A rendszertanban óriásfarkasoknak nevezett emlősökről a legutóbbi időkig nagyon keveset tudtak a szakértők azon túl, hogy sok tízezer éves sikeres lét után az utolsó jégkorszak végére kihaltak. A valóságos óriásfarkasok persze közel sem voltak olyan hatalmasak, mint fantasy-művekben szereplő rokonaik, de kétségtelenül figyelemre méltó ragadozókról van szó. Az állatok egy kicsit nagyobbak és masszívabbak voltak  modern szürke farkasoknál, erős harapással rendelkeztek, és ügyesen vadásztak a pleisztocén nagytestű növényevőire.

A napokban a Nature oldalain megjelent egy tanulmány, amely elsőként közöl teljesgenom-szintű adatokat az óriásfarkasokról. Az eredmények alapján az állatok sokkal régebb óta léteztek, mint azt a kutatók korábban gondolták, és kihalásuk után hosszú ideig betöltetlen maradt az ökológiai szerep, amelyet betöltöttek. Ma a szürke farkasok hasonló helyet foglalnak el a táplálékláncban, ugyanakkor ezek egy teljesen más ágról származnak, mint az óriásfarkasok.

Az óriásfarkasoknak ugyanis egyáltalán nem volt genetikai örökösük, és létezésük nagy részében sem rendelkeztek közeli rokon fajokkal. Ez a genetikai izoláció a kutatók szerint nagyban hozzájárulhatott kipusztulásukhoz. Óriásfarkas-maradványokat Észak- és Dél-Amerika számos részén találtak az elmúlt évtizedekben, eddig azonban a bőséges fosszilis bizonyítékok ellenére sem sikerült megfejteni, honnan származtak és miért haltak ki az állatok.

Az erre irányuló kutatások ugyanis elsősorban a csontokra koncentráltak, amelyekből ezeket az információkat nem sikerült feltárni. A mostani vizsgálat, amely több kutatócsoport független genomikai kutatásaként kezdődött, azonban a DNS szintjén próbált választ találni ezekre a kérdésekre. Az idővel összefogó kutatócsoportoknak ez minden eddiginél jobban sikerült: a vizsgálat végére 5 egykor élt, 13–50 ezer évvel ezelőtt létezett óriásfarkas teljes sejtmagi és mitokondriális genomját tudták szekvenálni. Ilyen módon az állatok evolúciós történetét is fel tudták vázolni a kutatók.

A genomokat a szakértők 22 ma és egykor élt farkasfaj genetikai állományával is összevetették, szürke farkasok, prérifarkasok, ősi kutyák és sakálok genomjával hasonlítva össze ezeket. A vizsgálatok alapján az óriásfarkasok és a szürke farkasok, illetve közeli rokonaik között semmiféle génáramlásnak nem találták nyomát, ami azt sugallja, hogy az óriásfarkasok egyáltalán nem kereszteződtek más fajokkal. Holott ez, vagyis a hibridizáció az evolúciós alkalmazkodás egyik fontos eszköze: a rokon fajok közti kereszteződések révén egy sor hasznos jellegre lehet szert tenni, ráadásul a populáció genetikai sokfélesége is növekszik. (A modern ember is többféle emberfaj hibridizációjának eredménye, és a mai szürke farkasok időnként még mindig kereszteződnek a prérifarkasokkal.)

A hibridizáció hiánya azt sugallja, hogy az óriásfarkasok hosszú ideig földrajzilag elszigetelten éltek, és mire újra találkoztak rokonaikkal, már túlságosan eltérővé váltak ahhoz, hogy közösen életképes utódokat hozzanak létre. Ezt más genetikai bizonyítékok is alátámasztják: a genomok összevetése alapján úgy tűnik, hogy míg a szürke farkasok és a prérifarkasok közös őse Eurázsiában fejlődött ki, és onnan vándorolt Észak-Amerikába 1,37 millió évvel ezelőtt, az óriásfarkasok viszont már ennél sokkal korábban is léteztek Amerikában.

A szürke farkasok és az óriásfarkasok elődeinek fejlődése a friss adatok szerint nagyjából 5 millió évvel ezelőtt vált külön, jóval korábban, mint ahogy azt a kutatók eddig hitték. Az utolsó közös ős után a családfa három jól elkülöníthető ágra bomlott szét: az óriásfarkasok elődeire, a szürke farkasokra és rokonaikra, illetve az afrikai sakálokra. Hogy a másik két ág körül az óriásfarkasok melyikhez állhattak közelebb, azt a rendelkezésre álló adatokból egyelőre nem lehet megállapítani.

Ami az óriásfarkasok kihalását illeti, ezt a legtöbb szakértő mostanáig elsősorban a megafauna hanyatlásával hozták összefüggésbe, vagyis hogy a ragadozók által vadászott óriási bölények, lovak és tevék száma drasztikusan lecsökkent 13 ezer évvel ezelőttre. Hogy utóbbit mi okozhatta, azzal kapcsolatban több elmélet is létezik, valószínűleg az emberi terjeszkedés és az egyre intenzívebb vadászat, az éghajlatváltozás és talán betegségek is közrejátszottak a nagytestű emlősök hanyatlásában és kihalásában.

A genetikai bizonyítékok alapján az egyértelműnek tűnik, hogy bármi is volt a változás oka, az óriásfarkasok nem tudtak alkalmazkodni az új körülményekhez. A csúcsragadozók a korábbi évmilliók alatt nagyon specializált szerepre tettek szert saját környezetükben, ami sajátos viselkedéssel és biológiával járt együtt. Ez pedig gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy gyorsan adaptálódjanak, és a nagytestű növényevők eltűnése után kisebb zsákmányra térjenek át, vagy olyan új területekre vándoroljanak, ahol még létezett a megafauna, mondják a szakértők. A szürke farkasok és a prérifarkasok ugyanakkor sokkal kevésbé függtek a megafauna növényevőitől, és genetikailag sem voltak annyira izoláltak, így jobban alkalmazkodtak az új helyzethez.

A mostani vizsgálat egyik hiányossága, hogy a genetikai adatok nem voltak elég részletesek ahhoz, hogy az óriásfarkasok esetleges problematikus genetikai vonásaira is fény derüljön. Így az adatokból az nem derül ki, hogy a populáció genetikai sokfélesége mennyire volt korlátozott, és hogy volt-e nyoma a fokozott beltenyészetnek, ami a problematikus génvariánsok felhalmozódásához vezethet egy-egy populációban. Ezt más kihalt fajok, például a gyapjas mamutok esetében már sikerült kimutatni, az óriásfarkasok kapcsán azonban további kutatásokra lesz szükség.