A dinoszauruszok kihalásával kapcsolatban a jelenleg legvalószínűbbnek tartott elmélet szerint egy kisbolygó becsapódása áll az események hátterében, amelynek legesélyesebb helyszíne a Chicxulub-kráter a mexikói Yucatán-félszigeten. Az elmúlt évtizedekben azonban egy másik, korábban kevésbé propagált teória is egyre több követőre tett szert, amelynek értelmében fokozott vulkáni tevékenység lehetett a kréta–tercier kihalási esemény okozója. A Dekkán-trapp elméletként emlegetett teória kritikusai szerint az elképzelést nem támasztja alá kellő mennyiségű és hitelességű bizonyíték, azonban a legújabb adatok fényében ez az álláspont egyre kevésbé tartható.

2008-ban Greta Keller, a Princeton geológusa új életet lehelt a dinoszauruszok kipusztulásával kapcsolatos vitákba, amikor felvetette, hogy a fajok nem hirtelen, hanem fokozatosan haltak ki annak az éghajlatváltozásnak a következményeként, amelyet a kréta időszak végén a mai India területén kitörő vulkánok okoztak.

A Dekkán-trapp, vagy Dekkán-plató egy óriási méretű magmás régió India középnyugati részén, amely az egyik legnagyobb vulkanikus terület a Földön. Több megszilárdult bazaltfolyam rétegből tevődik össze, melyek együtt több mint kétezer méter vastagon fednek le egy 500 ezer négyzetkilométeres területet. A fennsíkot eredményező vulkáni tevékenység legaktívabb, mintegy 30 ezer éves időszaka 66 millió éve zajlott, nagyjából 300 ezer évvel a Chicxulub-kráter keletkezése után. Keller indoklása szerint a becsapódó kisbolygó túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy jelentős hatással legyen az élővilágra.

A Dekkán-plató keletkezése viszont minden jel szerint nagyon is kihatott a Föld élőlényeinek életére. A távozó magmatömeg térfogata a becslések szerint meghaladta a Sziklás-hegység és a Sierra Nevada együttes méreteit. Más kutatók vizsgálatai is megerősítik Keller elképzelését. A kitörések során a vulkánok kén-dioxidot és szén-dioxidot bocsátottak a légkörbe, valamint 500 kilométeres körzetben lávával árasztottak el mindent. Ez a közvetlen környék elpusztítása mellett általános lehűléshez, és az óceánok elsavasodásához vezetett.

Keller és kutatócsoportja nemrégiben olyan, a vizsgált időszakkal egyidős mintákat analizált, amelyeket 3,3 kilométer mélységből, az óceán fenekének lávát tartalmazó üledékéből vettek. Ezek alapján megállapították, hogy 66 millió évvel ezelőtt a planktonfajok száma jelentős csökkenésnek indult, és csak néhány jobban alkalmazkodó faj maradt meg, amelyek viszont előretörtek. Közéjük tartozott a Guembilitria nevű faj, amely szinte minden kréta időszak végéről származó tengeri üledékrétegben nagy tömegben megtalálható Egyiptomtól Texasig.

A kutatók által csak a tengeri élővilág csótányaiként emlegetett planktonok tehát kihasználva a többi faj globális visszaszorulását mindenütt elterjedtek. Keller számításai szerint az első, tömeges kihalást okozó kitörési hullámot további négy hasonló intenzitású eseménysor követte, amelyek után nagyjából félmillió évre volt szükség ahhoz, hogy a bolygó légköre és éghajlata normalizálódjon.