja, valamint azt a két, 2 tonnás fehér márvány oroszlánt is, amelyek az épület bejáratát őrzik. Júniusban a táblát egy olyan feliratra cserélték, amelyen a Ny-Ålesund Kutatóállomás, a Kings Bay és a CAA logói szerepelnek, az oroszlánok pedig eltűntek.

A norvég hatóságok hangsúlyozzák, hogy nem pécézték ki Kínát, hiszen más országokat is felszólítottak már, hogy távolítsák el az állomás nemzetiségét jelző táblákat, azzal az indokkal, hogy Ny-Ålesund egyetlen norvég kutatóközpontnak számít, amely nemzetközi partnereket fogad, mondja Tiril Vold Hansen, a Nordland Kutatóintézet politológusa. Norvégia ugyanakkor kétségtelenül egyre inkább érvényesíteni próbálja saját irányító szerepét – többek megdöbbenésére. Például hozzáadták a „Norvégia” szót a Ny-Ålesund kutatóállomás hivatalos logójához, amit Hansen szerint sok külföldi kutató a nemzeti ellenőrzés szélesebb körű érvényesítéseként értelmez.

A legújabb norvég politikai dokumentumok a Spitzbergákon való tudományos jelenlét fokozását szorgalmazzák. A külföldi kutatók egy része szerint a szigetcsoport különböző területeihez való hozzáférést szabályozó új rendeletekből is hasonló korlátozó tendencia körvonalazódik.

A végrehajtás részletein még dolgoznak, és a hatóságok már jelezték, hogy a tapasztalt kutatók esetleg mentességet kaphatnak ez alól.

Ennek ellenére a javaslat sokakat aggodalommal tölt el. Az idegenvezetők felvétele sok kutatócsoport számára megfizethetetlenül drága lenne, mondja Catherine Larose, a Lyoni Egyetem mikrobiális genomikus kutatója, aki antibiotikum-rezisztens baktériumokat tanulmányoz a szigeteken. A legnagyobb frusztrációt az új szabályok alkalmazásával kapcsolatos bizonytalanság jelenti, mondják a kutatók, akik szerint ez akkor is nyugtalanító, ha az intézkedés kevésbé a nyugatiakat, mint inkább Kínát és Oroszországot célozza.

A norvég hatóságok közben ragaszkodnak ahhoz, hogy a szigorúbb felügyelet célja a tudomány támogatása, nem pedig korlátozása. Gotaas elmondása szerint az idén létrehozott Spitzbergáki Kutatási Hivatal feladata annak biztosítása, hogy a szigetcsoporton végzett kutatások összhangban legyenek Norvégia tudományos prioritásaival. Ez a törekvés különösen fontos Ny-Ålesundban – mondja –, ahol a légköri és éghajlati kísérletek attól függenek, hogy a környezetet a lehető legérintetlenebb állapotban tartsák.

Norvégia arra is ösztönzi a kutatókat, hogy szélesebb körben osszák meg az infrastruktúrát és az adatokat, azzal érvelve, hogy a nagyobb nyitottság erősíti a tudományt. „A nyílt hozzáférés kulcsfontosságú prioritás Norvégiában” – mondja Gotaas. Azok az intézmények, amelyek egy észszerű kizárólagossági időszak után nem teszik hozzáférhetővé adataikat a szélesebb kutatói közösség számára, kockáztatják, hogy elveszítik a hozzáférést a norvég támogatású létesítményekhez, teszi hozzá.

Sürget az idő

Hodson és kollégái becslése szerint a Spitzbergákon található források évente körülbelül 2300 tonna metánt bocsátanak ki, és a kutatók attól tartanak, hogy ezek a váratlan kibocsátások egy önmagát erősítő visszacsatolási körben fokozhatják az Északi-sarkvidék felmelegedését.

Hasonló aggodalmak merülnek fel Rodes víz alatti metánkitörésekkel kapcsolatos munkája kapcsán is. A szakértő több száz ilyet azonosított – köztük sok olyat is, amely eléri a felszínt –, amikor elemezte a 2015-ben mindössze két fjordnál gyűjtött hidroakusztikus adatokat. Egyes helyeken a tengerfenék holdbéli tájra emlékeztet, kráterekhez hasonló mélyedésekkel tarkítva, amelyekről úgy gondolják, hogy korábbi metánkitöréseket jelölnek. Rodes hipotézise szerint a föld alatt húzódó törésvonalak hálózata utakat teremt a metán számára, hogy feljusson a tengerfenékig. Rodes azt is reméli, hogy egy napon megérti, miért vándorolnak odébb a szivárgási helyek olykor hetek alatt.

A norvég hatóságok nem magyarázták el nyilvánosan a korlátozás okait. A szakértők azonban rámutatnak, hogy a részletes tengerfenék-térképek olyan terepvonásokat tárhatnak fel, amelyek hasznosak lehetnek a tengeralattjárók navigációja szempontjából. „Nem hiszem, hogy az oroszok visszafogottak lennének a saját térképezésükkel kapcsolatban” – mondja Noormets. „A korlátozás rájuk is vonatkozik, de hogyan lehet azt érvényesíteni?” A háttérben ott lehet az Északi-sarkvidék tengerfenéki ásványi erőforrásai iránti növekvő érdeklődés is. A Spitzbergák partjainál Norvégia már feltérképezett kobalt-, mangán-, nikkel- és ritkaföldfém-telepeket.

A kutatók számára a térképezési tilalom szerencsétlen pillanatban érkezik. A tengerbe torkolló helyi gleccserek közül több is drámai mértékben felgyorsult az utóbbi időszakban, ami ritka lehetőséget kínál a lefolyó jég tanulmányozására. Az ilyen előretörések során a gleccserek alig néhány hónap alatt elsöpörik az üledéket és átformálják a tengerfeneket. A tilalom miatt azonban Noormets és kollégái kénytelenek a legtöbb kutatást a Spitzbergáktól távolabb végezni, ahol nincs szükség engedélyre.

Rodes és kollégái tavaly Longyearbyen déli részén találtak egy olyan öblöt, amely elég sekély volt a térképezéshez. A tengeri jégről dolgozva hidroakusztikus berendezéseket engedtek le közvetlenül a metánszivárgások fölé. Néhány folyamatosan bugyborékolt, mások néhány másodpercenként ritmikusan lüktettek, míg megint mások percek alatt aktiválódtak és álltak le. Ezek az érdekes mintázatok arra utalnak, hogy a metánkibocsátás jóval változatosabb lehet, mint feltételezték – ami egy újabb ok, amiért Rodes reméli, hogy végül engedélyt kap a fjordok mélyebb feltérképezésére. Ahogy Kohler mondja: