Űrlények, cowboyok és egy rosszlány – Sikerfilmek korai változatai

Hidegháborús töltetű Alien, másodszorra el nem szabaduló Django, és Disney-mázzal leöntött kábítószeres prostituált. Cikkünkben nemritkán a felismerhetetlenségig átalakult filmeké a főszerep!

Űrlények, cowboyok és egy rosszlány – Sikerfilmek korai változatai

Cikkünk kisebb-nagyobb spoilereket tartalmaz. 

Űrkomcsik és HIV-szörnyek

Az 1979-es A nyolcadik utas: a Halál és az eredetitől jócskán eltérő atmoszférájú A bolygó neve halál diadalmenete után egyértelmű volt, hogy a show-nak folytatódnia kell. De miközben a Fox okvetlenül szerette volna alsó hangon trilógiává bővíteni a szériát, addig az alkotások mögött álló Brandywine Productions döntéshozói finoman fogalmazva sem voltak ilyen lelkesek. David Giler, Walter Hill és Gordon Carroll semmiképpen sem akarták a nevüket adni egy önismétlő, a két korábbi felvonás legnépszerűbb elemeit újramelegítő, szellemtelen epizódhoz. Hosszas tanakodás után arra jutottak, hogy akkor járnak el a leghelyesebben, ha kockáztatnak. A karakterbe, és az űrlényvadászatba kissé belefáradt Sigourney Weaver legfeljebb egy kurta cameo erejéig tűnhet fel. Új főhősüknek az átélt események hatására jóval cinikusabb-megkeseredettebb Hicks-t tették meg. Sőt, azt is eltökélték, hogy egy merész húzással művük középpontjába a hidegháborút, pontosabban, a józan észre fittyet hányó fegyverkezési versenyt állítják. Ötletük szerint a Weyland-Yutani mellett agresszív, szektás kommunistákból álló szakadárok is kivetik hálójukat a xenomorphokra, és ahogy az várható, mindkét fél megszenvedi ballépésük következményeit. A részletek kidolgozását William Gibsonra bízták, aki egy, a HIV metaforájának szánt, a fertőzötteket ocsmány, félig idegen, félig ember mutánsokká változtató, veszedelmes ragállyal egészítette ki a koncepciót.

Az előkészületek tehát látszólag jobban nem is állhattak volna, ám a cyberpunk nagy öregjének elege lett az ő tempójához képest jóval komótosabban dolgozó producerekből, és kiszállt a projektből. Ezután maga a Fox elnöke, Joe Roth kötötte ki, hogy mégis a sztárgázsiért és a bevétel egy igen tekintélyes hányadáért visszacsalogatott Weavernek kell játszania a főszerepet. Aztán záróakkordként, a Szovjetunió is összeomlott – ergo, a kétpólusú világrend nem is olyan rég még friss-izgalmas analógiája egy szempillantás alatt elvesztette a vonzerejét. Az alapoktól kellett újrakezdeni az építkezést, hogy végül debütálhasson a pénztáraknál helytálló, ellenben a rajongókat a végletekig megosztó az A végső megoldás: Halál.

Ahogy ez a példa is remekül illusztrálja, a szórakoztatóiparban bármikor közbeszólhat egy vagy több, előre nem látható körülmény. Lássuk hát, hogy hogyan lett egy realista drámából Disney-féle, szirupos romantikus vígjáték, hogy mennyire megéri a tesztközönségre hallgatni és, hogy miért nincs második része egy világsikernek!

A pisztolyhős és a hekus

A 2012-es Django elszabadul méltán foglal el kitüntetett helyet Quentin Tarantino szívében. Elvégre nem csak kismillió díjat, köztük a legjobb, nem adaptált forgatókönyvnek járó Oscart zsebelhette be érte. Sajátos western-értelmezése kisebb vagyont, négyszázhuszonötmillió dollárt hozott a konyhára. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a folytatásoktól mereven elzárkózó filmes sutba akarta dobni elveit, és eltökélte, hogy a Django in White Hell-lel tovább szövi a rabszolgából fejvadásszá lett igazságosztó történetét. De hamar rá kellett ébrednie, hogy a maga módján messzemenőkig tisztességes hőse sehogy sem passzol a meglepetésekkel, rejtélyekkel és intrikával teli, feszült krimihez. Új, gátlástalan-megbízhatatlan, jónak még a szó tág értelmezésével sem nevezhető szereplők kellettek. A bosszú angyala villámgyorsan kikerült a képből, és Tarantino hamarosan tető alá is hozta a merőben más atmoszférájú Aljas nyolcast.

A Die Hard esetében éppen fordított volt a felállás: John McClane-t irtózatos erőfeszítések árán illesztették bele mások munkáiba. A Die Hard – Az élet mindig drága anno Simon Says-ként futott: a tragikusan fiatalon elhunyt Brandon Lee, illetve egy közelebbről meg nem nevezett női segítőtársa keveredtek volna benne veszedelmes kalandokba. Míg a Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed a leginkább az A közellenségről ismert David Marconi sokáig fiókban maradt thrillerére, a WW3.com-ra épül.

 

Karácsony a reptérenNem túl meglepő módon a második rész is adaptáció – igaz, ezt kezdettől fogva Die Hard filmnek szánták. A magyar nyelvterületen nem igazán hódító Walter Wager 58 perc című regényét használták fel hozzá, és ennek köze sincs az atlétatrikós fenegyerekhez.

 

Jó lesz, de...

Ennél persze jóval gyakoribb, hogy egy kőbe vésettnek hitt tervezetet csiszolnak tovább. Andrew Niccol méltán lehetett magára büszke. Hiszen az egy valóságshow-ban élő szerencsétlen kálváriáját bemutató sci-fi thrillerét, a The Malcolm Show-t 1993-ban nem kevesebb, mint egymillió dollárért vette meg a Paramount. Sőt, még azt is kikötötte, hogy tisztes sérelmi pénz megfizetése nélkül a rendezői feladatokat sem kaphatja más. Ám idővel a vezetőség tagjai inkább a zsebükbe nyúltak, és Peter Weirt ültették a direktori székbe.

Neki azonban a legkevésbé sem tetszett, hogy a főhős egy alkoholista, hangulatától függően csecsemőgyilkossággal fenyegetőző, vagy ártatlanokat túszul ejtő, agresszív vadállat. Ráadásul azt is nehezen értette, hogy miért kéjelegnének tízmilliók egy lecsúszott, szerethetetlen piás agóniájában. Ezért arra utasította Niccolt, hogy egy optimistább és viccesebb sztorit tegyen le az asztalra. A férfi kénytelen volt engedelmeskedni, de a maximalizmusra törekvő Weir semmivel sem volt elégedett: alárendeltjének összesen huszonnyolc alkalommal kellett újraírnia a cselekményt. Ez természetesen kissé megviselte Niccolt, viszont kétségbevonhatatlan, hogy fáradozásai nem voltak hiábavalóak. A Truman show-ként a publikum elé tárt végeredmény azon túl, hogy összesen kétszáznegyvenmillió dollárt kasszírozott be, 1998 egyik legjobbjaként vonult be az ágazat krónikáiba.

Sokak kedvencére, a Toy Story első felvonására sem ismernénk rá, ha a Pixarnál erőnek erejével ragaszkodtak volna az első, számos belsős által halva születettnek ítélt koncepcióhoz. Ebben ugyanis Woody negatív főszereplőjeként egy társait zaklató, ijesztő külsejű hasbeszélő baba volt. A magát később Buzz Lightyearré kinövő figurát pedig Lunar Larry-nek hívták, és a róla készült karakterrajzok alapján könnyűszerrel lehetett volna belőle bárgyú mosolyú ember-holdrakéta hibrid, vagy egy kölyökképű szépfiú.

Vox populi

Az sem ritka, hogy egy alkotást az utolsó utáni pillanatban szabnak át. A költségvetése több mint tízszeresét visszahozó 28 nappal későbbet bajosan lehetne azzal vádolni, hogy az optimizmus cukormázával öntené nyakon az apokalipszis borzalmait. Danny Boyle horrorjában civilizációról már csupán múlt időben lehet beszélni: az áldozatait hiperagresszív véglényekké degradáló vírus hordozói gátlás nélkül megölnek, vagy megfertőznek mindenkit, aki nem kapta el a kórt. Ennek tükrében meglepő, hogy az alapvetően elégedett nézők legfőbb baja a happy end hiánya, pontosabban az volt, hogy a szerettei megvédése közben súlyos sebet kapó Jim orvos híján belehal sérülésébe. Barátnője, Selena, és az átélt borzalmak után némileg megzavarodott Hannah alig tudják felfogni, hogy mekkora veszteség is érte őket. Ám a kényszer nagy úr: folytatniuk kell útjukat.

Ez hallatlanul lelombozta azokat, akiknek levetítették a filmet, mert nem tartották tisztességesnek, hogy a megannyi megpróbáltatáson átesett nők a biztos halálba masíroznak. A szakember hallgatott a nép szavára. Az átírt fináléban Jim életben marad, a fertőzöttek idővel éhen halnak, és a túlélőket kereső repülőgépek egyik pilótája észreveszi a hármasfogat segélykérő üzenetét. Megjegyzendő, hogy a magyar szinkron akarva-akaratlanul közelebb áll Boyle kezdeti elképzeléseihez, mivel itt megmentőjük ki tudja miért, de azt mondja, hogy senkit sem lát, és ezzel azt az érzetet kelti, hogy szándékosan hagyja hátra a triót.

Martin Scorsese 1990-es Nagymenőkjének hatását jól érzékelteti, hogy tíz kurta esztendővel később az USA Nemzeti Filmtára megőrzésre érdemes kulturális kinccsé nyilvánította. Ám a mai napig a gengszterkrimik zsinórmértékének tekintett mű karrierje gyalázatosabban nem is indulhatott volna, mert a véres-beles realizmusra törekvő, ráérős tempójú első változat kiborította a teremben ülőket. Tíz perc alatt harmincnégyen hagyták el a vetítés végére ürességtől kongó helységet, így nem volt mese. A paranoiája és a kábítószer miatt szétcsúszó Henry utolsó, maffiózóként töltött napja körül forgó jeleneteket megvágták, mint ahogy a hányingerkeltő kivégzéseket is az érzékenyebb gyomrúak igényeihez szabták.

Paul Verhoeven ellenben csak részben ügyelt a figyelmeztető jelekre a Csillagközi inváziónál. Amikor kiderült, hogy többeket vörösen izzó haraggal töltött el, hogy a főszereplő, Johnny Rico középiskolai szívszerelme, Carmen szakít kedvesével, és új barátja oldalán élvezi az életet, zokszó nélkül cselekedett. A végleges verzióban a korábban vígan turbékoló galambpár jóval visszafogottabban viselkedik. De azzal, hogy keveseknek esett le, hogy nem egy bugyuta akció-orgiát, hanem egy körmönfont, a fasizmus elé görbe tükröt tartó szatírát láttak, már nem foglalkozott.

Túlságosan kifinomult-rafinált szimbólumrendszerű rendezése ezért messze a várakozások alatt teljesített a kasszáknál, sőt, még a kritikusok javának sem ment át az üzenet. Emellett, végső megaláztatásként, a DVD-re, illetve olcsó kábelcsatornák késő esti kínálatába szánt folytatások már sokkal inkább tekinthetőek pár poénnal jól-rosszul feldobott, gyengécske henteldéknek, mintsem a szélsőjobb kikarikírozásának.

 

De miért így?Heinlein művének és Verhoeven „adaptációjának” mondanivalója között ordító a különbség, hiszen utóbbi lényegében az előbbi értékeit, valamint világképét teszi nevetségessé. Ennek legfőbb oka, hogy a forgatókönyvnek sokáig köze sem volt a regényhez. Edward Neumeier Bug Hunt at Outpost Nine című munkájához adtak hozzá a klasszikussá nemesedő, a hazafiasság és a katonai szolgálat fontosságára rámutató könyvből pár elemet.

 

A suszter és kaptafa

Végül, cikkünk aligha lenne teljes a Micsoda nő! esete nélkül. J.F. Lawton nem különösebben volt elégedett az életével. Hiszen, bár egyik, könnyed komédiáját a másik után fejezte be, a stúdiók illetékesei rendre lekoptatták. Mellőzöttségét jól érzékelteti, hogy huszonkilenc évesen kizárólag a B-listás vackokat, a feminista mozgalom radikálisabb vadhajtásait, és Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét parodizáló A halál amazonjai az Avokádó dzsungel mélyént tudta felmutatni.

Ez értelemszerűen elkeserítette: úgy döntött, hogy szakít a könnyed vonulattal, és inkább a komolyabb oldalát csillogtatja meg. Az elhatározást tettek követték: nem sokkal később elkészült a 3000 munkacímű, komor-realista drámájával. Ebben egy dúsgazdag pénzeszsák háromezer dollárt fizet egy kokainfüggő prostituáltnak azért, hogy egy egész hétig ugráltathassa. Kapcsolatukban a romantika legkisebb szikrája sem fedezhető fel. Egy mindkét fél számára előnyös üzleti tranzakcióról van szó, és megállapodásuk lejártával, a férfi egyszerűen kiteszi számára puszta játékszernél semmi többet sem jelentő partnerét a kocsijából.

Az író örülhetett: a Vestron Productions megvette a könyvet, és miután a vállalkozás rövid úton csődbe ment, a jogok a megszokott formulával szakítani akaró Disney-nél kötöttek ki. Ez magától értetődően felvillanyozta Lawtont, elvégre a cég neve önmagában garantálta a sikert. Ám igazolva, hogy senki sem tudja átlépni a maga árnyékát, a vállalat akkori vezére, Jeffrey Katzenberg némi tűnődést követően arra jutott, hogy bölcsebb lenne modern tündérmesévé átdolgozni az alapanyagot. A többi pedig, ahogy mondani szokás, történelem.

Ezzel felsorolásunk végére értünk. Ti ismertek hasonló példákat?

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap