A lélektan egyik legnagyobb kihívása és szépsége úgy jelenik meg a gyakorlatban, mint az érme két oldala: ez pedig az emberi lélek egyedisége és megismételhetetlensége. Hasonlóan nehezíti a megismerést és a gyógyítást, hogy az önismereti útnak elméletileg sosincs vége. Új életszakaszok, események, szereplők, közösségek és élmények, traumák színesítenek minden életutat. Ez persze nem jelenti azt, hogy az élet minden nehézségéhez, bukkanójánál pszichológushoz vagy más segítő szakmabélihez kell rohanni – az önerőből átvészelt krízis, a közösségek megtartó ereje, a szociális háló (akár online) felénk nyújtott karja és egy támogató közeg hatalmas erőforrást és támaszt jelent akkor is, ha a belső lelki munka javarésze az egyénre marad így is.
Egy rossz élményt viszonylag hamar ki lehet heverni, bár az egyéni megélések, az első mondat folytatásaként, eltérőek lehetnek. Egy trauma vagy krízis magában hordozza a fejlődés és meghaladás lehetőségét, azonban – súlyos ellentéttben állva az „ami nem öl meg az megerősít” általános vélekedésével – ugyanúgy eredményezhet egy megtört, önértékelésében sérült, bizalomvesztett állapotot is.
A külső és belső erőforrásokon sok múlik és bármennyire is emberi reakció az elfojtás, a menekülés, a „lépj már túl rajta nevű jótanács – akár önmagunknak adva” az esetek legnagyobb részében nem segít a probléma feldolgozásában. És mi a helyzet akkor, ha ez a menekülés, minden gondolatunkkal, rémálmunkkal és szorongásunkkal együtt több ezer méter mélyre, a tenger fenekéig üldöz el minket? Az Under the Waves a lélek mélységének apró rezdüléseit kutatja, miközben az óceánok szennyezésének és sorsának a témáját is hangsúlyosan a történet részévé teszi.
Az Under the Waves érdekes mód nem a jelenben vagy a jövőben játszódik, hanem egy retro-futurisztikus 1970-es években. Ilyenkor még a sci-fi írókon és a vad vagy élénk fantáziával megáldott művészeken kívül valószínűleg kevesen álmodtak víz alatti bázisokról, azokat karbantartó drónokról és egyéni merülésre alkalmas tengeralattjárókról. Arról nem is beszélve, hogy a játékban felvázolt környezetvédelmi problémák nagyon is valósak.
A két idősík összemosása egy valós és mégis távolba tűnő helyzetet eredményez, hiszen, ha 40-50 évvel ezelőtt lépések történtek volna a szennyezések megelőzésére, akkor más lenne a mai helyzet. Vagy pont, hogy másféle problémák ütnék fel a fejüket, amikről ma még nem tudunk, vagy amiket út közben megoldottunk. A játék igyekszik nem ítélkezni, miközben inkább borús, mint optimista képet fest a helyzetről.
Stan, a főszereplő, eddig is búvárként dolgozott, bár igaz, hogy nem tökéletesen egyedül, elzárva az óceán mélyén. Most azonban úgy érzi ez segít majd neki túllépni, visszavonulni, eltávolítani magát egy olyan fájdalom és veszteség árnyékából, ami a házasságát is komolyan veszélybe sodorta. A gondolatai, a merengése és az álmai – na meg egy fotó – azonban elkísérik bárhová is menjen.
Hiába győzködi magát, hogy ez az, amire most szüksége van, a logika és a feltételezett megoldások nagyon mást üzennek, mint amit az érzései és a gondolatai. Szenvedő „hős” ő, ha nem is a szó klasszikus értelmében. Nem fog világokat megmenteni, nem győz le hatalmas szörnyeket sem.
Az élet folyásán merengve, a napi rutinba menekülve, apró javító, karbantartó és felfedező munkák teszik ki éber napjainak zömét. És miközben egyik koordinátától siet a másik felé, a szennyeződéseket és a hatalmas olajipari cég – a munkaadója – által felépített ipari világot járja, ami összemosódik az óceán lakói és a tengerfenéken pihenő roncsok látványával. Stant saját traumája szorítja sarokba, de szerencséjére a megoldás is az ő kezében van.
Persze könnyű ezt mondani, miközben az egyedül töltött napok közepette – egy barátságos fóka mellett – egyetlen beszélgetőtársa a főnöke, aki a kötelező munkabeszélgetések mellett a távoli, megértő barát szerepét is betölti.
A játékhoz kontrollert ajánlanak a készítők, és 1-2 órányi billentyűzettel való felfedezés után érezni lehet, hogy igazuk van, mégha amúgy is megoldható minden. Nagyobb probléma, hogy a térképen fellelhető jelölők néha megmaradnak akkor is, ha pl. kilootoltunk egy ládát, néha pedig nem jelölik egy nagy területen a küldetés célpontját, ami sok-sok percnyi bolyongáshoz is vezethet.
Mindenkinek voltak már kisebb-nagyobb lelki problémái, így nem nehéz együtt érezni Stannel. A munkába menekülés és a problémák félresöprése sem valószínű, hogy ismeretlen terep az emberek zömének, de pont ez teszi érdekessé az Under the Waves történetét. A belekevert környezetvédelem – mégha fontos üzenetet is hordoz –sajnos, néhány fontos pillanatban a háttérbe szorítja az egyént és azzal igyekszik kiegyensúlyozni a dolgokat, hogy az idő előrehaladtával nem csak Stan gyógyul, de kicsit azért is tehetünk, hogy a világ jobb hellyé váljon. Ehhez persze minden nap fel kell kelni, el kell indulni – egy kávé után, anélkül Stannek sem megy – és tenni valamit. Akármit. Ez is döntés kérdése, de félő, ha nem így tennénk akkor egyvalami maradna csak: összecsapnának a fejünk felett a hullámok.
