USB történelem – 1.0-tól 3.0-ig
Egy kis USB történelem
Az USB (Universal Serial Bus) szabvány ma már a 3.1-es kiadásnál tart, az elmúlt két évtized során pedig megkerülhetetlen szereplőjévé vált a PC- és mobilpiacnak. Legyen szó külső eszközök csatlakoztatásáról és üzemeltetéséről, vagy éppen mobileszközök akkumulátorának töltéséről, az USB kézenfekvő választás – olyannyira, hogy jelenleg nincs is igazán más alternatíva. Az USB rengeteg csatlakozótípus és protokoll helyét vette át: helyettesíti a soros portot, a párhuzamos portot, a játékvezérlőket kiszolgáló game portot, de a PS/2-es csatlakozót is süllyesztőbe küldte, sőt, a 3.1 Type-C portnak köszönhetően a Mac noteszgépek ikonikus mágneses akkumulátortöltő-csatlakozóját, a MagSafe-et is kiváltotta (még ha ennek nem is minden Maces örül).
Hogyan és mikor is kezdődött az USB szabvány pályafutása? Az alábbiakban sorra vesszük a legfontosabb mérföldköveket, csak röviden, a lényegre törekedve.
A kezdetek – A megoldás egy kihívásra
Az Universal Serial Bus kifejlesztését az indokolta, hogy szükség volt egy olyan, könnyen kezelhető, sokoldalú kommunikációs protokollra, amely nem csak adatátvitelre, hanem akár a külső eszköz tápellátására is képes. A 90-es évek vége felé az átlagos asztali számítógépek jellemzően hat-hét bővítőhelyet kínáltak: volt rajtuk néhány PCI és néhány ISA slot, ráadásul egy PCI és egy ISA slot rendszerint osztozott az erőforrásokon, így egyidejűleg csak egyiküket lehetett használni, ami tovább csökkentette a lehetőségek számát. A gyártók akkoriban úgy gondolták, ennél kevesebb bővítőhely is elég lehet egy átlagfelhasználónak, így elkezdtek terjedni a kevesebb bővítőhellyel ellátott alaplapok, amelyek már sokszor fejtörést okoztak. Mivel akkoriban nem volt még processzorba integrált északi és déli híd, de még csak alaplapra integrált audió és hálózati vezérlők sem, így mindent bővítőkártyán keresztül kellett megoldani. Hamar elfogyott hát a rendelkezésre álló keret, így ha például egy újabb nyomtatót kellett volna beüzemelni, vagy valami egyéb bővítőkártya számára kellett helyet találni, akkor bajban volt a delikvens. Legrosszabb esetben szedegethette ki a "kevésbé fontos" kártyákat.
Mivel manapság már teljesen automatikus, ezért talán sokan nem emlékeznek rá, de az IRQ (megszakítás kérés) ütközéssel kapcsolatos problémák is mindennaposak voltak, ami sok fejfájást okozott és a rendszer bővítgetését is nehezítette, hiszen bizonyos bővítőkártyákat csak bizonyos IRQ értékekre lehetett konfigurálni, ezek pedig foglaltak lehettek egy másik bővítőkártya miatt. Az IRQ konfigurálás és a DIP kapcsolók használata cseppet sem volt felhasználóbarát, így mindenképpen életképesebb megoldásra volt szükség. Utóbbira a Plug and Play szabvány jelentett gyógyírt, ami a Windows 95-től felfelé állt rendelkezésre, igaz, pályafutása megfelelő iparági támogatás hiányában eléggé döcögősen indult, de ez már egy másik történet.
Az említett kihívások leküzdésére néhány nagyvállalat, vagyis a Compaq Computer Corporation, az Intel Corporation, a Microsoft Corporation és a NEC Corporation fogott össze, így 1994 folyamán elkezdődött a munka. 1995 folyamán már az első USB-s lapkakészlet is rendelkezésre állt, de a végleges szabvány csak később készült el.
USB 1.0 – A tiszavirág életű szabvány, ami nem sok vizet zavart
A régi logó
Néhány előzetes kiadás után 1996 januárjában megjelent az USB 1.0-s szabvány, ami még nem hódította meg a piacot, ugyanis voltak kisebb – főleg az USB hubok kezelésével kapcsolatos – gyerekbetegségei, amelyeket az 1998 augusztusában érkező USB 1.1-es szabvány javított. Az USB 1.0-s és az USB 1.1-es szabvány kétféle üzemmódot kínál. Az egyik az úgynevezett alacsony sávszélességű (Low Bandwidth) üzemmód, ami 1,5 Mb/s sebességgel állt a különböző perifériák, azaz az egerek, billentyűzetek, joystickok és egyéb eszközök rendelkezésére.
A másik, vagyis a nagy sávszélességű (High Bandwidth) üzemmód már 12 Mb/s-os sávszélességet nyújtott, így adattárolók, illetve egyéb nagy adatátviteli sávszélesség-igényű eszközök kiszolgálását is lehetővé tette. Egy-egy USB port egyébként négy érintkezőt, kábel esetén pedig négy vezetéket használ: a D+ és D- jelöléssel ellátott csavart érpáron adatátvitel zajlik, míg a Vbus és a GND vezetékek a tápellátást biztosítják.
Az újabb logó
Az 1.1-es USB szabvány esetében a kábelhossz 12 Mb/s-os sebességű eszköz kiszolgálásakor 3 méter, 1,5 Mb/s-os eszköz esetén pedig 5 méter lehet. Tápellátás terén alap esetben, az alacsony áramigényű eszközök számára 100 mA áramerősséget biztosított a rendszer, a magasabb áramigényű eszközöket pedig maximum 5 egységnyi, vagyis 500 mA árammal szolgálta ki.
USB 2.0 – High-Speed USB, valóban óriási gyorsulással
USB 2.0, vagy High-Speed USB
A következő nagy ugrás az USB 2.0-s, azaz a High Speed USB szabvány megjelenésével következett, ami 2000 áprilisában vált véglegessé. Az USB 1.1-es szabvány továbbfejlesztését egy nagy és neves vállalatokból álló munkacsoport kezdeményezte, akik között a Compaq Computer Corporation, a Hewlett-Packard Company, az Intel Corporation, a Lucent Technologies Inc, a Microsoft Corporation, a NEC Corporation, és a Koninklijke Philips Electronics N.V. is jelen volt. A felek legfőbb célja az adatátviteli sávszélesség jelentős mértékű növelése volt, a próbálkozás pedig sikerrel zárult, ugyanis az USB 1.1 12 Mbps-os sávszélességét egészen 480 Mbps-ra sikerült feltornázni. A szabványt végül 2001 végén hagyta jóvá az USB Implementers Forum, azaz az USB-IF. Utóbbi egy non-profit csoport, amely 1995-ben alakult, és azóta is folyamatosan az USB szabvány fejlesztésén és népszerűsítésén dolgozik.
Az USB 2.0-s szabvány keretén belül az USB-A és az USB-B portok mellett több új csatlakozó is érkezett: még 2000-ben lefektették az USB Mini-A és az USB Mini-B port alapjait, majd 2007-ben a Micro-USB csatlakozószabvány is elkészült. Ebben az időszakban tápellátás terén is történtek előrelépések, de ezekről majd a következő nagy témakörben teszünk említést. Most inkább folytassuk a történelmi áttekintést.
Az USB 1.0-s, 1.1-es és 2.0-s Type-A portok lábkiosztása
Tápellátás terén az USB 2.0-s szabvány is ugyanazt nyújtja, mint az USB 1.0 és 1.1, valamint az érintkezők száma is azonos, így továbbra is négy érintkezőn, illetve négy vezetéken keresztül működik a kommunikáció és a tápellátás. A maximális vezetékhossz 5 méter lehet – megfelelő kábel esetén ezen keresztül elérhető a normál, 480 Mb/s-os adatátviteli sávszélesség is.
USB 3.0 – SuperSpeed USB, a gyors, Full Duplex rendszerű megoldás
SuperSpeed USB
Az USB 3.0-s, vagyis a SuperSpeed USB szabvány 2008. november 12-én vált véglegessé, hivatalos bejelentésére pedig november 17-én került sor. Míg az USB 2.0 esetében a „High Speed” jelzőt használták, addig az USB 3.0 már a „SuperSpeed” jelzőt kapta, hiszen adatátviteli sávszélessége a korábbi 480 Mbps helyett már 5 Gbps volt. A 8b/10b kódolási séma miatt a valós sebesség az elméleti maximális 625 MB/s helyett inkább 400 és 500 MB/s között van. Ez persze az USB 2.0 esetében érvényes 35 MB/s körüli valós adatátviteli sávszélességhez képest így is komoly előrelépés. Szintén fontos megemlíteni, hogy míg az USB 1.0, 1.1 és 2.0 esetében Half-Duplex rendszerben zajlott a kommunikáció, azaz egyszerre egy irányban lehetett adatot továbbítani, addig az USB 3.0 bevezette a Full Duplex módot, azaz a rendelkezésre álló két csatorna közül az egyiken adás, a másikon vétel zajlik.
Az USB 3.0-s kábelek és csatlakozók könnyebb megkülönböztethetősége miatt a műanyag betétek a korábbi fekete helyett már kék színűek, viszont a visszamenőleges kompatibilitás továbbra is biztosított – csak úgy, ahogy az USB 2.0 és az USB 1.1 között is. Csatlakozók terén két fontos újítás érkezett az USB 3.0-s szabvánnyal: egyrészt kaptunk egy speciális USB-B portot, ami a korábbi USB 2.0 B kábelekkel kompatibilis, viszont az új USB 3.0 B kábelek már nem passzolnak a régi USB 2.0 B aljzatokba, mert az extra érintkezőik miatt nem férnek el bennük. Hasonló változás történt az Micro-USB portoknál is: az USB-Micro 3.0-s kábelek és aljzatok öt extra érintkezőt kaptak, így a csatlakozó és hozzá tartozó aljzat is szélesebb lett. Ebbe az új aljzatba az USB-Micro 2.0-s kábelek illenek, viszont az USB-Micro 3.0-s kábelek már nem csatlakozhatnak a régi USB-Micro 2.0-s aljzatokba, mert nagyobbak náluk.
Az USB 3.0-s Type-A csatlakozó lábkiosztása
Az USB 3.0-s portoknál egy-egy eszköz számára első körben 150 mA áramerősséget kínált fel az adott port, de ha az azonosítás folyamán kiderült, hogy magasabb áramigénye van az adott perifériának, maximum 6 egységnyi, azaz 900 mA áramerősség állhatott rendelkezésére. Tápellátás terén érdekes adalék, hogy azok a PCI Express x1-es bővítőkártya formájában érkező megoldások, amelyek kettő vagy négy USB 3.0-s porttal ajándékozták meg az adott rendszert, nem voltak képesek PCI Express x1-es csatolón keresztül annyi áramhoz jutni, hogy a portok leadhassák a megfelelő áramerősséget, így SATA vagy MOLEX tápcsatlakozók alkalmazására volt szükség. Ezért van a PCIe alapú USB kártyákon külön tápbemenet.
Az USB 3.0 egyébként nem csak nagyobb áramerősség leadására képes, de energiamenedzsment terén is fejlődött előző generációs társához képest.
Az USB 3.1-es szabvány
Az USB 3.1-es szabvány – SuperSpeed+, USB 3.1 Gen2
Az USB 3.0 után egyelőre még nem az USB 4.0, hanem a 3.1 következett, hiszen az új szabvány a 3.0-s kiadáshoz képest alapjában véve nem nyújt semmilyen radikálisabb előrelépést, így „apró” ugrásként tartják számon. Pedig nem egészen az.
Az USB 3.1 átmenti az USB 3.0 tulajdonságait, és ezt hívja USB 3.1 Gen1-nek. Az igazi előrelépést tehát a Gen2-nél kell keresni, aminél a korábbi 5 Gbps-os Full Duplex kapcsolat sávszélessége megduplázódott, így már 10 Gbps-os sávszélességgel lehet gazdálkodni, hála az órajel-duplázásnak, és ráadásul még a kódolási séma is változott, ami segít a hatékonyság növelésében. Az USB 3.0 esetében – illetve előtte is – még a 8b/10b kódolási sémát használták, ami 20% körüli overheadet eredményezett (így ennyivel kisebb a valós sávszélesség), az USB 3.1-es szabvány azonban már a sokkal hatékonyabb 128b/132b kódolási sémára tért át, így az overhead – azaz az adatátvitel szempontjából látszólag haszontalan sávszélesség-foglalás – mértéke mindössze 3% lett. Érdekesség, hogy a PCI Express 3.0-s szabvány is ugyanezt a 128b/132b kódolási sémát használja.
A jelentős – az új kódolás nyújtotta előnyöket is figyelembe véve mintegy 2,4-szeres – sebességnövekedéstől eltekintve csatlakozók és kábelek szintjén nem történt említést érdemlő változás az USB 3.0-s szabványú megoldásokhoz képest. Tápellátás terén szintén minden maradt a régiben, így az alacsony áramfelvételű perifériák továbbra is 150 mA áramot kaphatnak, míg a maximálisan leadható áramerősség mértéke változatlanul 6 egységnyi, azaz 900 mA maradt.
Az USB 3.1 szabvány visszafelé kompatibilis az USB 3.0 és USB 2.0 szabványokkal, így az USB 3.1-es portra régebbi eszközök is csatlakozhatnak. Fontos megemlíteni, hogy az USB 3.1 szabvány dokumentuma csak a Type-A, Type-B, Micro-A, Micro-B és Micro-AB portokat öleli fel, az USB-C portot nem, az ugyanis egy külön szabványt képvisel, ami az USB 3.1-től teljesen független. Csak a felsorolt portokon keresztül élvezhetőek az USB 3.1-es szabvány előnyei, plusz a friss USB-C porton keresztül is, ez lesz a következő oldal témája.
USB Type-C – A jövő portja
USB Type-C – A jövő portja
Az USB 3.1-es szabvány fejlesztésével egy időben az USB-C szabványon is dolgoztak a szakemberek, igaz, ez a kezdeményezés egy különálló projektként futott. Az 1.0-s szabvány 2014 augusztusában készült el, most pedig már az 1.2-es szabvány van érvényben, ami 2015. március 26-án vált véglegessé.
Az USB-C tehát nem az USB 3.1-es szabvány része, tulajdonképpen nem is igazán kapcsolódik hozzá, hiszen egy önálló csatlakozószabványról van szó, ami USB 2.0, USB 3.1 Gen 1 (5 Gbps) és USB 3.1 Gen 2 (10 Gbps) típusú csatolófelületen keresztül egyaránt megvalósítható. Az USB-C porttal ellátott eszközökre megfelelő kábel segítségével akár korábbi USB porttal rendelkező periféria is kapcsolódhat, így a visszamenőleges kompatibilitás biztosított, igaz, a kábelekre nagyon oda kell figyelni, hisz egy rossz kábel akár az adott eszköz és/vagy az adott PC/noteszgép tönkremenetelét is eredményezheti.
Az USB-C kábel és csatlakozó óriási előnye, hogy egy nagyon régi, két évtizedesnél is öregebb problémára nyújt gyógyírt: alapból is lehetőséget nyújt arra, hogy az USB csatlakozót fordítva dugjuk be, azaz nem kell többé szenvedni, hogy megtaláljuk a helyes pozíciót Persze ezzel, vagyis a megfordíthatósággal kapcsolatban korábban is voltak már próbálkozások, de azok valahogy nem hoztak óriási áttörést. Az új port igen!
Noha az USB-C csatlakozót eleinte összemosták az USB 3.1-es szabvánnyal, így sokan azt hiszik, ha USB-C csatlakozót látnak, akkor az biztosan 10 Gbps-os sávszélességet nyújt, pedig erről szó sincs – a félreértést persze hajlamosak kihasználni a gyártók, de ez már egy másik kérdés. Vissza a sebességekhez. Az aktuális adatátviteli sávszélesség mindig attól függ, milyen szabványú vezérlőhöz csatlakozik az USB-C port. A sávszélesség ezek alapján lehet 480 Mbps-os USB 2.0-es, 5 Gbps-os USB 3.0-s vagy akár 10 Gbps-os USB 3.1-es is.
USB-C fronton alap esetben, USB Power Delivery támogatás hiányában csak az adott szabvány által biztosított áramerősség leadására van mód, ami USB 2.0 esetén mindössze 500 mA, USB 3.0 és 3.1 esetén pedig 900 mA. Az USB-C port rendelkezik egy extra szolgáltatással, ami nem más, mint az USB-Type-C Current funkció. Ez a szolgáltatás megfelelő eszköz csatlakoztatásakor – a kiszolgáló és az eszköz közötti együttműködés keretén belül – nagyobb áramerősség leadását is lehetővé teszi, így 1500 mA vagy 3000 mA is rendelkezésre állhat. Ehhez persze megfelelő kábelre és megfelelő eszközökre van szükség mindkét oldalon.
Az USB-C port előtt nagy karrier állhat, ugyanis számos meglévő csatlakozótípust küldhet süllyesztőbe, mert meglehetősen sokoldalú, nagyon kevés helyet foglal, megfordíthatósága miatt pedig ideális összetevő az átlagfelhasználóknak és profiknak szánt konfigurációkon, illetve perifériákon. Remek példa erre, hogy egyre több mobilgyártó dönt úgy, a 3,5 milliméteres Jack Audió csatlakozót, ami komoly múltra tekinthet vissza, lecseréli az új USB-C portra. Ez felhasználói szemmel nem feltétlenül üdvözlendő, hisz ebből kifolyólag korábban vásárolt drága kiegészítőinket le kell cserélni, hogy használhassuk őket. Ez persze csak a látszat, ugyanis a megfelelő átalakítóval továbbra is használhatóak a fejhallgatók és a headsetek, az új eszközök pedig sokkal gazdagabb funkcionalitást nyújthatnak, mint elődeik. Az audió csatlakozók mellett a Micro-B USB portoknak is van félnivalójuk, hisz a mobileszközökhöz jobban passzol az USB-C – plusz ha az audió csatlakozót úgyis kiváltják egy USB-C porttal, akkor az együttal az akkumulátor töltésére is használható, így nincs is szükség a régebbi USB portra. Noteszgép fronton szintén gőzerővel terjed az USB-C port: a legújabb MacBook Pro noteszgépekből például miatta száműzték a sokak által imádott mágneges MagSafe akkumulátortöltő csatlakozót.
Nem mindegy, milyen hosszú a kábel!
Feltétlenül szót kell még ejtenünk az USB-C kábelt érintő hossz-limitről is, ami megmagyarázza, miért olyan rövidek az USB 3.1 Gen2, azaz 10 Gbps-os kapcsolatra használható példányok. A legfontosabb információkat az alábbi táblázat foglalja össze, ami a szabványt leíró dokumentumból származik. Íme:
A legújabb csatlakozóval, vagyis a külön szabvány keretén belül definiált USB-C-vel szemben szintén szigorú követelményeket támasztanak a hitelesítők. A nagyobb leadható teljesítmény miatt extra követelmények is szerepelnek a szabványban a kábelekkel és a csatlakozókkal kapcsolatban, plusz az USB 3.0-s és 3.1-es szabvány egyes követelményei is megtalálhatóak a leírásban – például az extrém hőterheléses teszt is. Strapabíróság terén minden USB-C portnak és csatlakozónak ki kell bírnia legalább 10 000 csatlakoztatást és kihúzást, valamint bekötés terén is sok-sok dolgot kell figyelembe venniük a gyártóknak – nem is véletlen, hogy az olcsó, silány minőségű kábelek gyártói ilyesmikkel nem törődnek, hisz elég komplex folyamatról van szó.
Az USB-C kábelek esetében 1 méter a limit ahhoz, hogy minden előny elérhető maradjon: a maximum 1 méter hosszú USB-C kábelek 10 Gbps-os adatátviteli sávszélességet nyújtanak, valamint maximum 100 watt teljesítmény továbbítására képesek. A 2 méteres, vagy ennél rövidebb, de 1 méternél mindenképpen hosszabb kábelek, már csak USB 3.1 Gen1 sebességosztály elérésére képesek, ami 5 Gbps-os maximális adatátviteli sávszélességet jelent. Ez még mindig elég a maximum 100 wattos teljesítmény továbbítására, illetve a 4K-s megjelenítők kiszolgálására. A 2 méternél hosszabb, de 4 méternél rövidebb USB-C kábelek már csak USB 2.0-s sávszélességgel gazdálkodhatnak és maximum 15 wattnyi teljesítményt vihetnek át egyik eszköztől a másikig.
Az USB-C tehát mindent összegezve egy kiváló választás lehet a gyártók részéről, viszont terjedését egyelőre gátolja, hogy kábelek terén elég nagy a fejetlenség, így a felhasználók egyelőre óvatosak, ami nem is baj.
Az USB-C port és a Thunderbolt 3 vezérlő násza
Az USB-C port és a Thunderbolt 3 vezérlő násza
Az USB-C porttal kapcsolatos tudnivalók mennyiségét jelentősen növeli, hogy kedvező tulajdonságai miatt az Intel is meglátta a portban rejlő lehetőségeket, így az aktuális, harmadik generációs Thunderbolt vezérlő a megszokott Mini-DisplayPort helyett USB-C portot használ.
Hogy miért? Mert az USB-C port kompaktságának köszönhetően vékonyabb eszközök készülhetnek. A Thunderbolt 3-as vezérlőre kapcsolódó USB-C port esetében maximum 40 Gbps-os teljes adatátviteli sávszélesség érhető el plusz élvezhetőek a PCI Express 3.0 és a DisplayPort 1.2 szabványban rejlő lehetőségek is. Mindezt úgy, hogy a 10 Gbps-os USB 3.1-es sávszélesség, illetve a korábbi USB portokkal való kompatibilitás biztosított.
A Thunderbolt vezérlők különbségeire most nem térnénk ki, inkább csak az egyetlen USB-C porton keresztül elérhető lehetőségekre koncentrálunk. A Thunderbolt 3-as vezérlőre kapcsolódó USB-C csatlakozó nyolc darab DisplayPort sávot foghat munkára, így akár két darab 10-bites paneles (30bit/pixel), 60 Hz-es képfrissítési ráta mellett dolgozó 4K-s monitor meghajtására is lehetőség nyílik. Alternatív módon egy 120 Hz-es 4K-s vagy egy 60 Hz-es 5K-s monitor kezelése is megoldható. Ezzel együtt négy darab PCI Express 3.0 x4-es sáv is rendelkezésre áll, ami egyebek mellett külső videokártya csatlakoztatására is használható.
Tápellátás terén az általános eszközöknél maximum 15 wattos teljesítmény nyerhető ezen a porton keresztül, de a Power Delivery szabványt támogató eszközöket akár 100 wattnyi teljesítménnyel is kiszolgálhatja a rendszer – erről majd a következő oldalon beszélünk részletesebben, hisz az USB Power Delivery egy külön szabvány, aminek használata opcionális, de vannak esetek, amikor nagyon hasznos tud lenni.
Kábelek terén van néhány fontos szabály, amit feltétlenül szem előtt kell tartani. Először is tisztáznunk kell, hogy kábelekből kétféle van: aktív és passzív. Az olcsóbb passzív kábelek közül csak a 0,5 méteres vagy rövidebb példányok képesek a 40 Gbps-os maximális sávszélesség továbbítására. Amennyiben 1 vagy 2 méteres passzív kábelt választunk, akkor felére, azaz 20 Gbps-ra esik vissza az elérhető adatátviteli sávszélesség. Ezzel szemben aktív kábel esetén akár 2 méteres távolságra is elvihető a 40 Gbps-os maximum, de ennek ára van, hiszen az aktív kábel többe kerül – de hogy mennyivel, az rejtély, mert aktív Thunderbolt 3 kábellel egyelőre még nem találkoztunk. Aki egyébként Thunderbolt 2-es eszközt szeretne Thunderbolt 3-as portra csatlakoztatni, megteheti, csak a megfelelő átalakító kábelt kell beszereznie. A Thunderbolt 3 természetesen visszafelé kompatibilis a régebbi szabványokkal.
USB Battery Charging és USB Power Delivery
USB Battery Charging – Az egységes töltőrendszer alapköve
A gyártók a 2000-es évek közepe óta dolgoztak azon, hogy eszközeik töltését kényelmesebben, USB porton keresztül is meg lehessen oldani, ami nagyfokú szabadságot biztosíthat a felhasználók számára a korábbi, meglehetősen bonyolult helyzet után, amikor szinte minden eszközhöz más és más töltőadaptert kellett használni.
Az USB Battery Charging Specification 1.0-s kiadása 2007. március 8-án készült el, majd 2009. április 15-én érkezett egy jelentősebb frissítés, így a szabvány az 1.1-es szintre lépett. Lényege, hogy lehetővé tette dedikált, csak és kizárólag akkumulátortöltésre alkalmas portok használatát, amelyek konnektorba illeszthető töltőkön kaptak helyet. Ezzel együtt a különböző eszközök USB portjai is megkaphatták a szabvány támogatását, így akár 1,8 ampernyi áramerősség leadására is képesek lehettek, ami óriási előrelépés mind az USB 2.0 500 mA-es, mind pedig az USB 3.0 900 mA-es maximális áramerősségéhez képest. A szabvány 2010 végén ismét frissült, így már a konfigurálatlan eszközök számára is elérhető volt az 1,5 amperes áramerősség, sőt, a nagy áramerősségű akkumulátortöltéssel egy időben már akár nagysebességű adatkommunikáció is folyhatott, nem úgy, mint korábban. Az új szabvánnyal a maximálisan leadható áramerősség szintjét 5 amperre emelték. A szabvány összesen háromféle port-típus definiált, amelyek a következők.
•SDP (Standard Downstream port): Adatátvitelre alkalmas High-Speed USB port, ami konfigurálatlan eszköznél 100 mA, konfigurált eszköznél 500 mA áramerősséget nyújt. SuperSpeed USB port esetén az említett értékek az USB 3.0-s szabványban szereplő 150 mA-re és 900 mA-re változnak.
•DCP (Dedicated Charging Port): Csak eszköz töltésére alkalmas port, ami 1500 mA áramerősség leadására képes, kommunikációra nem. jellemzően fali USB adaptereken és autós töltőkön kap helyet.
•CDP (Charging Downstream Port): Maximum 1500 mA áramerősség leadására alkalmas, kommunikációra is használható USB port.
Apró megjegyzésként még megemlítenénk, hogy az asztali számítógépeknél és a noteszgépeknél rendszerint gyorstöltésre alkalmas portokat is szoktak használni, amelyek általában sárga vagy piros műanyagbetéttel rendelkeznek. Egyes alaplapgyártóknál ezek a portok USB 2.0-s szabvány esetén 1,5 ampert, USB 3.0-s szabvány esetén pedig akár 2,7 ampert is képesek leadni. Utóbbi a Gigabyte termékeire volt jellemző, a technológia pedig a 3X USB Power nevet viselte.
A gyorstöltésre alkalmas portokat, illetve magát a technológiát a gyártók különböző fantázianevekkel illették (Gigabyte On/Off Charge, ASUS AI Charger, MSI Super-Charger, ASRock App Charger), extraként pedig akár kikapcsolt vagy alvó konfiguráció esetében is tölthető maradt az adott eszköz.
A szóban forgó szabvány remekül jött a később felmerülő tervek miatt, ugyanis az Európai Bizottság 2009 folyamán kezdeményezte, a következő generációs mobileszközökhöz hozzanak létre az iparág képviselői egy szabványos, többféle eszközt is támogató akkumulátortöltő típust. Erre azért volt szükség mert a különböző gyártók különböző csatlakozóval ellátott, eltérő feszültséggel és áramerősséggel dolgozó töltő adaptereket mellékeltek termékeikhez, új készülék vásárlásakor pedig a régi adapter rosszabb esetben a kukában, jobb esetben pedig egy újrahasznosító telepen végezte. Az egységesítéssel azt szerették volna elérni a bizottság tagjai, hogy csökkenjen a környezet terhelése, kevesebb hulladék keletkezzen, egy-egy eszköz töltője pedig akár több készüléket is kiszolgálhasson, azaz ne váljon hamar feleslegessé.
Az egységes megoldás végül a 2007 áprilisában bemutatott Micro-USB szabvány lett, így az új eszközökhöz már Micro-USB porttal ellátott töltők érkeztek. Ezek rendelkezhettek beépített kábellel, de akár a töltő adapter USB-A portjába illeszkedő Micro-USB kábelt is használhatott az adott gyártó, ezen a téren ugyanis mindenki szabad kezet kaphatott.
USB Power Delivery – Nagyobb teljesítmény, több lehetőség
Az BC 1.2 terjedésével, illetve a Micro-USB port mögé felsorakozó gyártókkal eljött egy új korszak, amelyben sokkal egyszerűbb volt megoldani a mobileszközök töltését, igaz, kisebb problémák még ekkor is felmerülhettek a nem szabványos, silányabb minőségű kábelek miatt, de az irány mindenképpen jónak tűnt.
A BC 1.2 terjedésével újabb igény fogalmazódott meg. A gyártók és a felhasználók szerették volna, ha az USB kábelen keresztül felvehető és leadható teljesítmény a 10 watt körüli szintről jelentősen elmozdulhatna felfelé, hiszen így újabb olyan eszközök készülhetnének, amelyek nem igényelnek külső tápellátást, illetve a mobileszközök mellett a táblák és a noteszgépek akkumulátorának töltését is szabványos, egységes keretek közé lehetne terelni. Az újabb egységesítés jóvoltából az egyedi tápadapterek sem kerülnének a kukába egy-egy eszköz lecserélésekor, így ismét csak kevesebb elektronikai hulladék termelődne.
Az említett igényeket egy új szabvány, az USB Power Delivery 1.0 elégítheti ki, amely eleinte a BC 1.2-vel egyszerre lehet használatban. A kompatibilitás biztosítása érdekében a meglévő kábelekkel is használható a szabvány, az ismeretlen/azonosítatlan kábelek esetében azonban biztonsági okokból a BC 1.2 maximumánál, 1,5 ampernél húzzák meg a leadható áramerősség csúcsát. Az USB Power Delivery lényege, hogy a szabványt támogató eszközök egyeztethetik egymással a működésükhöz vagy töltésükhöz szükséges feszültség és áramerősség értékét. A tápellátás forrása kapcsolható, ehhez azonban nincs szükség lecsatlakoztatásra és újracsatlakoztatásra, illetve a kábel irányát sem kell módosítani.
A Power Delivery 1.0-s szabvány alapvetően hat teljesítményprofilt vezetett be, amelyek az alábbi dián láthatóak. Power Delivery kompatibilis kábel és/vagy eszköz hiányában a maximális feszültség 5 volt, a maximális áramerősség pedig 1,5 amper marad, ellenkező esetben azonban több lépcső áll rendelkezésre egészen 100 wattig, ami 20 voltos feszültség és 5 amperes áramerősség alkalmazásával érhető el. Ráadásul a tápellátás biztosítása vagy az akkumulátor töltése közben adatátvitelre is van lehetőség, így például a noteszgéphez kapcsolt külső monitor nem csak tartalmakat jeleníthet meg, de egyúttal – ugyanazon a kábelen keresztül – a notebook akkumulátorát is töltheti. Ehhez persze szabványos kábelre és szabványos eszközökre van szükség – előbbiek terén még vannak bajok.
Az USB Power Delivery szabvány több kisebb frissítést követően jelenleg éppen a 3.0-s revíziónál, annak is az 1.0a verziójánál jár, amelyet 2016. március 26-án fogadtak el, azaz még szinte friss. Az új szabványból kikerültek a régebbi portok (USB-A, USB-B, Micro-USB-A, Micro-USB-B), a visszamenőleges kompatibilitás azonban továbbra is rendelkezésre áll. Fontos újítás, hogy az új szabvány keretén belül az adott akkumulátor képességeivel és állapotával kapcsolatban is több információ állhat rendelkezésre, a korábbi profilok (Power Delivery Profiles) helyét pedig finomabb tápellátás-vezérlést lehetővé tevő szabályrendszer (Power Delivery Rules) vette át. És ez a szabályrendszer az USB Power Delivery 2.0-s specifikációra is érvényes lesz, visszamenőlegesen.
A könnyebb tájékoztatás érdekében az USB-s töltőkön az USB logón a töltő teljesítménye is szerepelni fog, a leggyakoribb teljesítményszintek pedig a 15, 27, 45 és 60 wattos értéket képviselik. A nem szabványos eszközök és kábelek ellen egy opcionális biztonsági protokollal veszik fel a harcot, ami az USB Type-C Authentication nevet viseli. Ezzel az újítással könnyebben lehet védekezni a nem szabványos töltők és kábelek, valamint a gyanús beágyazott kódok ellen, használata azonban egyelőre nem kötelező – de a fentiek fényében ajánlott.
A különböző eszközök kiválasztásánál remek támpontot adhat, van-e rajtuk hitelesítést igazoló logó – amennyiben van, úgy a megfelelő működés garantált. Kábelek terén érdemesebb a nevesebb gyártók termékeit választani, a gyanúsan olcsó USB-C kábelek rendszerint úgysem felelnek meg semmilyen szabványnak, így orosz-rulett, fognak-e károkat okozni, és ha igen, mekkorákat.
Az USB-IF szakemberei már különböző programokat is indítottak, amelyek segítségével megpróbálják kiszűrni a hamis kábeleket, illetve a jogtalan logóhasználatot is szankcionálni fogják, ami idővel a piac tisztulását eredményezheti. Naiv gondolat lenne, ha ettől a fellépéstől azt várnánk, többé nem készülhetnek hamis, veszélyes kábelek, ugyanis míg a silány minőségű, feltűnően kedvező árcédulát viselő hamisítványok iránt vásárlói igény mutatkozik, addig azokból kínálat is lesz. Éppen ezért az olcsóbb, első ránézésre is gyanús kábeleket ezután sem lesz érdemes megvenni, mert azok továbbra sem véletlenül kerülnek majd annyiba, amennyibe. Idővel viszont, ahogy egyre inkább terjed és kiforr a szabvány, egyre több lesz a megbízható kábel, és idővel az árak is csökkenésnek indulhatnak.
Alternatív USB-C üzemmódok és osztályok
DisplayPort Alternate Mode
A VESA (Video Electronics Standards Association) még 2014. szeptember 22-én mutatta be a szóban forgó alternatív módot, ami lehetővé teszi, hogy az USB-C kábelen keresztül akár DisplayPort csatlakozóval ellátott kijelzőt is meghajtsunk, méghozzá natív módon. Jelenleg ilyen formában még csak a DisplayPort 1.2a szabvány támogatása érhető el, de a későbbiekben a DisplayPort 1.3 vagy 1.4 támogatása is implementálható.
Az aktuális helyzet szerint az USB-C 3.1 Gen2 forráseszközök két darab DisplayPort 1.2a sávot biztosíthatnak az adott rendszer számára, ami két darab 60 Hz-es 1080p-s, vagy egy darab 30 Hz-es 4K/UHD megjelenítő meghajtására használhatóak. Akármelyiket is választjuk, marad még annyi sávszélesség, hogy egy USB 3.1 Gen1 sebességű sáv is használható maradjon, ami ugye 5 Gbps-os adatátviteli sávszélességgel rendelkezik. Ha a DisplayPort 1.4-es szabvány is elérhetővé válik, akkor a forráseszközök ugyanilyen konfigurációt használva már 60 Hz-es 4K-s, vagy 60 Hz-es 4K HDR (4:2:0; 12bpp) kijelzőt is meghajthatnak, és az USB 3.1 Gen1 5 Gbps-os sávszélesség is megmarad.
Alternatív módon a fennmaradó USB 3.1 Gen1 sáv is beáldozható, így 2 helyett 4 DisplayPort sáv válik elérhetővé, ami már most is elég egy 60 Hz-es 4K-s, két darab 60 Hz-es 2560 x 1600-as, vagy négy darab 60 Hz-es 1080p-s monitor meghajtására. Ekkor a 4 DisplayPort sáv mellett már csak az alapból is elérhető USB 2.0-s sáv lehet használatban. A tápellátás természetesen minden konfigurációban rendelkezésre áll.
Ezzel együtt a BT.2020-as színtérben, a HDR technológiában és a HDCP 2.2-es kiadásában rejlő lehetőségek is kiaknázhatóak, sőt, a HDMI 2.0a szabvány is elérhető, méghozzá CEC támogatással együtt, amennyiben beszerezzük a megfelelő adaptert és/vagy kábeleket. A DisplayPort Alternate Mode jóvoltából az USB-C portra megfelelő kábel segítségével DVI vagy D-Sub alapú kijelző is csatlakozhat.
HDMI Alternate Mode
A HDMI szabvány mögött álló HDMI Licensing LLC idén szeptember elsején adta hírül, hogy elkészült a HDMI Alternate Mode nevű kiegészítés, ami lehetővé teszi, hogy az USB-C porton keresztül natív HDMI jeleket továbbítson az adott rendszer. Ennek köszönhetően a szóban forgó üzemmódot támogató mobileszközök, noteszgépek és asztali számítógépek USB-C portjára közvetlenül kapcsolódhat megjelenítő vagy televízió, amennyiben rendelkezésre áll USB-C HDMI kábel is.
A HDMI Alternate Mode első körben csak HDMI 1.4b támogatást nyújt, azaz a 4K/UHD megjelenítők esetében csak 30 Hz-es maximális képfrissítési rátát tesz elérhetővé. Jó hír viszont, hogy minden fontosabb HDMI szolgáltatás támogatása elérhető ebben az üzemmódban, beleértve a térhangzást, a 3D-t, az ARC (Audio Return Channel) szolgáltatást, a HEC (HDMI Ethernet Channel) támogatást, a HDMI CEC támogatást és a Deep Color támogatást is. Ezek mellett a HDCP 1.4 és a HDCP 2.2 szabványok kezelése is biztosított.
USB Audio Device Class 3.0
Az új eszközosztályt 2016. szeptember 27-én jelentette be az USB-IF. Lényege, hogy az USB-C porton keresztül szabványos keretek között lehet majd digitális audió tartalmakat továbbítani a headsetek, mobileszközök, dokkolóállomások, gamer kiegészítők és VR headsetek felé, sőt, megfelelő átalakító birtokában a korábbi analóg audió eszközök is használhatóak maradnak. Utóbbira azért van szükség, mert egyre több gyártó dönt úgy, hogy a kissé öregecske 3,5 milliméteres Jack Audió csatlakozót, ami még analóg rendszerű, USB-C portra cseréli, hiszen így egyszerűbb nyomtatott áramköri lap készíthető, az adott eszköz pedig vékonyabb lehet, hiszen az USB-C port kompaktabb felépítéssel rendelkezik.
Az újítás jóvoltából egyetlen porton keresztül történhet az adatátvitel, a tápellátás biztosítása, valamint az audió és videó jelek átvitele is, ami egyszerűbb felépítésű, kompaktabb rendszerekhez vezethet.
Az USB kábelek és csatlakozók strapabírósága
Az USB kábelek és csatlakozók strapabírósága
Elsőre furán hangozhat, de az USB szabványok dokumentumai nem csak az elektronikai paramétereket, illetve a különböző technológiai leírásokat tartalmazzák, de néhány olyan fejezet is lapul bennük, amelyek a kábelek és a csatlakozók mechanikai ellenállóságával kapcsolatos követelményeket vázolják.
Az USB 2.0-s szabványban számtalan fontos kritérium szerepel a csatlakozókkal, kábelekkel és portokkal kapcsolatban, amelyeket teljesíteniük kell a hitelesítésre váró termékeknek. Beszédes adat, hogy egy-egy portnak, illetve csatlakozónak minimum 1500 csatlakoztatást/leválasztást kell kibírnia. A hősokk-teszt alkalmával az egymáshoz csatlakoztatott kábelnek és portnak károsodás nélkül ki kell bírniuk, hogy -55 Celisus fokosból +85 Celsius fokos környezetbe kerülnek, méghozzá 10 alkalommal. Az érintkezőknek ezzel együtt 250 voltos feszültséget és 1,5 amperes áramerősséget is el kell viselniük, méghozzá váltakozó áram használata mellett, túlmelegedés nélkül – a környezeti hőfokhoz képest maximum 30 Celsius fokkal lehet melegebb az USB csatlakozó bármely pontja. A csatlakozóknak minimum 168 órás teszt keretén belül kell bizonyítaniuk, hogy ellenállóak a magas páratartalommal és a magas hőmérséklettel szemben. Hasonlóan extrém teszt az egy órányi gőzöléses öregítés, amely után forraszthatónak kell maradniuk a forrasztandó alkatrészeknek, méghozzá legalább 95%-os lefedettséggel. Ezzel együtt a kábelek éghetőségét, ellenállását, kapacitanciáját és szigetelőképességét, valamint a csatlakozók és portok rezgésekkel szembeni ellenállóságát is vizsgálják. Külön szabványban a Micro-USB portok és csatlakozók strapabíróságát is definiálják: ezeknek az eszközöknek legalább 10 000 csatlakoztatást és leválasztást kell kibírniuk élettartamuk során.
Az USB 3.0-s szabvány már részletesebben is kategorizálja a különböző portokat és csatlakozókat, amelyek ráadásul két osztályba tartoznak: léteznek belőlük normál strapabírósággal rendelkező, és magas strapabíróságú példányok. A szabvány minden esetben a minimális követelményt adja meg, azaz a lenti értékeknél csak nagyobb strapabírósággal találkozhatunk (legalábbis a szabványos kábelek esetében).
•USB 3.0 Standard-A: minimum 1500 ciklus (normál) | minimum 5000 ciklus (strapabíró);
•USB 3.0 Standard-B: minimum 1500 ciklus (normál) | minimum 5000 ciklus (strapabíró);
•USB 3.0 Powered-B: minimum 1500 ciklus (normál) | minimum 5000 ciklus (strapabíró);
•USB 3.0 Micro család: minden esetben minimum 10 000 ciklus.
Az USB 3.0-s kábeleknek ezzel együtt 105 Celsius fokon zajló „élettartam” tesztet is ki kell bírniuk, ami 120 órán át tart – ezt egy hasonló körülmények között történő 72 órás előkondicionálás előzi meg.
Az USB 3.1-es szabvány többnyire ugyanazokat a követelményeket támasztja a komponensekkel szemben, mint amit az USB 3.0-s szabványnál már említettünk, az USB 3.1-es kábelek és csatlakozók esetében azonban külön részletezi a strapabíróságot. Ezt az alábbi lista tartalmazza:
•USB 3.1 Standard-A: minimum 1500 ciklus (normál) | minimum 5000 ciklus (strapabíró);
•USB 3.1 Standard-B: minimum 1500 ciklus (normál) | minimum 5000 ciklus (strapabíró);
•USB 3.1 Micro család: minden esetben minimum 10 000 ciklus.
A legújabb csatlakozóval, vagyis a külön szabvány keretén belül definiált USB-C-vel szemben szintén szigorú követelményeket támasztanak a hitelesítők. A nagyobb leadható teljesítmény miatt extra követelmények is szerepelnek a szabványban a kábelekkel és a csatlakozókkal kapcsolatban, plusz az USB 3.0-s és 3.1-es szabvány egyes követelményei is megtalálhatóak a leírásban – például az extrém hőterheléses teszt is. Strapabíróság terén minden USB-C portnak és aljzatnak ki kell bírnia legalább 10 000 csatlakoztatást és kihúzást, valamint bekötés terén is sok-sok dolgot kell figyelembe venniük a gyártóknak – nem is véletlen, hogy az olcsó, silány minőségű kábelek gyártói ilyesmikkel nem törődnek, hisz elég komplex folyamatról van szó.
Az USB hubok
Az USB hubok
Ugyan nem tartoznak szorosan cikkünk témakörébe, mégis úgy gondoltuk, feltétlenül érdemes kitérni a hubokra, még ha csak néhány sor erejéig is. A hubok tulajdonképpen nem mások, mint portbővítő, port sokszorozó eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy egy adott konfigurációhoz több USB-s eszközt csatlakoztassunk, mint amennyit fizikai portjai egyébként engednének.
A csillag topológiát használó USB rendszereknél maximum 127 eszköz megcímzésére van mód, és természetesen az egyes hubokhoz is jár egy-egy cím, így a hubok számát is bele kell kalkulálni a büdzsébe.
Az USB hálózatok összesen hét szintből állnak, az első szinten maga a rendszerport van, egy hub és a hozzá kapcsolódó eszköz pedig két szintet ölel fel. Ennek fényében maximum 5 hub fűzhető fel egymás után, az ötödikre pedig újabb hubot már nem, csak eszközt lehet csatlakoztatni, ahogy az a lenti ábrán is látszik.
A hubok természetesen a rendelkezésre álló sávszélesség elosztásával operálnak, amiből több eszköz esetén nagyon könnyű kifogyni – és a hub működéséhez is szükség van némi sávszélességre, így csak a maradék osztható szét. Amennyiben passzív hubról van szó, akkor a tápellátás is annyi portra oszlik, ahány eszközt kell kiszolgálni, a hub pedig ekkor is leveszi a maga részét, hogy táplálhassa vezérlőjét.
Balra egy aktív (powered), jobbra egy passzív USB hub látható
Ezért is szerencsésebb aktív, vagyis külső tápellátást használó USB hubot választani, ekkor ugyanis minden USB port megkaphatja a névleges maximális áramerősséget, sőt, akár még a BC 1.2-es szabvány támogatását is, így akár 1,5 ampernyi áramerősséget is le tudnak adni, ami mobileszközök töltésénél nagyon jól tud jönni.
STT rendszerű USB hub
MTT rendszerű USB hub
A portok kiszolgálása történhet STT (Single Transaction Translator), illetve MTT (Multiple Transaction Translator) elven, amelyek között alapvető különbség van. Az STT alapú hubnál alacsony sávszélességű eszközök kiszolgálásakor egy STT-n osztozik több eszköz, ami sebességcsökkenést eredményez – például egy STT alapú USB 2.0-s hubál egyetlen 12 Mbps-os csatornán kell osztoznia több USB 1.1-es eszköznek. MTT esetén minden porthoz rendelkezésre áll a megfelelő sávszélesség, így a teljesítmény is jobb. Ez főleg az USB 2.0-s időkben volt kritikus kérdés, de USB hub vásárlásakor ma is érdemes alaposan megnézni, mire adjuk ki pénzünket.
USB 3.0-s és USB 3.1 Gen 1-es huboknál a korábbi szabványok visszamenőleges támogatása rendszerint megoldott, akár aktív, akár passzív példányokról van szó. Természetesen már USB-C portos hubok is léteznek, amelyek rendszerint sokkal inkább dokkolóknak tekinthetőek, hisz nem csak USB portokat kínálnak, hanem videó kimenetet, Ethernet portot, memóriakártya-olvasót és egyebeket is. Ezeken az eszközökön általában USB-C port is van, amellyel az adott noteszgép a „hub” használatakor is tölthető marad.
Végszó
Mostanra remélhetőleg sikerült mindenkinek átadnunk némi új információt az USB portokkal, kábelekkel és szabványokkal kapcsolatban. A siker érdekében közérthetően, leegyszerűsítve próbáltuk tálalni a kissé nagy falatnak tűnő információcsomagot. Talán az USB-C port körül uralkodó ködöt is sikerült eloszlatni, így most már egy fokkal könnyebb lesz tájékozódni az új szabvány világában, illetve az is világos lesz, mi mindenre használható az új csatlakozó, ami kétségkívül a jövő nagy reménysége, több, mint egy egyszerű kozmetikai fejlesztés.
Az USB-C port egyre jobban terjed, egyre több régi csatlakozótípus szorít ki a piacról, és ez a lendület a közeljövőben is folytatódni fog, ha hihetünk az elemzők előrejelzéseinek.
Az USB 3.1 Gen2 szabvány, illetve az USB-C port előtt komoly jövő áll, maga az USB-C csatlakozó pedig a Thunderbolt 3 miatt is nagy lehetőségeket tartogat. Egyelőre persze nehézkes az új port használata, hiszen kevés eszköz támogatja, kevés periféria használja ki a benne rejlő lehetőségeket, és rendszerint az új konfigurációkon sincs sok USB-C port, így komoly szükség van a dokkolókra.
Óriási bővülés előtt áll az USB-C alapú eszközök szegmense
Jól láthatóan még a gyártók sem igazán nőttek fel a feladathoz, gondoljunk csak például az Apple-re, aki korábban egyetlen USB-C porttal dobta piacra friss MacBook noteszgépét, most pedig a MacBook Pro modelleket is felvértezte USB-C portokkal. Ez alapvetően nem baj, amennyiben bőséges választékban állnak rendelkezésre az USB-C alapú perifériák, de erről most még szó sincs, így a régi eszközök használatához több átalakító kábelt és/vagy dokkolót is be kell szerezni, ami plusz kiadás, plusz nyűg, plusz kényelmetlenség. Az már csak hab a tortán, hogy az új iPhone és az új MacBook Pro összekötése finoman szólva is nehézkes – előbbi USB-C, utóbbi Lightning portot használ, így külön átalakítót kell venni, ha egymással szeretnénk használni őket.
És akkor ott vannak még az olcsó, silány minőségű USB-C kábelek is, amelyek rosszabb esetben akár az adott készüléket is tönkretehetik, hiszen gyártóik még csak hírből sem ismerik a szabvány által támasztott követelményeket – nyilván nem is érdekük, hisz a szabvány betartása megdrágítaná az adott kábelt és akkor oda az óriási versenyelőny, már ami az árat illeti. A silány kábelek ellen már megindult a harc, de még sok víznek le kell folynia a Dunán, mire értékelhető eredményeket lehet elkönyvelni.
Az USB-C egyesek szerint idővel akár a HDMI és DisplayPort csatlakozók helyét is átveheti, hiszen remek tulajdonságokkal rendelkezik. Hogy így lesz-e? Éveken belül kiderül.
