- Zalatnay Saroltáért jöttem, hogy elvigyem magammal.
Azt a felvetést, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, viszonylag sokan (61%) elfogadják. Régóta foglalkoztat minket az első találkozás lehetősége és az azt övező körülményekről való találgatás is. A Világok harca, a Mass Effect és ezernyi más mű is foglalkozott a témával. A földi élet kialakulásával kapcsolatban is számos elmélet kering, tudományosan megalapozottak és kevésbé elfogadottak is, a jelenlegi tudásunk szerint azonban a pánspermia hipotézis már az i.e. 5. században felmerült és Anaxagorasz veti fel elsőként.
„Eszerint az élet „magjai” jelen vannak mindenhol az Univerzumban és a földi élet is ilyen magvakból jöhetett létre, valamint ugyanígy más lakható bolygók is megtermékenyülhettek. Az elmélet gyakran jelenik meg sci-fi történetekben. Gyakran használják az exogenezis (görögül „külső származás”) hipotézis szinonimájaként, mely csupán annyit feltételez, hogy a Földre az élet máshonnan érkezett, ám nem próbálja megbecsülni az élet előfordulási gyakoriságát a kozmoszban.”
Innen már csak egyetlen lépés a garbage-theory, vagyis az űrszemét elmélet, ami külső forrást tesz felelőssé az élet kialakulásáért, szemben a ma elfogadott RNA-world elmélettel és hiába beszélünk szemétről, nem erről van szó.
Panna (Walters Lili) fiatal egyetemistaként és aktívan gyakorló „mindent és mindenkit gyűlölök” értelmiségiként egyes egyedül hisz abban, hogy a földi élet valahonnan a világűrből érkezett. És amennyiben ez igaz (szerinte nagyon is!) akkor az idegen civilizációk is hasonló technológiai fejlődésen mentek keresztül mint mi, tehát lehet velük kommunikálni, például rádióhullámokkal. Mondjuk mindezt dalban mondva el és Zalatnay művésznő tolmácsolásában. A meg nem értettségbe és a maró önutálatba csöppen bele a válasz, Űrfiú (Takács Zalán) érkezésével, aki Ciniért jött, nem mellékesen üldözik és idővel azt is kinyögi, hogy a Föld komoly bajban van.
Ez a bevezető talán elég ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, nem hétköznapi a történet és emellett ha magyar sci-fi, dráma, vígjátékot kezd valaki emlegetni, akkor felhúzott szemöldökök, némi értetlenség vagy elnéző mosolyok fogadnák. Jogosan. Az Űrpiknik azonban tudatosan hajlik a B-kategóriás, 60-as évekre hajazó műanyag/fura kosztümős földönkívülis irányba.
Az Űrfiú egy nehezen komolyan vehető figura, aki bili frizurával, szemöldök nélkül csetlik-botlik és a maga gyártotta űrhajó, a „szuperképességének” bevetése csak olaj a tűzre. Viszont emellett szerethető, suta-kedves figura, aki komoly küldetéssel érkezett, sorsa mégis összefonódik Pannáéval. Az apa komplexusos, savat köpő „mindetjobbantudok” fiatal felnőtt egyfelől egy kisarkított karakter, emellett tipikus és korhű jegyeket is magában hordoz.
Az elveszettség, a különcség, egy szülő elvesztésének traumája mind belepréselődött, és ő maga jegyzi meg csöpögő szarkazmussal a filmben több ponton is: még egy nap alatt is mennyit lehet változni. A teljes csapathoz kell még egy aggódó/mereven gondolkodó édesanya (Varga Veronika) és egy ételfutár (Lengyel Benjámin), aki a legtutibb falafel receptjét gyúrja, csiszolgatja. A „főgonosz” szerepet Ervin vagyis Árpa T-1000-es Attila kapta, aki a legendás gyilkos folyékony androidot remekül hozza át „magyarba”, legalábbis ami a szúrós tekintetet és az eltökéltséget illeti.
Furcsa, különc karakterekkel telített, nehezen komolyan vehető film az Űrpiknik, legalábbis elsőre. Van mélysége és a Cini fanatizmus, valamint a védekező/mindenkit eltaszító attitűd mögött felsejlik valami több, ami néhány beszélgetésben felvillantja a drámai részeket is. Aztán persze lehet nevetni a film sötét humorán, az esetlenségén, a buta/gagyi megoldásokon, az összkép mégis élvezhető felé hajlik. Szokatlan, szórakoztató és bevallottan rétegfilm Badits Ákos filmje, akinek azonban nem ijesztő a „kortárs” és a „fura művészfilm” címke, az 80 percet nyugodtan szánjon rá az életéből.
